Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-15 / 50. szám
1999. december 15. • 32. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Sport ____________ Ny olc év bőven elég volt - állítja Damon Hill, aki Szuzukában befejezte pályafutását. Riport Megnyitásának harmincadik évfordulóját ünnepelte a kassai _ Thália Színház, q 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. december 18-ától 24-éig Felelősségvállalás önmagunkért, a szeretetért és a remény füzéért Emberi arcunk Dusza István_____________________ Nagy László egyik tévéinterjújának végén - Kormos István kérdésére válaszolva - üzent 1975- ben az ötszáz évvel később a talán még fennmaradó felvételt néző embereknek: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” Nem telt még el ötszáz év, alig huszonöt, s a költő műveit olvasgatva egyre nagyobb kételyem támad afelől, megtalálható lesz-e valamilyen műszaki adathordozón az arca, a hangja. Emberi arcunk elvesztésének lehetősége foglalkoztat leginkább. Talán éppen abban a pillanatban kezdtük elveszíteni, amikor az első napunk telt el, hogy nem tet- tünkjót. Ami lehet az is, hogy csupán nem kértünk bocsánatot, nem mondtunk el egy imát, nem gondoltunk a szenvedő embertársainkra, nem adtunk alamizsnát egy koldusnak, nem látogattuk meg szüleinket, nem adtunk kezet haragosunknak. Számít-e nekünk, hogy minden egyes elmulasztott jó cselekedetünkkel kevesebbek lettünk? Csekélyke az az ötszáz év. Tudom, akkor már nem a földi lét lesz a birtokunk, nekünk, mai földieknek. Máshol fogunk élni a lélek titkaival. De itt lesznek az utódaink, mondjuk, a tizedik nemzedék. Milyen lesz az életük, egyáltalán milyen lesz a Föld emberi arcukat vesztett emberekkel? Lesz-e addigra még élet a Földön, vagy kipusztítjuk minden formáját? Talán mégsem ez következik, de jö- hetvalami teljesen más. Egy az isteni teremtésbe kontárkodó, emberi arcát lelki és testi értelmezésben is elveszített lény klónozott utódai népesítik majd be a sárgolyót. Lehet, ők nem kapják el a náthát, a szamárköhögést, a rózsahimlőt. Tökéletesek lesznek. Talán addigra leküzdik az elhízást okozó testi egyensúlyvesztést. Növényeken és állatokon végrehajtott klónozással az éhínDe itt lesznek az utódaink, mondjuk, a tizedik nemzedék. séget is száműzik a világból. Gén- manipulációval csak tökéletes testi adottságú gyerekeket szülnek az anyák. Ez nem utópisztikus képzelgés, hiszen már ma is adottak mindehhez a humánbiológiai technológiák. Azoknak az utódainknak is a földi élethez, időjáráshoz alkalmazkodott, az értelmet biológiai és kémiai úton kitermelő agy elhelyezkedése szerint, százezer év során kialakult arcberendezésük lesz? Miért változtatnának rajta? Mi történik akkorra az ember lelki arcával? Képes lesz-e az emberiség a biológiai tökéletesség és mindenhatóság tudatával még a lelki arcára gondolni, azzal törődni? Egyáltalán eszébe jut-e a génmanipulációt végző humántechnológusnak a születendő gyermek lelke? Fontos lesz a nevelés, a tanítás, vagy minden elgépiesül? Legfeljebb a pihenés módozatait mint az egészséges és teljes biológiai létezés feltételét találják ki körmönfont módszerek alkalmazásával. Tartok tőle, hogy addigra tudni fogják, milyen vegyi folyamatokat kell fékezni vagy fokozni, ha szerelmi bánata lesz valakinek. Lelki örömérzetet, testi kéjt már ma is elő tudnak állítani. De ki állítja majd elő a szerete- tet mint befogadó, motiváló és adakozó lelki fluidumot? Egyáltalán leírható lesz-e vegyjelekkel a honvágy? Beadhatják-e mint injekciót a reményt állandósító szérumot? Mit kezd az ötszáz évvel későbbi utód a hittel? Nemcsak az Istenbe vetett józan és lelket, elmét karbantartó hittel, hanem a már most is tapasztalható földi hívságokat áhítattal imádó, tömegpszichózisra alapozott álhitekkel. Egyáltalán lesz-e különbség a vakhiték harcos fanatizmusa és az emberek kezét egymás felé a béke jelével közelítő hitek józansága között? Biokémiai- lag, úgy bizony. Fogja-e csodamasináin a huszadik század egyik legnagyobb magyar költőjének az üzenetét az akkor magát még embernek nevező élőlény? Lesz-e még emberi arca, ahol