Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-01 / 48. szám
Kultúra 1999. december 1. 13 Kepes András egyelőre nem kíván visszatérni a képernyőre. Betegségéből kigyógyult. „Sosem voltam korszerű” Pogonyi Lajos ______________ A h éten jelent meg a Kepes krónika, amely huszonöt beszélgetést tartalmaz a népszerű tévésztár Desszert és A Kepes című tévéműsorából. A szerzővel egyebek között arról beszélgettünk, hogy megváltozik-e az ember értékrendje, ne adj’ Isten világnézete, miután legyőzi az alattomost kórt. Megváltozik-e az ember értékrendje egy nagyobb baj, megpróbáltatás után? Ha igen, mennyiben? Mi lesz a fontos, és mi nem? Vagy ez csak közhely, és a valóságban nem így történnek a dolgok? Biztos, hogy nem közhelyes a kérdés, mert nagyon sok olyan embert ismerek, akik alapvetően megváltoztak, miután valamilyen nehéz helyzetbe kerültek. Azt hiszem, hogy én alapvetően nem változtam meg, mert az értékrendem korábban is olyan volt, mint a mostani. Korábban is a gyerekeimet, a családomat tartottam a legfontosabbnak. A munka is nagyon fontos, persze, mindig komolyan felkészültem, de ez sohasem szorította háttérbe a családot. Voltak, sajnos, olyan nagyon kedves kollégáim, mint például Déri János, akiknek a története nem úgy sikerült, mint nekem. Amikor már nagyon beteg volt, Jancsi mindig azt mesélte, hogy egyszer csak rádöbbent: elpocsékolta az életét. És akkor már nem törődött felszínes vagy feleslegesnek tűnő dolgokkal. Nálam ez másként volt. Én mindig visszafogtam magam, annyit adtam magamból a televíziónak, amennyit feltétlenül szükségesnek tartottam, és amiről úgy gondoltam, hogy azt tisztességesen meg tudom csinálni. Megnő-e az értéke a szabadidőnek, az emberi kapcsolatoknak, a még elolvasandó könyveknek? Az az igazság, hogy halálos veszedelemben csak pár percig voltam, amíg kiderült, hogy nincsenek áttétek. Akkor csak arra gondoltam, hogy kis gyerekeim vannak, hogy jó lenne valahogy megúszni ezt az egészet. Halálfélelem nem volt bennem. meztetés volt: kicsit letértem arról az értékrendről, amely számomra fontos volt. És hogy kaptam egy újabb lehetőséget: szorult helyzetemből kimeneküljek, ráadásul úgy, hogy azt érzem, az emberek szeretnek, elfogadnak. Vámos Miklós barátom egyik nagy mondása az, hogy csak megszületni volt nehéz, a többi már könnyen megy. Az én esetemben a születés az édesanyámnak lehetett nehéz, nekem, azt hiszem, nem annyira. Engem a Gondviselés jól irányított. A barátaim azt mondták: ha Kepesnek rákja van, akkor megint nagy mázlija van, mert ez valamiért jó neki. Nyilván hiányzik a képernyő. Saját műsor? Várjunk még vele. Az orvosaim egyelőre stresszmentes életmódot írnak elő. A jelenlegi tévés állapotok nem igazán ilyenek. „Nem vagyok kimondottan meghalósfajta...” (Archívfelvétel) Lehet-e a bajból valamit szellemileg hasznosítani? Van, aki könyvet ír ilyenkor. Furcsa volt és tanulságos, hogy addig úgy gondoltam: vannak helyzetek, amelyekbe én nem kerülhetek. Minthogy nem vagyok kimondottan meghalós fajta, eddig még egyszer sem következett be az a bizonyos dolog. De arra azért emlékszem, hogy amikor először mentem be az onkológiára, a kórház udvarán láttam szembejönni embereket. Néztem őket, és arra gondoltam, hogy nagyon betegek lehetnek. De Jézusom, én hogy kerülök ide? Majd egyszer csak szembesültem azzal, hogy én ezek közé a betegek közé tartozom. Innentől kezdve úgy éreztem, hogy ennek a csoportnak is a tagja vagyok. Bárkiről, aki szembejött velem a rákkórház udvarán, úgy éreztem, hogy ő az én sorstársam. Ilyenkor egyből szolidáris lesz az ember? Inkább érzelmileg azonosulok. Megszűnik a viszolygás a bajtól. De hát ki nem viszolyog a bajtól? Ilyenkor már csak azt nézed, hogy te is olyan vagy, mint ők. Együtt vársz velük a röntgenre, a leletekre, és azt érzed, hogy te is olyan vagy, mint a másik ember, aki melletted ül. A gyógyulás egyik pontja az, amikor úgy érzed, hogy kezdesz kikerülni ebből a körből. Megint azt érzi az ember, hogy »ez velem nem történhet meg«? Havonta járok komolyabb kontrollra, és megint sajnálattal nézem a beteg embereket. Én