Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-11-10 / 45. szám
Kultúra 1999. november 10. 13 Egy emlékezetes Ghymes-koncert. A budai Fonóban is szeretik az együttest Galántai ébredés Heti kultúra Könyvespolc Kéri László __________________ Ma gyarországon harmadik éve töretlenül, lassan és biztosan növekszik a Ghymes együttes népszerűsége. Rendre fölbukkannak a legkülönbözőbb tévécsatornák műsorain, tavalyi vigadóbeli koncertjük jelentős kulturális eseménynek számított. Vidéken is, Budapesten is gyarapszik rajongóik száma, Budán, a Fonóban havi klubestjükön másfél éve már csak állóhely jut a későn jövőknek. Nem volt ez mindig így. Emlékszem még arra, amikor ötvenhatvan elkötelezett hívük előtt ugyanolyan színvonalon és lelkesedéssel játszottak pár évvel korábban, mint most, a zsúfolásig telt háznak. Azt hittem, ismerem jól a Ghymes zenei világát, stílusát, a verseket, hiszen csak az elmúlt években kb. hússzor hallhat- tam-láthattam őket. Idén szeptemberben be kellett látnom, hogy tévedtem. Nem kicsit. Nagyot. Elmentünk Galántára barátainkkal, két kocsival megnézni egy Ghymes-koncertet. Egyszerűen furdalt a kíváncsiság, hogyan hangzik ugyanaz a zene és szöveg önnön szőkébb kulturális környezetében, vajon hogyan fogadja a közönség őket, amely mindenféle szempontból azonos velük. Jó másfél órával korábban érkeztünk, és a koncert után is maradtunk még majdnem éjfélig. Végül is ez alig több mint hatórányi tapasztalat, de nem az idő terjedelme volt a lényeges, hanem az élmény sűrűsége és mássága. Ténferegtünk, beálltunk a beszélgető csoportok közé, tucatnyi középkorút, fiatalt láthattam és hallhattam ahhoz, hogy megértsem: itt minden, de minden más. Egészen mást jelent a Ghymes Galántán, mint nekünk Budán, a rendszeres csütörtöki klubesteken. Próbáltam fölfogni mindazt, amit átéltem, és a következőkkel kellett szembesülnöm. Otthon, Dél-Szlovákiában a Ghymes zenéjének, verseinek és jelenlétének számos olyan fontos jelentésrétege van, amelyet a Budapesten lakó - legyen bármennyire is szimpatizáns - sohasem lesz képes sem megérteni, sem pedig elképzelni. A legszembetűnőbb: betölti például azt az alternatív rockkultúra funkciót is, amely a beat őskorában (1963- 1968) nagyon is jellemző volt Angliában, de Varsóban, Krakkóban és Budapesten is. Az élő rockkoncert- élmények felszabadító mámora mindig is az első sorokban tombolókkizá- rólagos monopóliuma volt - és én nem győztem álmélkodni azon, hogy egy Ghymes-élőkoncert úgy is értelmezhető, mint az archaikus-lázadó pogány közösségiség szabadságot nyújtó élménye. Ahol ültem - a felső középső szektorban -, mindenki ismerte a dalok szövegét. A tizennyolc éves lány ugyanúgy együtt énekelt a zenekarral, mint az ötvenes konszolidált banktisztviselő kinézetű úriember. S ez egy egészen más jellegű identifikációs lehetőség - olyan kollektív és kulturális élménykészlet, amely külön-külön minden résztvevőben jó ideje megalapozott önazonosság. Itt, Galántán azonban ez átalakult valamiféle emelkedett kultúrává, olyan azonosulási lehetőséggé, amely a nemzeti kultúra alapvonásait hordozza és termeli újra. Szándékosan a két végletet említem elsőként, mert a két pont között még számos, elemzésre méltó, elgondolkodtató csoportalakzatot véltem fölfedezni. A nyolcvanas évtizedbén egy évtizeden keresztül voltam egy olyan szociológiai munkacsoport irányítója, amelynek az volt a feladata, hogy az ifjúság politikai szocializációjának folyamatát, a szubkultúrák mintateremtő képességét vizsgálja empirikus módszerekkel. Amit Galántán láttunk, az teljesen egyedi és nagyon is sokfunkciós. Hihetetlen, hogy egy zenekar képes egyszerre és egyidejűleg életben tartani az archaikus népi kultúra alapvető mintáit, és ugyanakkor tud mélyen korszerű-nemzetközi is lenni abban az értelemben, hogy mindent magába olvaszt, ami autentikus. Érkezzen az a Guemicai-öbölből vagyadélszlávzenei