Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-11-10 / 45. szám
4 1999. november 10. Háttér Tíz éve omlott össze az „antifasiszta védőgáf’-nak elkeresztelt berlini fal. Időről időre akadtak bátrak és elszántak, akik megpróbáltak átszökni „Ami összetartozik, az össze is nő” „A karneváli hangulat napokon át tartott.” Archív felvétel Újvári Flórián Immár egy évtizede, hogy ledőlt a berlini fal, a két világrendszert nemcsak elválasztó, de közülük az egyiket - a történelmileg pechesebbet - tragikusan jelképező másfél száz kilométeres betonépítmény. 1989. november 9-én a keletnémetek a fal megépítése óta első ízben mehettek át Nyugat-Berlinbe minden szekatúra nélkül. Ezt a drámai fejleményt követte 1990 nyarán a valutaunió, a (nyugat) német márka bevezetése az NDK területén, majd október 3-án az újraegyesítés pillanata. „Ami ösz- szetartozik, az össze is nő” - jelentette ki ekkor a német és a nemzetközi szociáldemokrácia nagy öregje, Willy Brandt volt kancellár. A következmények szinte maguktól adódtak a belnémet határ átjárhatóvá válásából, az előzményeket azonban érdemes részletesebben felidézni. A fal felépítése 1961. augusztus 12-éről 13- ára virradó éjszaka, gyakorlatilag két óra leforgása alatt megtörtént. A precíz német (sőt porosz) szervezést - amelynek politikai felelőse a pártvezetés fiatal tagja, bizonyos Erich Honecker volt - még az ellentábor is hideg elismeréssel vette tudomásul. Az NDK Nemzeti Néphadseregének, a hírhedt állambiztonsági szolgálatnak (Stasi) és a munkásőrségnek megfelelő „harci csoportoknak” válogatott alakulatai a zónahatár mentén (de még attól egy méterre, kelet-berlini területen) nagyméretű kohósalaktéglákból, betontömbökből, szögesdrót kerítésből a járókelők, de a civil járművek számára is átjárhatatlan akadályt építettek. Ez a városon kívül, Nyugat-Berlin körül is folytatódott, ott már többnyire betonoszlopokra szerelt acélhuzal kerítés formájában. Az „antifasiszta védőgát” - ahogy a hivatalos NDK-szóhasználat nevezte - tulajdonképpen két falból állott, a köztük lévő területen (amely néha mezővé szélesedett, néhol fél utcányira szűkült) őrtoronytól őrtoronyig aszfaltút vezetett, ezen az NDK határőrségének terepjárói közlekedtek. Mellette húzódott a nyomsáv, ez a felgereblyézett földcsík, amely megőrizte a menekülők lábnyomát - már ha egyáltalán eljutottak odáig. Ha valaki egy-egy közelebb fekvő emeletről bepillantott e zárt rendszerbe, leginkább kettesével ballagó határőröket láthatott, no meg vadnyulakat, amelyek ezen a többnyire temetői nyugalmat árasztó 160 kilométeren elszaporodtak. 1961. augusztus 13-án az emberiséget megsuhintotta a III. vüágháború szele. A zónahatárra felvonultak a három nyugati nagyhatalom Berlinben állomásozó alakulatainak tankjai, ott viszont szovjet páncélosok néztek velük farkasszemet, jelezve, hogy a fal Moszkva egyetértésével és támogatásával épült fel. Néhány rendkívül feszült nap után visszaállt a „szokásos” hidegháborús hangulat, a nyugatiak belátták, hogy a szovjet térfélen nem rúghatnak labdába, az NDK vezetése diadalt ült, a keletnémetek pedig keserűen tudomásul vették, hogy a „szelep”, amely eddig lehetőséget biztosított a nemszeretem rendszer elhagyására, bedugult. Tudomásul vették, de nem törődtek bele. Bár a fal „technikáját” az NDK határőrsége évről évre tökéletesítette, azért időről időre akadtak bátrak és elszántak, akik megpróbáltak átszökni. Többségüket elfogták, sokan az életükkel fizettek szabadság- vágyukért. Az ő emléküket fehér kőkeresztek őrizték Nyugat- Berlinben, a közvetlenül a határvonalon álló Reichstag épületének szomszédságában. Akiknek mégis sikerült, azok valóságos legendahősökké váltak. Róluk is szól a fal múzeuma az egyik legismertebb közúti átkelő, a Checkpoint Charley helye mellett. Látható itt az a hőlégballon, amelyet műanyag esőkabátokból hegesztettek össze, majd átrepültek vele az ámuló határőrök feje felett. Számos vízi alkalmatosságot is felsorakoztat a kiállítás, ezek a berlini folyó, a Spree legyőzéséhez szükségeltettek. (A keserű NDK-vicc szerint a Spree volt akkoriban a világ legszélesebb