Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-08 / 49. szám
1999. december 8. __________________________________________Sport __________________ Vi llanófényben Forgács Oszkár nyolcvanéves somorjai vívómester, a sportág szlovákiai nesztora „Nekem a fizikai munka orvosság” Nyugalom és derű árad belőle, amíg nem hozzák ki a sodrából. J. Mészáros Károly___________ Eg yedülálló alakja a szlovákiai sportéletnek. Ismereteim szerint az országban nincs még egy olyan edző, aki nyolcvanévesen is naponta foglalkozik tanítványaival, iskolát ad és nevel. A somorjai Forgács Oszkár, a honi vívás élő legendája és nesztora a kivétel. Születésnapi beszélgetésünk közben életéből merítettünk maradandó emlékeket. Kilencvenhat február tizenötödikén múlt hatvan éve, hogy először lépett a pástra. Öt esztendeje az volt a vágya, hogy egy nagyszabású meghívásos versenyt szervezzen, amelyen még találkozhatna kortársaival. Miért nem valósult meg ez az álom? Kettévált az ország, megnehezült a kapcsolattartás. Lassan kihalnak a régi barátaim, megszűntek a levelezések. Én is kimaradtam a vívás öregjeinek találkozóiról. így nem jött össze, amit akartam. Gondoltam, egykori tanítványaim részvételével szervezek egy tornát, de abból sem lett semmi, mert mindenkit úgysem hívhattam volna meg, kivételezni meg nem akartam. Erről most már lemondtam. Megöregedtem. Nem kívánom már a szereplést. Néhány évvel a második világégés előtt kóstolt bele a vívásba. Ha nem szól közbe a háború, többre vitte volna a páston? Feltételezem, hogy igen. Tessék csak elképzelni: kétéves vívás után csehszlovák bajnok voltam, elindultam a vb-n, és nem is szerepeltem rosszul. Ha nem jön közbe a háború, egész biztosan töretlenül fejlődöm tovább. Szlovákia bezárkózott, alig mehettünk külföldre, így versenyzői mozgásterem is beszűkült. Harminckilenctől oktatni kezdtem. Ősztől már a hatvanegyedik edzői évemet kezdtem. Vívósikerek helyett hadifogságba esett. Ez volt életének legnehezebb időszaka? Nem mondhatnám. Elviseltem, mert aki katona, az a háborúban fogságba eshet, s nekem is ez a sors jutott. Átvészeltem, idegileg nem roppantam össze tőle. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a hadifogoly olyan, mint amilyen réges-régen volt: a győztes kénye-kedve szerinti áldozata. Életszemléletemre nagy hatást gyakorolt ez az időszak. A háború után szüleinek magyarságuk miatt családjukkal Pozsonyból Somorjára kellett költözniük. Ön ezután - tizenhárom éven át - naponta a fővárosba járt edzésre. Mi vonzotta annyira a pástra? Csupán az, hogy kedveltem a sportolást. Megszállottja voltam és vagyok a vívásnak. Gondolja, hogy ebben a korban még csinálnám, ha nem volnék ilyen? Ha már egyszer leraktam Somorján a sportág alapjait, ott van a helyem a folytatói között. Úgy érzem, személyem tartja össze az egész társaságot. Hatvankettőben vágott bele a csallóközi városban a vívópalánták nevelésébe. Ha nem szól a járási párttitkár, akkor Somorján gyökeret sem ereszt ez a sportág? Több mint valószínű. A sors hozta így. Kertészeti gyalogmunkás voltam, s akadt egy ember, aki felismerte, hogy lehetőség kínálkozik, és van, aki csinálhatja. Engem nem segített anyagilag senki. Adtak negyven gyereket, s velük kezdtem el foglalkozni az ifjúsági házban. A furcsa csak az volt az egészben, hogy ötvennyolcban egy általam nem látott, rossz kádervélemény miatt rúgtak ki a válogatottból, négy év múlva viszont ugyanaz a hatalom hívott vissza. S mikor ösz- szejött a sok gyerek, láttam, hogy fejlődnek, aztán már nem lehetett abbahagyni. Nemzedékek sokaságát nevelte fel. Mit kap(ott) meg maradéktalanul mindenki a Forgácsiskolában? Elsősorban a becsületet. Erre nevel(t)em tanítványaimat. Mindig azzal kezdem: nekem mondjátok meg az igazat, mindegy, hogy mi az, én elfogadom, és tudomásul veszem. Ha ámítani fogtok, elveszítitek a bizalmamat, s azt már nem lehet visszaszerezni. Másodszor a kitartásra nevelem őket, arra, hogy nem szabad feladni, nincs elvesztett asszó. Erre rengeteg példát tudnék felhozni. A harmadik útravaló a sportszerűség. Nem hamisan, tiszta eszközökkel