világból. Saját szűkebb közegében a Ghymes úgy teremt sűrű teljességet, hogy párhuzamos azonosulási lehetőséget kínál minden fontos identitásigénynek. Megpróbáltam megbecsülni a létszámot: talán kétezren lehettek. Az érkezők többségének ez nemcsak koncert volt, hanem olyan társadalmi esemény is, ahol találkozni lehet rég nem látott ismerősök, rokonok tömegével, hónapokra lehet programokat, találkozókat egyeztetni - vagyis a Ghymes ürügyén teljesül egy latens közösségfenntartó szerep is. Éjjel kettő körül értük el a pesti autópályát, sárga köddé állt össze a budai oldal éjszakai városfénye. Az járt az eszemben, hogy Budán nagyjából annyian élnek, mint egész Szlovákia magyar kisebbsége. De a budai oldal mindenféle hagyománya ellenére sem képes kitermelni a Ghymeshez hasonló, multifunkcionális, kulturális hordozót. Mert ha a budai polgár ilyet akar látni-hallani, akkor havonta egyszer elmegy megnézni a Ghymest a budai Fonóban. Jónás Tamás Bentlakás Mindaz, amit el tudok mondani magamról, úgy érzem, nem lényeges - pedig tudom, hogy az. Szeretném azt hinni* hogy időtlenségben és ténytelenségben élek, nem ott, ahol a dolgok történnek. Van ugyan néhány fontos dolog is, de azokat képtelenség leírni. Ózdon születtem 1973-ban. Hetvenkilencben költöztünk Szombathelyre Csernelyből. Anyu, apu új életet akartak kezdeni - ahogy nekünk, öt testvérnek magyarázták. A költözés előtti éveket én a miskolci gyermekvárosban és - emlékeim szerint - két nevelőszülőnél töltöttem. Szenvedéses évek voltak. Szombathelyen érettségiztem, majd informatikát, filozófiát, magyart hallgattam főiskolákon, egyetemeken. Feleségemmel, két kisfiámmal - még néhány évig - Budapesten élek. Verset, regényt, újságot, számítógépes programokat írok. Ez a harmadik verseskötetem. Hiszel-e bennem Nem kérdem, hiszel-e bennem, hiszen te ugyan kiben nem? Arcomon még építkezem. Szégyenkezem. Sorsom sorról sorra sorvad. Vad vagyok, s vadásznak vad vagy. Elejtettél: teremtettél. Terem lettél. Benned élek. Hiszel bennem? Hiszel te! Ugyan kiben nem? Nem kérdezlek. Már nem mentem kintem-bentem. Mindenki ismerte a dalok szövegét. A Ghymes ürügyén teljesül a közösségfenntartó szerep. Regény így igaz-bólintott a király.-De míg az ember a saját hitét védi, megfeledkezik a ldrály hitéről, mert egyazon hitet is ki-ki a maga módján érti. Aztán ha a harcban helyt kell állni, darabokra törik a legerősebb hit is, ha nics, ami összetartsa. A lánc azonban nemcsak hitükben fűzi eggyé őket, hanem a gyávákat is bátorságra kényszeríti. Fél évszázada harcolok, hogy a kacagás öröméről meggyőzzem a hitetlent, de ő csak sír, még akkor is, amikor legjobb rendben van a szénája. —És mivel harcoltok? — kérdezte Gurán egyik purdéja. - Hisz nincs is kardotok! A gyerek kérdésére óriási kacagás tört ki a vitézek torkán. Csak akkor csendesültek el, amikor a király jóságos hangon ismét megszólalt:-Te még nem tudod, gyermek, hogy az ember legveszedelmesebb fegyvere a nyelve. Minden halandót mentsen meg ettől a fegyvertől az Isten, mert ez nem a testét, hanem a lelkét marja szét. Én hiába mondok vidám történeteket, hasztalan állítom hadisorba a legjobb bohócaimat, ama király csak sír, és ezeknek előbb fogcsikorgatás, majd a tehetetlenségtől való sírás az eredménye. Olykor bizony-bizony vitézeim között is akadnak gyávák, akik hajlanának a sírás boldogságára, de a lánc, hála az emberi észnek, A fekete hegedű Lakatos Menyhért 4.rész visszatartja őket. így aztán hit és hit felett csak az idő múlik. Testünk még ép, semmi nem nyüvi, de a lelkünk, hitemre mondom, itt-itt már megkopott. És hogy hitünkben e megkopott lélek kitartson, lássátok - emelte fel fejéről az álarcot-, nem ez az igazi arcom. Most is így vívunk egymással harci mezben, nyelvünk hegyén dör- gött, csattogott a harci zaj, és fej fej mellett sírt vagy kacagott, kit melyik hithez kötöttek láncai. De hát én kacagni akarok - húzta vissza álarcát a király ordítva -, mert csak kacagva lehet boldog a nép! És mintha igazolni akarták volna, a király katonái egyszerre kacagni kezdtek. Gurán gyermekei ijedten menekültek a félelemtől vigyorgó Mizshivhez.