folyója, 65 év kellett ahhoz, hogy valaki a túlsó partjára jusson. A magyarázat: az NDK-ban 65 év volt a férfiak nyugdíjkorhatára, s egy keletnémet csak nyugdíjasként kaphatott alanyi jogon nyugati útlevelet.) A négy nagyhatalom katonái átjárhattak egymás övezeteibe, őket az NDK szervei nem vizsgálhatták. Néha szigorú szempontok alapján összeválogatott szovjet járőr is áthajtott a határon - erre építette trükkjét egy leleményes keletnémet: szerzett négy szovjet katonai uniformist, magát és három kirakati bábut beöltöztetve, kocsijának rendszámát „módosítva” sikerült maga mögött hagynia az NDK fővárosát. Egy másik autós - ezúttal cementzsákokkal megrakott tehergépkocsival, vezetőfülkéjében élettársával és csecsemőjükkel - éjnek idején beszáguldott a Checkpoint Charley-val szemben fekvő ffiedrichstrassei NDK-határátkelő kihalt labirintusába. A riasztott őrségnek még sikerült a gépi üzemelésű kijárati vaskaput (amely egy tankot is feltartóztatott volna) becsukni, ám a „megátalkodott” disszidens a volánt hirtelen áttekerve kiszáguldott a másik kapun, amelyik a nyugatról érkezők beeresztésére szolgált. Ez minden porosz kincstári logika lábbal tiprása volt, ám a szökés sikerült. A történet groteszk poénja, hogy a delikvenst később Nyugat-Berlinben perbe fogták a közlekedés veszélyeztetése címen, s csak különböző emberjogi szervezetek beavatkozása mentette meg a gyorshajtás súlyos következményeitől. A szocialista testvérországokból érkező külföldieknek - hiába volt nyugatra is érvényes útlevelük - az NDK hatóságaitól határátlépési engedélyt (Passierschein) kellett kérniük, a keletnémet határőrség csak ezzel engedte át őket Nyugat- Berlinbe. Az érintett államok szuverenitását megkérdőjelező rendszeren a magyar diplomácia ejtette az első sebet, midőn 1989 elején felmondta a Passierschein-egyezményt. A keletnémet hatóságok lenyelték a békát, mire azok, akiknél létezett a világútlevél - például a lengyelek - sürgősen követték a magyarok példáját. A magyar-osztrák határon lévő műszaki zár felszámolásával megszakadt a vasfüggöny, az NDK-s menekültek szeptemberi magyarországi kiengedésével pedig először adódott reális lehetőség arra, hogy az a keletnémet, aki „elnököt akart változtatni” (NDK-jópofa- ság a disszidálásra), ezt meg is tegye. Több tízezer NDK- állampolgár a lábával szavazott, az otthon maradottak viszont mind nagyobb számban vonultak az utcára, hogy a hagyománnyá váló hétfői tüntetéseken követeljék a szabadságjogok teljes körű (így az utazást is magába foglaló) biztosítását. A honeckeri vezetés pedig nem értette meg - vagy nem is akarta megérteni - Mihail Gorbacsovot. A szovjet pártfőtitkár az NDK megalakulása 40. évfordulóján rendezett ünnepségekre érkezve kijelentette, hogy aki nem érti meg az idő szavát, azt megbünteti az élet. Tíz nappal az október 4-i ünnepséget követően a keletnémet pártvezetés végre felmentette Erich Honeckert, ám sem az utódjának már korábban kijelölt Egon Krenz, sem a régi „élcsapat” nem látott olyan lendülettel a felgyülemlett gondok megoldásához, amint azt a lakosság elvárta volna. November 9-ére elkészítették a külföldi utazások új szabályozását, aminek a lényege, hogy nyugati útlevelet alanyi jogon kaphatott valaki, nem pedig csak akkor, ha közeli rokona élt az NSZK- ban. (Ne felejtsük el, hogy a Magyarországra eljutott NDK-ál- lampolgárok akkor már két hónapja élhettek Budapest engedélyével, és eltávozhattak Ausztrián át Nyugat-Németor- szágba.) A rendelet a következő napon, november 10-én lépett volna érvénybe. Ám a hírt nemzetközi sajtóértekezleten ismertető berlini párttitkár, Günter Schabowski a „haladéktalanul” kifejezést ugratta ki, holott az NDK határőrsége még nem is kapott utasítást a feladat gyakorlati lebonyolítására. A szenzációt világgá kürtölő tévé- és rádióadások láttán-hallatán viszont a kelet-berliniek tömegei indultak meg a határátkelők felé, s hogy az elkerülhetetlennek látszó vérontást megakadályozzák, Krenz utasítást adott a sorompók felemelésére. Történelmi órák következtek. Tíz- és tízezrek hömpölyögtek át a határon, odaát pezsgővel fogadták őket a