ugyan már egészséges vagyok, csak az orvosoknak most éppen az a mániájuk, hogy havonta alaposan átvizsgáljanak. Megváltozik az ember világképe, világnézete, amikor ilyen nagy bajban van, vagy ha már túl van a megpróbáltatásokon? Nehéz ezt megfogalmazni. Ha a klasszikus szókincset használjuk, akkor valamiféle Istenben mindig is hittem. Nem abban a bizonyos kaporszakállúban, de abban igenis hittem és hiszek, hogy van egy transzcendentális lény, akivel kapcsolatom van. Ez nem változott. Inkább azt próbáltam keresni, hogy mi a célja az én bajommal. Arra jöttem rá, hogy ez nyilván figyelMáriássy Félix annak idején azt mondta Szabó Istvánéknak: »Úr- fik, nem kell feltétlenül filmet rendezni." Ma tévézni, sztárnak lenni, újságot írni feltétlenül kell? Büntetlenül ki lehet hagyni akár csak néhány napot is? Nem nagyon szoktam én ezt mérlegelni. A barátok mérlegelik, vagy a sztárok, például Fridi, mondták nemrég, vigyázzak, mert egy év kihagyás után nehezen fogadják el az embert. Én a nyolcvanas évek közepén két évre már elmentem Amerikába, mert elegem volt a televízióból. Én úgy gondolom: ha elfelejtenek, akkor megérdemlem. Akkor jönnék vissza, ha úgy érez- ném, hogy műsort kell csinálni. De ha éppen akkor nem kellek, akkor pechem van. Szinte minden tévécsatorna hív. Az én műsoraimnak nem lenne olyan nézettsége, mint a show-knak, de ez nem értékrend kérdése. Nem fél attól, hogy mire visszajön, már nem lesz »korszerű«? Én eddig sem voltam »korszerű«. Amikor megpróbáltam megfelelni, akkor rájöttem, hogy legalább annyi embert elveszítek ezzel, mint ahányat nyerek. Édesanyám mondása volt: »édes fiam, ilyen kevés ésszel, mint amennyi nekünk van, az ember csak becsületes lehet.« Regény A szpim úgy érezte, mintha valami kérges kéz szorítaná össze a szívét. A tömeg lassan szétoszlott, ez a jelenet már nem nyújtott szórakozást; csak a jó kiállású bajuszos paraszt ácsorgott mellettük, le nem száradó mosollyal az arcán. Mina a bajuszos illetőre nézett.-A fiam - mondta bocsánatkérő- en.- Mindjárt gondoltam, amikor a szárazfát dörzsölni kezdte - mondta elgondolkodva -, hasonlítotok is egymásra. Aszpim értetlenül nézett egyikről a másikra.-Tudod, amikor otthagytalak benneteket, nagyon rosszul lettem - próbálta felvilágosítani Mina -, a ló meg vitt, azt sem tudtam, hogy merre járok, de sehol egy lélekkel nem találkoztam. Uramisten, mi lesz velem, már öreg éjszaka volt. Egyszer csak látok egy kis mécsvilágot. No, mondom magamban, ide bezörgetek. Verem a kaput, majd egyszer csak kijön ez a jóember. Eresszen be, mondom, mert én hozom a szerencséjét, és ha maga is úgy akarja, gazdaggá teszem. Rám nézett, felvett az ölébe, és világos reggelig ápolt. AzA fekete hegedű Lakatos Menyhért 7.rész tán, ahogyjobban lettem, hozzámentem feleségül - fejezte be röviden a házassága történetét. Aszpimnak a gulyás szavai jutottak az eszébe, de nem szólt, csak hallgatott.- Hál’ Istennek - folytatta - egymásra találtunk. Ő is már öt éve özvegy. Van egy kis görbe leánya, Nahilla, majd jól meglesztek együtt. - Aztán előkotorta szoknyája zsebéből az összetán- colt krajcárokat, s átnyújtotta a bajuszos embernek. Aszpim még mindég nem értett semmit, de a vásár színes forgataga más irányba terelte a gondolatait. Eleinte bántotta, hogy Mina évek óta hazudta a betegségét, de aztán mégiscsak megbékélt a gondolatokkal, mert a régi siránkozás jajgatás helyett vidámnak, boldognak látta az anyját. Aszpim újdonsült apja bámulatos gyorsasággal túladott Mina ékszerein, majd hosszú egyezkedések után, kötőféken fogva, a két tarka tehenet Mina rozoga szekere után kötötte.- No, anyja - mondta a bajuszos ember-, jó vásárt csináltunk, tehenünk van, pénzünk van, most már csak keményen kell fogni az eke szarvát.- Mondtam én neked - illegette magát Mina -, ha elveszel, gazdaggá teszlek. Fűnek-fának ajánlotta magát, csengett Aszpim fülében ismét a gulyás hangja. Ugyan miért keserítette az életem évek óta? - töprengett. - Talán félt a magánytól? Félt, hogyha egyszer megnősülök, magára hagyom? - Aszpim hosszan bámulta Minát, akinek régen nem látott boldogság ragyogott az arcán. Most már nem tudta, hogy örüljön vagy búsuljon. A vásárban még azt hitte, hogy megtalálta az anyját, ám ahogyan ballagott a szekér, egyre inkább rájött, hogy egy egészen más asszony ül a bajuszos ember mellett, mint akiért évek óta aggódik.