Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-11-17 / 46. szám

8 1999. november 17. Oldrich Matéjícek huszonhetedik esztendeje talpal a prágai Arany Tigrisben Őfelsége pincére volt Szabó G. László Nyitás előtt egy órával zajos a ma­gány Prága leghíresebb sörözőjé­ben, az Arany Tigrisben. Amíg fé­nyesek az asztalok, és üresek a pa­dok, s katonás rendben sorakoz­nak a kriglik a csapszék mögötti polcokon, csak az utca, az óváros élete, a turisták nyüzsgése töri meg a belső csendet. Oldrich Matéjícek még át sem öltözött. Fehér mgét és fekete nadrágját majd három óra előtt tíz perccel veszi magára, amikor a sörre szomjas csehek s a messziről érke­ző idegenek seregei már ott topo­rognak az ajtó előtt. Oldrich Matéjícek, akit a törzsvendégek már csak Oldának szólítanak, öt- venhét évével az Arany Tigris leg­idősebb pincére. Huszonhetedik esztendeje talpal az asztalok kö­zött, de amikor azt kérdezem tőle, hány éves barátság fűzte Bohumil Hrabalhoz, pirospozsgás arca fel- fénylik a kocsma homályában. „Kerek harminc, jelentem alássan. Mi már olyan viszonyban voltunk egymással, mintha testvérek let­tünk volna.” Matéjícek úr, természetesen Oldaként, fel is tűnik néhány Hrabal-novellában, de mert egy­szerű, józan gondolkodású ember, a belső büszkeségből semmit sem látni az arcán. 1972-ben, amikor az Arany Tigris pincére lett, már jól ismerte Hrabalt. „A présben, a papírbegyűjtőben dolgozott, amikor először fogtunk kezet. Nem is akárhol! A Jézuská­hoz címzett borozóban. Csodála­tos ember volt már akkor is. Ab­normális agyával, emlékezőtehet­ségével mindenkit bámulatba ej­tett. Tiszteltem őt, mert a rakodó- munkástól kezdve a bölcsésztudo­mányok doktoráig bárkivel el tu­dott beszélgetni. Ember és ember között sosem tett különbséget. Én a könyveit akkor kezdtem el olvas­ni, amikor idekerültem az Arany Tigrisbe. Eleinte kölcsön kellett kémem valakitől, mert meglehető­sen alacsony példányszámban je­lentek meg. Később aztán mind­egyiket megvettem, mert szeret­tem, ahogy írt. Értettem. Bárme­lyik novelláját olvastam is, vala­hogy mindig az volt az érzésem, hogy ott ülök mellette, s miközben sörözget, ráérősen meséli ezeket a se vége, se hossza, mégis szórakoz­tató történeteket.” Olda is tud mesélni. Kuncsaftok­ról, nőkről, a német turistacsopor­tokról, a magyar egyetemistákról, akik Hrabal-kötetekkel a hátizsák­jukban órákig várták „lesülésben”, hogy mikor léphetnek oda a Mes­ter asztalához. „Én mindig tudtam, milyen a han­gulata Bohouseknek. Ha kedvetle­nül vagy morózusan érkezett, más­fél-két órába is beletelt, míg felen­gedett. A második sör után szok­tam odaszólni a srácoknak, hogy most már minden rendben, odamehettek... Hrabal úr egyéb­ként azért kezdett el annak idején idejárni, mert tetszett neki a társa­ság. Persze a sör minősége sem volt harmadrangú szempont, mert a jó pilzeninél nem ismert jobbat, de mondom, az akkori törzsven­dégeket is szerette. Az egyszerű, hétköznapi embereket ugyanúgy, ha úgy egyeztek meg, hogy együtt mennek haza. Ült az asztalnál a félje mellett, hallgatta, miről társa­lognak, de nem szólt bele soha. Olyanra sem emlékszem, hogy nó­gatta volna a páiját, hogy indulja­nak már. Csendben kivárta, mikor mondja azt, hogy mehetünk, s ak­kor elballagtak szépen. Záróráig sosem maradt Bohousek, mert másnap, a macskái miatt, korán kelt. Ment a kerskói buszra.” Clinton prágai látogatásakor Václav Havel az Arany Tigrisbe is elvitte az amerikai elnököt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, biztonsá­gi okokból „láthatatlan” őrök vi­gyázták a sörözőt. „Idegenlégiós” azon a napon be nem tehette a lá­bát a vendéglőbe. Havel által jóvá­„Tiszta tekintet, gyermeki mosoly. Ha megjelenik az álmaimban, akkor is ilyennek látom.” mint Havel barátait, a későbbi disszidenseket, a feketelistára ke­rült értelmiségieket. Hogy mikor hány sört ivott meg, az a hangula­tától függött. Hatnál-hétnél sosem adta alább. Fiatal korában, amikor együtt jártunk a Slávia meccseire, tízet-tizenkettőt is lenyomott egy nap. Nem szórta a pénzét, de so­kaknak fizetett. Általában heten- nyolcan ültek mellette az asztal­nál. Ugyanez a társaság, sajnos, már nélküle, ma is rendszeresen találkozik. Minden héten kedden ugyanott, bent a sarokban, az agancsok