hely marad arra a csókra? Az egyiptomi piramisok árnyékában mega koncerttel készülnek az ezredfordulóra. TASR/AP-feivétei Vezércikk Az alkotó elme százada Kövesdi Károly ________________ Sz ó szerint napok választanak el bennünket a huszadik század végétől. Van, aki eufóriával éli meg az eseményt, van, aki üres szenzációt vagy üzleti lehetőséget lát benne, s van, aki csak legyint, és nem tulajdonítva az egésznekjelentőséget, csak úgy észrevétlen „átcsusszan” a következő évszázadba. Pedig talán őt sem hagyja hidegen, milyen volt ez a sokat szidott vagy az egekbe emelt huszadik század, csak talán lázad a tömegízlés terrorja ellen, amely mindent felfúj, s amely a globalizálódó világban talán a következő évszázad legnagyobb veszélyeit hordozza magában. Mert azt senki sem vitatja, hogy századunk a nagy felfedezések és a lenyűgöző csodák mellett (mekkora ellentét!) éppen a gyilkolás, a totális háborúk évszázada volt, nem beszélve a helyi öldöklésekről, faji gyűlölködésről, az emberi jogok megoldatlanságáról, hiszen milliók éheztek, haltak éhen, vagy űzettek ki otthonaikból, éppen az emberi jogok ilyen-olyan szintű kezelésének jegyében telt huszadik században. Nehezen képzelhető el, hogy például ez év december harmincegyedikén az oroszok kivonulnak Csecsenföldről, hogy Milosevics önként átadja a hatalmat, hogy kétezer január elsejétől békén hagyják a kurdokat, hogy a zsidók és az arabok azt mondják: elég volt a békétlenségből, mostantól legyünk barátok. Bele kell nyugodnunk, hogy az előítéletek tovább élnek majd, az erősebb szájába tenyerei a gyengébbnek, hogy a világ továbbra is szegények nagy tömegére és gazdagok kisebb csoportjára oszlik. Nem bízhatunk benne, hogy kevesebb lesz a szerencsétlen földönfutó, és a multinacionális, nemzetek fölötti milliárdosok egyszeriben megjámborodnak, és lemondanak a harácsolásról. Ha szerencsénk lesz, megússzuk a legújabb világháborút, s a világvégéről szóló spekulációk áradata helyett inkább teret kap az emberi gondolkodásban a megoldás fölötti közös gondolkodás. Sajnos, ez az, amiben végképp nem bízhatunk, mert ennek semmi jele. A huszadik század végén hatmilliárd manipulált ember áll a következő évszázad előtt. A minap eltűnt a Marsszonda, és hatmilliárd ember kapta fel a fejét. Triviálisabb példa is akad: valahol összedől egy ház, és este, egy villogó képernyő előtt a földgolyó fele ször- nyülködve nézi. Vagy úgy, hogy közben a sörét kortyolgatja, s arcizma se rándul. Szebb példánál maradva: mondjuk, Andy Colé rúg egy gólt, és müliók pattannak fel a fotelből. Milyen jó ez a haladás, hisz mindenki láthatja ugyanazt! De meg is fordíthatjuk: iszonyatos, hogy mindenki ugyanazt látja! Nagy elme volt, aki kitalálta az Internetet, de vajon felróható-e neki, hogy a pótcselekvések, a pótéletek mennyi variánsát szabadította az emberiségre? Sokan elsorolják, mit kellene megőriznünk, magunkkal vinni a huszonegyedik századba, a mákos kalácstól az öregek mosolyáig, a szeretettől a rigófüttyig. Csak egyet nem hallok: a magányos alkotó elmét hogyan lehetne átmenteni, sőt újrateremteni. Hogy az alkotás alkotás maradjon, legyen becsülete, és ne csak a munkanélkülinek vagy a dologtalan nyugdíjasnak legyen ideje a vüág dolgai fölött mélázni. A huszonegyedik század csak akkor lesz elviselhető, ha lesz benne almafa, a fáról le- pottyanó alma, de legfőképp az almafa alatt heverésző Newton, akinek nem a csapatmunka adja meg az egyetlen lehetőséget, s aki nem a technika rabja, hanem kitalálója. Akinek nem a multi pénze és a szponzorok szabják meg a pályát, hanem. Hanem micsoda? Talán ezt kéne újragondolni. Talán hordókat kellene felállítani, s dologtalan Diogenészeket hagyni elme- rülten töprengeni, csak úgy, céltalanul. Hogy ez emberiség visszataláljon az eredethez, a gondolkodás szabad, gyönyörűséges állapotához. Amit persze nehéz elképzelni is. Sokkal valósabb a lehetőség, hogy holnap valaki a homlokára csap, nyit egy weboldalt (magyarul honlapot), és hordóajándékozó szponzorokat keres, miközben hatmilliárd ember nézi a villogó képernyő előtt, hogyan vonul el zavartalanul elmélkedni...