versenyezni. Amit elérsz, érd el saját magad, becsületes munkával, egyenesen. Nem voltam sosem a barátja annak, hogy leadjunk csörtéket. Egyszer mégis leadta... Nagyon, nagyon nem akartam. Belső énem mindvégig hadakozott ellene. Még ma is negyedévenként aláírja tanítványai iskolai ellenőrző könyvét? Igen. A gyengébb tanulóknak még gyakrabban is. Megnézem, aláírom, de senkit sem szidok meg. Aztán szépen, finoman elbeszélgetünk a jegyekről. Mikor először bevezettem, jó másfél jeggyel javult a gyerekek előmenetele. Igyekszem nem szigorú szülő, hanem barát lenni. Olyan viszonyt kialakítani köztünk, hogy elfogadjanak, hogy ne érezzék, hogy felsőbb valami vagyok. Némelyik védencem már a hanglejtésemből tudja, mit kell csinálnia. Abban a pillanatban, ha a tanítvány fél a tanítótól, az már kutya fülét ér, annak nem lehet sikere. Ha nincs összhang, nyugodt légkör, akkor meg megette a fene. Bármelyiket megkérdezheti: egyiküket sem szidtam meg a csörte után. Az edzőnek jellemileg ismernie kell a gyereket, neki a kötelessége hozzá idomulni, nem fordítva. Amilyen a tanítvány, aszerint kell vele foglalkozni. Nem lehet mindegyikkel egyformán bánni, az nagy tévedés lenne. Sose büszkélkedem azzal, milyen eredményeket érnek el a védenceim, pedig módomban lett volna. Nem győzöm a gyerekeknek hangsúlyozni: »Az életre tanultok, legalább negyven évig fogtok dolgozni, arra kell a tudás. A sport legfeljebb tizenöt-húsz évig tarthat. Aztán mi lesz?« Életiskolámban erre is készülnek. Megfigyeltem, tanítványaival legalább annyit beszélget, mint amennyit iskolázik velük. Miről szoktak társalogni? Zömében a technikáról, a kivitelezés mikéntjéről tartunk megbeszélést. Néha bedobok egy kis vidámságot, hogy feloldódjon a légkör. Könnyebben megy mindjárt. Ha szükséges, lepihenünk, közben folytatjuk a szövegelést. Hétfőtől péntekig naponta délután négytől este nyolcig-ki- lencig a vívóteremben van. Emlékszik rá, mikor hiányzott utoljára? Nem. Talán idényenként akad egy nap, amikor valami visszatart. De nekem olyankor is hiányzik a vívóterem. Tavasztői őszig napközben a csölösztői kertjében szorgoskodik. Öt éve még pad sem volt ott, nehogy leülhessen. Ma is így van? Persze. Egy kiszáradt őszibarackfa törzsére kényelmetlenül ráülhetnék, de csak nagyon ritkán teszem, azt is inkább evéskor. Pad nincs. Kunyhót szeretnék oda építtetni, de nem a pihenésre, hanem a szerszámosládának és más dolgok elraktározására. De nem is fáradok el, megállás nélkül dolgozom, nekem a fizikai munka orvosság. A testemnek az a legnagyobb kívánsága, hogy elfáradjon. De most nyakunkon a tél, vége a nyugtató elfáradás örömóráinak. Ilyenkor újra idegesebb lesz? Természetesen. Ezért többet hallgatom a klasszikus zenét, ami megnyugvás számomra. De olvasok is, rengeteg könyvem van. A tévében csak a természetfilmeket nézem meg. Ha este nem vagyok finoman fáradt, akkor rosszul érzem magam. Árulja el: nyolcvanévesen mitől tud felfrissülni? Reggel mosakodás után tornázom. Minden nap száz fekvőtámasz, ötven mélyguggolás. Észre sem veszem. Reggel, este ki- homorítom a csontvázamat. Jelenleg hány tanítványa van? Tizenegy. Meddig kíván még foglalkozni velük? Az is lehet, hogy a vívóteremben fogok meghalni. Az ember sose tudja. Az öt fiatal kezdő, akit átvettem, már az utolsók. Legalább két évig kell velük dolgoznom, amíg úgy-ahogy beérhetnek, hogy nyugodtan átadhassam valakinek. Többet már nem vállalok. Felelőtlenség lenne. Életem egyik vezérfonala, a becsületesség ezt diktálja. Tiszta a lelkiismeretem, nyugodtan alszom, nem félek semmitől. Már öt éve is azonosult azzal a mondással, hogy hetven év fölött minden nap az Isten adománya. Azt kívánom, ;hogy még sokáig legyen része az Úr bőkezűségében. Névjegykártya Név: Forgács Oszkár. Született: 1919. december 9- én, Félben. Családi állapota: ötvenegy éve nős, felesége, Rozália, egy-egy lánya és fia van, valamint négy unokája: Krisztina (21), Péter (20), Tamás (19) és Gergely (10). Sportága: a vívás mindhárom fegyverneme (tőr, kard, párbajtőr). Egyesületei: Pozsonyban: Zitónia, PTE, SK, SNB; Somorján: Slávia, KS. Legnagyobb vívósikereí: 1938-ban a pöstyéni vb-n párbajtőrben megverte a szám francia világbajnokát, 1954-ben a luxembourgi vb-n kardban a 9-12. helyen végzett. Edzői csúcsai: 1983-ban tanítványa, Kovács László (ma a szlovák válogatott edzője) a budapesti junior vb-n 17-24. lett, ugyanebben az évben Prágában négy város (Moszkva, Varsó, Prága, Somorja) rangos tornáját csapatban (Kovács László, Jávorcík János, Nagy József) és egyéniben (Kovács László) a somorjaiak nyerték. Rengeteg (cseh) szlovák bajnokot nevelt. Pást széli történetek Őszi bácsi ősztől a hatvanegyedik vívóidényét tölti a páston. Élete naponta kínálja a tanulságosnál tanulságosabb történeteket. Ezekből gyűjtöttem össze egy csokorra valót. Búbánat és megvigasztalás „Oktatási élményeimből. Nagy Józsival történt. Prágában a csehszlovák csapatbajnokságon kikapott, amivel nem számolt. Pedig nagyon jó versenyzővolt. Bánatában elvonult a nézőtérre. Mikor vonatunk elhagyta Prágát, láttam őt a nyitott ablak mellett sírni. Odamentem hozzá, kérdezem tőle: mi van? Azt felelte, hogy miatta kapott ki a csapat. - Ezen kell sírni? Ez egy játék. Ma kikapunk, holnap nyerünk. Ezen nem érdemes sírni! - vigasztaltam. Aztán megnyugodott. Van ilyen példa a jelenlegi legfiatalabb somorjaiak között is. Horváth az egyik tornán első csörtéjét klubtársával elveszítette. Keservesen elkezdett sírni, leült a padra, bőgicsélt. Megkérdeztem tőle: mi van? Megvigasztaltam. Elhitettem vele, hogy még nincs veszve minden, még az összes többit megnyerheti. Végül második lett.” Találatok kontra becsületesség „Volt egy mérkőzésünk a Vinohradyval. Még ötvenkettőben. Fellapozhatom az albumban is. Nézze az eredményt: SNB-Vinohrady 1:1. Erre a fogadási irodában is lehetett tippelni. Skyvával vívtam kardban. Találatjelző még akkor nem volt. Négy oldalbíró, egy főbíró. Csörte közben lehetett hallani egy egész finom, tompa ütést. Megállította a főbíró, és megkérdezte, hol volt a találat. Az oldalbírók nem tudtak semmit sem mondani, egyszerűen nem látták. Aztán bennünket kérdezett. Először engem. Mutatom neki, hogy nálam a találat, lenn a karomon, az öklöm alatt. Ez a becsületesség. Skyva is megköszönte. De ezzel együtt is kardban nyertünk. Szintén ötvenkettőben történt, ugyancsak Skyvával, az országos döntőben. Kétszer egymás után elértem a fejét, szinte visszhangzott a sisak rostja, de ellenfelem nem vallotta be, hogy nála a találat. Nem is kaptam meg.” Az egyetlen leadott csörte „Versenyzői pályafutásom alatt máskor soha nem fordult elő velem. Kardvívó koromban én voltam a csehek fő mumusa, nagyon féltek tőlem. Egyszer Kassán történt. Mentünk fel a pástra, amikor a következő, éppen cseh ellenfelem odasúgta nekem, hogy adjam le neki a csörtét, mert akkor a másik cseh esélyes kiesik, és nem kerül be a döntőbe. Mondom: »dobre«, jól van. Mindenki végignevette a csörtét. El se tudja képzelni, milyen érzés volt vereségre vívni. Ázt meg kell szokni. Kivédtem a támadást, és nem vágtam vissza, vagy csak elmentem odáig, hogy szúrhatok, és visz- szatartottam a tőrt. Akik látták és ismerték a stílusomat, nem győztek csodálkozni. Nem jó dolog. Nehéz a csörtét leadni. Nagyon nehéz. Az eredményre már nem is emlékszem. Ellenfelem továbbjutott, a másik cseh fiú meg kiesett. Aztán az idő előtt távozott versenyzőtársra bízták a döntő vezetését, és kamatostul visszakaptam tőle. Mikor kivédtem a támadást, nem engedte folytatni az ellentámadást. Ezzel engem lefegyver- zett. Közrejátszott a bajnoki cím elvesztésében.” Beethoven, a kedvenc zeneszerző „Én csak a klasszikus zenét szeretem. A mostani bum- bumot hallgatva az afrikai bennszülöttek között érzem magam. Mert onnan vették át a dob ritmusát, azt színezik. Nagyon kedvelem Beethovent. Van nyolc-tíz olyan üteme, amely kivételesen szép. Nekem fantasztikus. Felteszem a lemezt, és már alig várom, hogy mikor jön az a rész. Lelkileg megtelítődöm tőle. Arra kértem az unokámat, rögzítse egy tekercsre a kedvenc számaimat, hogy folyamatosan hallgathassam végig.” (jmk) Kézfogás az iskolázás után. Somogyi Tibor felvételei
