Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-11-17 / 46. szám
1999. november 17. Kópé Tudod-e? A leggyorsabb hullámvasutak A hullámvasutak, hegyivasutak vagy ördögvasutak által elérhető állítólagos legnagyobb sebességet kereskedelmi okokból gyakran eltúlozzák. A leghosszabb hullámvasút a 2,25 km hosszúságú The Beast (Vadállat) Cincinnatiban (USA). 243,8 m-t alagútban fut, és egyik kanyarívű csavarmenete 540 fokos. Legnagyobb szint- különbségének (42,98 m) legalsó pontján a kocsik sebessége 104,23 km/h. A legnagyobb függőleges esésű pálya az 1989-ben felavatott Magnum Xl-200 az ohiói Sanduskyban: az 58,52 m-es szintkülönbség alján a kocsik 112,65 km/h sebességgel száguldanak. A Kavagucsi-tó közelében (Japán) van a legmagasabb hullámvasút: 75 m magasan van a legfelső pontja. A kaliforniai Valenciában a Viper (Vipera) hullámvasútnak hét függőleges hurka van, s a legmagasabbnak a tetején 57,30 m magasról néznek a vidám utasok fejjel lefelé. Gondolkodom, tehát... Elveszett esernyő A képünkön látható hölgy a buszon felejtette az esernyőjét. Azt tudjuk, hogy az elveszett holmi ugyanolyan mintájú, mint a nő ruhája. Reménykedhet, hogy megtalálja? Esetleg a többi elveszett ernyő között ott van a övé is? Verssarok Weöres Sándor A kupaktanács Gyertek, erdőbe gyűljünk, kidőlt fatörzsre üljünk, tartsunk kupaktanácsot, és válasszunk tolmácsot: egyik a patak nyelvét úgy tudja, hangot sem vét; más a csillagok nyelvén szól, mint a tapasztalt vén; a harmadik szél-nyelvet száján tudósán perget; s ki valamennyit érti, az a legbölcsebb férfi. Nagy emberek - híres történetek Narcisszusz Első pillantásra bizony azt képzelhetnénk, hogy a régi világ sokkal, de sokkal mulatságosabb volt, mint a mai. Mert nem csak emberek lakták, de nem ám! A falu határától alig néhány lépésnyire tündérek kerge- tőztek a réten, óriások lakoztak a barlangok mélyén, s talán egyetlen tócsa sem akadt, melybe ne telepedett volna vízi manó egy csapat vízi tündérrel. S ezen a derűs zűrzavaron és összevisszaságon egy sereg istenség uralkodott az Olümposz hegyén, élükön Zeusz, az istenek királya és Héra, az istenek királynője... Szinte hihetetlen, hogy létezett ilyen világ, ám hajdanán az embereknek eszük ágában sem volt kételkedni benne. Szépen együtt éldegéltek istenekkel, tündérekkel, óriásokkal, és senki sem búslakodott magában. Senki, annak a Narcisszusz nevezetű túlontúl szemérmes fiatalembernek a kivételével, aki dehogyis merte volna akár csak tekintetével is illetni valamelyik gyönyörű pásztorlányt, tündért, hát még istennőt! Mégis éppen őt szerette meg titokban a parányi Ékhó tündér, aki éppolyan táncot lejtett, és éppolyan csengő hangon kacagott, mint tündértársai, ám és Ékhó egyedül ő tudott véget nem érő történeteket mesélni. így kívánta felébreszteni a félénk ifjú figyelmét. Arra vágyott, hogy Narcisszusz végre észrevegye és megszeresse. Igen ám, de a régi históriák sem végződnek mindig úgy, ahogyan kellene. Egyszer, amikor Héra, az istenek királynője lélegzetvisszafojtva hallgatta Ekhó tündér meséit, Zeusz, az isteni férj kihasználva az alkalmat, elillant az Olümposzról, hogy lenn a réten legalább két-három táncot lejtsen a tündérlányok koszorújában. A hír eljutott Héra fülébe; nyomban felcsattant, és teljes egészében a kis Ékhóra zúdította fenséges haragját. Mivel a parányi tündér feltartotta beszédével a királynét, soha többé nem ejthette ki száján saját szavait. Annak a mondatnak az utolsó szótagját ismételgethette csak a végtelenségig, amelyet előtte más már kimondott... így a félénk Narcisszusz sosem szerezhetett tudomást a tündér szerelméről. Ékhó pedig bánatában hervadni kezdett, lassan elfogyott, eltűnt, csak egy hang maradt belőle. Egy szomorú, nagyon szomorú visszhang. A tündérek sokáig keseregtek szerencsétlen sorsán, s a történtekért a mit sem sejtő