- És most - tekintett körül a király- minthogy minden munkának, légyen akár terméketlen, pihenés az ára, tort ülni váramba térek. Ott lesz ama király is, keserűséget önteni tálba, kupába. Gondűzni ti is legyetek ott! Hisz mondá e némber, hogy kezetek nyomán hegedű szól, s dob vidáman pereg. Hadd lám majd, hogy kacag rajtatok a nép, vagy sír-e, ha hull a fej! A király sarkantyú közé fogva lovát elvágtatott, és a kacagó katonák sora, mint egy hatalmas aranykígyó, gyorsan elkúszott a király után. Guránék némán, bénán bámultak a boldogság fő-fője után: a történtek és a szigorú parancs csak nehezen szivárgott át a tudatukig. Gebasz zsiványkinézetű fiai makacsul lapították orrukat a fűben, amíg Gurán borzas kis fiai hatalmas rúgásokat nem mértek a fenekükre.- Keljetek fel, híresek - nyögdé- cseltek rugdosás közepette -, elmentek a láncra fűzött vitézek. A többiek kétségbeesetten meredtek egymásra, majd egyik ámulatból a másikba estek, amikor Aszpim anyja határozott léptekkel fiához sietett, letépte az őzgida lábairól és nyakáról az aranyláncokat, és parancsolóan Aszpimra szólt:- Ereszd el azt a szegény kis állatot, és fogd be a lovat. Menjünk ezektől a rablóktól, mert csak a bajt hozzák az ember fejére. A fiú szó nélkül engedelmeskedett anyjának, de Mina frissessége jobban meglepte, mint a láncra fűzött vitézek vagy az erdő összes aranybéklyói.- Mi történt? - hullott ki Aszpimból a gondolat.- Semmi-válaszolta határozottan -, eladjuk valahol ezeket a láncokat, aztán megleszünk nélkülük is - mutatott az ámuldo- zókra, majd a láncokat szoknyája alatti zsebébe süllyesztette.- Végünk van - buggyant ki Guránból a felismerés -, ez azért jött vissza a pokolból, hogy megegye a mi fejünket is. Mina úgy tett, mint aki nem hallja Gurán kétségbeesett, gúnyos megjegyzését. Nagy sebbel-lob- bal feldobálta ócska holmijait a szekérre, köztük Aszpim hegedűjét is.-Uramisten! -fohászkodott Gebasz. - Mivel vigasztaljuk meg a síró királyt, hisz mi csak azzal érünk el az emberek szívéhez! - Aszpim hegedűjére mutatott. Mina, mint aki nem hallja a kétségbeesett siránkozást, rúd mellé fordítva a gebét, szorgalmasan felrakta az istrángokat. Aszpim hol az erdei füvekből készített ta- karatlan vackot nézte, hol Minát. H ónapok óta haldoklik, most meg mintha valóban az ördög szállta volna meg.-Jössz, vagy maradsz? - szólt Aszpimra.- Anyám - próbálta jobb belátásra bírni -, hallottad a királyt, mit mondott: itt mindnyájan a fejünkkel játszunk.- Én nem - mondta kurtán. - De ha te maradni akarsz, akkor maradj. - Leemelte Aszpim hegedűjét a saroglyából. - En már úgysem vagyok neked semmid, az a kis fruska elvette az eszedet - mutatott Rupinra. Mina, végigvágva a gebén, köszönés nélkül faképnél hagyta a karavánt. Aszpim szomorú arcán könycseppek futottak végig. Állt egy ideig behunyt szemmel. Hátha csak álom az egész, aztán a húrokra téve a vonót, vad, haragos futamok röppentek ki ujjai alól, mígnem, kissé megnyugodva, lágy dallammá keseredtek. A zavart, torzonborz arcokon könnycseppek futottak végig, melyek lemosták a félelmet: szemükben újra lobbant a fény, arcukra mosoly ült, boldog könnyekben fürödve. Lágy kerepléssel indultak el a szekerek. Gurán aprósága hangos ricsajjal nyűtte az echó belsejét, Mizshiv hátraszólt, de nem csitult a méhkas. Aszpim magába zárkózottan ült Gebasz mellett. Minára gondolt, mi történhetett vele? Mindég magányos farkasok voltak ketten, járták a világot, és soha nem akartak elszakadni egymástól. Folytatjuk Párhuzamos azonosulási lehetőséget kínál minden fontos identitásigénynek. Archív felvétel Vasárnap Kisgaléria ________ • :______,— :—;—»--------_ Kr íz Tamás: Körbe, körbe...