-Talán jobb így- hessegette el magától a szomorúságot.- Na, hát itthon vagyunk - állt meg egy rozoga kapu előtt a gazda. - Eredj - szólt hátra -, nyisd ki a kaput! Aszpimot olyan váratlanul érte a parancsszó, hogy gondolkodni sem volt ideje, leugrott a kocsiról, mint akit ostorcsapás ért. Aztán újabb parancsszavak. Fogd ki a lovat, törülgesd le, itasd meg, kösd az eperfa alá, adj neki enni! Mina is igyekezett kitenni magáért.- Aszpim - állt ki a konyhaajtó Heti kultúra Könyvespolc Erős Zoltán Füst Milán teljes Naplója Egyetlen dolog miatt sajnálom nagyon, hogy nem az 1950-es évek vége felé voltam egyetemista Budapesten. Életkoromból adódóan ugyanis nem lehettem részese, rajongó hallgatója Füst Milán szombatonkénti legendás Shakespeare-kurzusai- nak, esztétikai előadásainak a Múzeum körúti ELTE-épü- letben. Akik ott lehettek az idős mester teátrális és meghökkentő, sőt botrányos megállapításokkal dúsított óráin, kitörölhetetlen emlékként, életre szóló élményként őrzik ezeket az utánozhatatlan, egyedülálló irodalmi és széptani szeánszokat. Afféle kárpótlásként az elmaradt jelenlétért az idei könyvhét után elmerülhettem Füst Milán 1814 és 1944 között vezetett Naplójának első teljes kiadásában. Az „elmerü- lés” napi olvasás mellett is mostanáig tartott, hiszen a nemcsak tartamában, hanem terjedelmében is grandiózus mű 1800 nagyalakú oldalt tesz ki. Nem dicsekvésképp mondom: nem csupán a Napló megírása, de végigolvasá- sa is elismerésre méltó teljesítmény! Akinek jut ideje, marad türelme, és kihagyások, átlapozások nélkül átrágja magát a betűrengetegen, kivételes élményben lesz része. A magyar naplóirodalom csúcsának számító, páratlanul érdekes, már-már mazochistán őszinte, megrázó mű nem csupán egy különleges személyiség sorsdokumentuma, gondolatterméke, hanem a 20. század 1914 és 1944 közötti magyar valóságának, szellemi és művészeti világának lenyűgözően izgalmas története is. Vasárnap Kisgaléria Chris Niedenthal: Ártatlanság elé csípőre tett kézzel ha megetetted a lovat, a tyúkól előtt van a tőke, vágj fát, mert vacsorát készítek.- Hát ilyen nem volt még - nézett a tűzrőlpattant menyecskére Aszpim. - Lehet, hogy álmodom? Később rájött, hogy nagyon is valóság az egész. Hajnaltól késő estig tenni kellett a dolgát, mint egy béreslegénynek. Este, amikor bevitte Nahilla vacsoráját, fáradtan telepedett a kopott lócára, és amíg a lány elfogyasztotta a szerény ételt, meghúzta a szövőszék feszítőhengerét, aztán nézte, hogy a lány fürge ujjai hogyan keltik életre a szebbnél szebb gyapjúvirágokat. Nahilla csodálatosan szép arcát dús, szőke haj övezte, a lóca széléig ért, betakarva púpját, amivel a teremtés megcsúfolta. Nagy, világoskék szemeiben egy elsüllyedt világ feneketlen mélysége pislogott, mint egy elérhetetlen csillag. Béna lábait két bot segítségével tudta csak vonszolni, vézna testén éktelenkedő púpja szánalmas tehernek tűnt. Nahillán látszott, hogy rég túltette magát önmaga és a világ gondjain, belényugodott boldogtalan sorsába, számára a szőnyegek színes világa jelentette az egyedüli örömet. Aztán, ahogy Aszpim belépett az életébe, mindent megbocsátott sorsának, mert olyan testvért kapott, amilyet a saját anyja sem szülhetett volna mellé. Még kapzsi, fösvény apjának is megbocsátott, aki csak azért tűrte meg a háznál, hogy dolgozzon neki. Mindkettőjüknek megvolt a maga keresztje, de az együttlétük pótolt minden veszteséget, amit a sors elvett tőlük. Telt-múlt az idő, a szegény emberből nemsokára jómódú földesgazda lett. Minának is jutott a jóból, boldog volt, hogy nem kell mindennap máshol felütni a sátrát, saját jószágai vannak, és a tüzet sem kotorja ki a szél a lábas alól. Aszpim szép arcú, szép testű férfivé cseperedett, fekete göndör haja mélyen beárnyékolta szomorú, de őszinte tekintetét. Folytatjuk