Narcisszuszt okolták. Büntetésből elvarázsolták, hogy ne szerethessen soha senkit, legfeljebb saját magát. Kegyetlen bosszú volt ez. Egy napon Narcisszusz magánytól űzötten elvetődött egy forráshoz. Tükrében megpillantotta önnön képmását, s lángoló szerelemre gyúlt iránta. Bálvánnyá meredve ült a víz szélén, s tán ma is ott gubbaszt, ha a halál idejében meg nem szabadítja... Első pillantásra bizony azt képzelhetnénk, hogy a régi világ isten tudja, milyen derűs és mulatságos volt. Igen ám, de nem mindenkinek! Mert a félénk Narcisszusz és a parányi Ékhó tündér számára szomorú volt, akár a keresztút, melyen soha senki sem találkozik, szomorú, mint a könnycsepp, melyet se örömében, se bánatában senki el nem hullat... A bölcs gothamiek A birkavásár Volt egyszer két gothami ember. Az egyik útban volt a nottinghami vásárra, mert birkát akart venni, a másik meg éppen a vásárról jött, s így összetalálkoztak a nottinghami hídon.- Hova, hova? - kérdezte az egyik, az, aki éppen hazafelé tartott.- Bizistók - mondta a másik, aki a vásárra igyekezett -, birkát akarok venni.- Birkát? - így az első. - És aztán merre hajtod haza?- Bizistók - így a másik -, ezen a hídon át.- Robin Hoodra mondom - így az, amelyik Notthinghamből jött -, meg ne tedd!- Marian hajadonra- mondta, amelyik Nottinghambe tartott -, bizony azt teszem!- Nem, ha mondom!- így az egyik.- De bizony, hogy úgy! - emígy a másik. Azzal a botját mind a kettő lecövekelte, és úgy elállták egymás útját, mintha mindegyik legalább száz birkát hajtana maga előtt.- Félre az útból! - kiáltotta az egyik. - Vigyázz, le ne szorítsd a hídról a birkáimat!- Mit bánom én - kiáltotta a másik -, de itt ugyan át nem hajtod őket!- De még mennyire hogy keresztülhajtom! - mondta az egyik. Mire a másik:-r Ha még soká az utamba állsz, ellátom ám a bajod!- Még hogy ellátod?! Ahogy így veszekedtek, beérte őket egy harmadik gothami, aki egy zsák lisztet hozott a vásárból a lova hátán. Látta, hallotta, hogy vitatkoznak szomszédai a birkák miatt, holott egy fia birka sem volt körülöttük.- Hé, ti bolondok - mondta -, térjetek észre! Segítsétek inkább a vállamra ezt a zsákot. Amazok megtették, ez meg a hídkorláthoz ment, és a zsák lisztet a folyóba öntötte.- No, szomszédok - kérdezte aztán - mennyi liszt van a zsákban?- Bizistók - mondták azok -, egy csöpp sincs!- Az ördögbe is - mondta erre a harmadik -, ugyanannyi sütnivalótok van nektek kettőtöknek, ha olyasmin veszekedtek, ami nincs! Ugyan ki volt hármuk közül a legbölcsebb? Döntsétek el magatok. Hogyan fojtották vízbe az angolnát? Hogy túl voltak már nagypéntek estéjén, összedugták a fejüket a gothamiek, s megtanácskozták, mitévők legyenek a nyakukon maradt sok böjti hallal, sózott vagy füstölt heringgel meg sprotnival. Addig-addig tanácskoztak, míg el nem határozták: bedobják mind a városközepi tóba, hadd szaporodjanak. Jövőre legalább nem lesz gondjuk a halra a böjt idején.- Nekem bőven van friss he- ringem - mondta az egyik.- Nekem bőven van lazacom - így a másik.- Nekem bőven van füstölt heringem - így a harmadik.- Nekem bőven van sózott halam. Dobjuk csak be valamennyit a tóba. Legalább jövőre, a böjt idején úgy élünk majd, mint a nagy urak. A következő év elején össze is gyűltek mind a gonthamiek a tóparton, hogy kifogják a halaikat. De bizony nem fogtak mást, csak egy hatalmas angolnát.- Ó - mondták -, átkozott legyen ez az angolna, mind fölfalta a halainkat!- Mit csináljunk vele? - kérdezte az egyik. - Mit érdemel?- Üssük agyon a bestét! - mondta valamelyik polgár.- Négyeljük föl - mondta egy másik.- Nem, nem - mondta a bíró - veszejtsük vízbe.- Úgy legyen! - mondták mind. És elmentek egy másik tóhoz, beledobták az angolnát. - Maradj csak itt, és segíts magadon, ha tudsz, mert mi ugyan nem segítünk rajtad. így veszejtették vízbe az angolnát. (angol mesék)