alatt. Bohousek mindig a kis szarvak alatt hallgatta a többie­ket. Mert a vége felé már nem na­gyon beszélt. Inkább csak nézett maga elé, és figyelte, miről folyik a duma. Amíg élt a felesége, hetente kétszer-háromszor jött. Miután egyedül maradt, mindennap fél négy felé jelent meg, ahogy meg­hozta a busz Kerskóból, a hétvégi házából, és este kilencig-fél tízig maradt. A felesége egyébként pin- cémő volt a Palace szállóban. Csendes, jóravaló asszonynak is­mertem. Néha-néha ő is feltűnt az Arany Tigrisben, de csak olyankor, hagyott, zártkörű társaság figyelte Bili Clintont és kíséretét. „Václav Havel meghívottjai közül természetesen Bohousek sem hiá­nyozhatott. Azon a napon viszont ő is hozott valakit. Julinkát, az ak­kori barátnőjét, aki az alkalomhoz illően kiöltözött. Nagyon fess volt a drága. Dús kebleit nem is nagyon takarta a ruha. Ajkát, szőke hajá­hoz, vérpirosra festette, így, bár tá­vol ült Clintonéktól, az amerikaiak tekintete oda-odatévedt rá. Feltű­nő jelenség volt, és Bohousek még feltűnőbbé tette, amikor a kellő pillanatban odaült hozzá, és dús kebleinek egyikét a tenyerébe fog­va csókokat nyomott Julinka mell­bimbójára. Clinton kacagott, Havel úr hahotázott, Madeleine Albright, aki akkor még csak tol­mácsként kísérte az amerikai elnö­köt, zavarában sűrűn pislogott. Én jót szórakoztam, a kollégáim meg örültek, hogy mindez nálunk tör­tént. Még a falak is ragyogtak. A legkisebb pókhálót is leszedtük.” Megpróbálok észrevétlenül felnéz­ni a mennyezetre; vajon mi a hely­zet mostanság odafent? Olda, mintha csak sejtené, mi jár a fe­jemben, büszkén mutat körbe sze­retett királyságán. „Fő a rend, a ragyogás. Nálunk mindennap itt a nagyvilág. A prá­gai útikalauzok kiemelt helyen tartják számon az Arany Tigrist. Amíg élt Bohousek, sokan csak azért jöttek be, hogy megnézzék, ott ül-e a helyén. Amióta elment, más lett a hangulat. Nem mintha most kevesebb sör fogyna, mert talpaltam tegnap is éppen eleget, csak ott a sarokban, az agancsok alatt, üres egy hely, és most már mindörökre üres marad. Mellesleg egyikünk sem gondolta, hogy a kórházban végzi. Úgy képzeltük, hogy a gyógyszerek majd rendbe hozzák, s pihen is egy kicsit. Ko­rábban is így volt. Befeküdt pár hétre, és talpra állították. Az ízüle­tei fájtak, nehezére esett a járás. A lábai mondták fel a szolgálatot. Sokszor még a taxiig is képtelen volt elmenni. Úgy kellett kivinni őt... Szóval úgy terveztük, hogy a karácsonyt majd itt ünnepeljük ba­ráti körben. Hogy addigra úgyis ki­engedik. Amióta egyedül élt, itt evett nálunk. A sajtot nagyon sze­rette. Meg a felvágottat és a pecse­nyét. Én a tévéhíradóból tudtam meg, hogy mi történt. Szörnyű ér­zés volt. Váradanul ért. Nem vol­tam rá felkészülve. Becsapni vi­szont nem tudtak. Nem hittem el, és ma sem hiszem, hogy kiesett vagy kiszédült az ablakon. Kár volt átírni a halálát. Ezerszer elmondta úgyis, hogy »01da, ha egy nap már nem jövök, akor vagy fejbe lőttem magam, vagy kiugrottam az eme­letről Tudtam, hogy az utóbbi történt.” Az Arany Tigrisben láthatadanul is jelen van. A hátsó zugban, ahol a délutánjait és az estéit töltötte, fo­tókról néz az itthagyott barátokra, s az idelátogató népes olvasókö­zönségére. Van egy mondat is a fa­lon: „Életre szóló feladatomnak tartom, hogy minden prágai ven­déglőben megigyak egy sört, és amíg felhajtom, körülnézzek, hogy aztán megírjak egy rövidke elbe­szélést, egy frappáns kis imádságot arról, amit sörözgetés közben a kocsmában láttam.” Oldrich Matéjícek egy fekete-fehér fotóra mutat. „Ezt szeretem a legjobban. Ilyen­nek ismertem. Tiszta tekintet, gyermeki mosoly. Ha megjelenik az álmaimban, akkor is ilyennek látom. Boldog vagyok, hogy a ba­rátja és a pincére lehettem. S bár elment, én azért maradok Őfelsé­ge szolgálatában.” Oldíich Matéjícek derűs, jó kedé­lyű pincér. Hrabalról csupa szép emléket őriz. Fél órával a nyitás előtt pihen egy kicsit az Arany Tig­ris cégére alatt. Aztán felveszi fe­hér kabátka kát, letörli a nek a turisl Csak Őfelsé ból. Az ő he! Kovács Nóra(2) _______________ ÉS TOMÁS MAZAL (6) FELVÉTELEI Ez a kép már az utolsók egyike. Hrabalnak már minden lépés ne­hezére esik. Václav Havelhez a várbeli díszőrség viszi tolókocsi­ban. Esti randevú - pilzenivel?

Next

/
Thumbnails
Contents