nyugat-berliniek, rég nem látott rokonok, ismerősök ölelkeztek össze, énekeltek az utcákon, a vendéglőkben, ahol - a történelem fintoraként - ekkor valósult meg néhány napra, amiről az NDK gazdasági tó- tumfaktumai ábrándoztak: a pincér egy nyugati márka helyett egy keletit is elfogadott. A karneváli hangulat napokon át tartott. Ami ezután következett, az „az első német munkás-paraszt állam” egyre gyorsuló agóniája volt. A fal november 9-i jelképes ledöntését a nagyon is gyakorlati bontás követte. Az egyszerű emberek vésővel és kalapáccsal estek neki, hogy néhány emlékdarabot vigyenek haza belőle, a városi hatóságok pedig darukat, buldózereket vezényeltek ki, amelyek azután mint odvas fogakat, egymás után húzták ki a háromméteres betonelemeket a „védőgátból”. Közülük két betonlap ma is megtekinthető Budapesten, az Erzsébet híd budai feljáratánál. Ezeket a berlini magisztrátus ajándékozta a magyar fővárosnak annak elismeréséül, hogy a szeptemberi határnyitással a magyarok verték ki az első követ a berlini falból. Néhány feszült nap után visszaállt a „szokásos” hideg- háborús hangulat. A pincér egy nyugati márka he- lyett egy ke- letit is elfogadott. Négy évtized Moszkva hűséges helytartói MTI-Panoráma _____________ Októ berben lett volna csak ötvenéves, de már kilenc esztendeje megszűnt létezni a Németország szovjet megszállási övezetéből kinőtt Német Demokratikus Köztársaság. Alapítását- miként a vetélytárs NSZK is - a hidegháborúnak köszönhette: a Hitler elleni győztes koalíció tagjai között 1946 után fokozatosan megromlott a viszony, s ezáltal lekerült a napirendről Németország szuverenitásának kérdése. 1949 szeptemberében, a nyugati országrészre érvényes, angolszász ihletésű alkotmány, az Alaptörvény kihirdetésével de jure létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, amit október 7-én követett az NDK kikiáltása a szovjet megszállási övezetben. Ekkor már három év telt el a német munkáspártok (SPD és KPD) kierőszakolt egyesülése óta, amely - a szovjet tömb többi államához hasonlóan - az NDK-ban is a szociáldemokraták háttérbe szorulását, a sztálinista jellegű proletárdiktatúra bevezetését eredményezte. Walter Ulbricht személyében Sztálin kellően hűséges helytartó kezében tudhatta a kelet-berlini gyeplőt. Az asztalosból lett pártfőtitkár mindenben szolgai alázattal másolta a moszkvai modellt - csupán a koncepciós perekben nem. A párton belüli ellenség leleplezését és likvidálását célzó sztálini ukázzal érkező Berijának hűvösen ajtót mutatott, mondván: ilyenek nálunk nincsenek. A két német állam versenyében (amely egyben a kapitalista és a szocialista rendszer vetélkedése is volt) az NDK eleve hátrányos helyzetből indult: ásványi kincsekben szegény országként hosszú éveken át nyögte a háborúsjóvátétel terheit. Ennek keretében a szovjet „szakértők” komplett gyárakat, több száz kilométernyi vasútvonalat szereltek le, és szállítottak Keletre. Az NSZK-nak viszont nemcsak hogy elengedték a jóvátétel nagyrészét a nyugati hatalmak, de a Marshall-terv keretében jelentős pénzügyi injekcióval is segítették a „gazdasági csoda” beindulását. A kelet-berlini vezetés a lépéshátrányt előbb a hatékonyság növelését célzó normarendezéssel próbálta csökkenteni: ez vezetett 1953 júniusában a keleti tömb első nyílt fölkeléséhez és a táboron belüli első szovjet fegyveres beavatkozáshoz. A véres intervenció a keletnémet lakosság jelentős hányadát kiábrándította az Ulbricht-rendszerből. Egyre többen éltek a Berlinen át vezető egérút lehetőségével, hogy az NSZK-ba jussanak. Tíz év alatt mintegy másfél millió - többnyire fiatal és szakképzett - személy távozott Nyugatra. A „kivérzés” megállítása végett az NSZEP vezetősége, a „testvérpártok” előzetes áldásával, 1961 augusztusában falat emelt Berlin keleti és nyugati szektorai közé, a szó szoros értelmében bebetonozva a németek megosztottságát. Ez a maradék illúzióktól is megfosztotta a keletnémetek túlnyomó többségét. Az apolitikus befelé fordulásnak kedvezett az 1963-ban bevezetett új gazdasági rendszer, amely prémiumokkal növelt magasabb jövedelem révén ösztönözte a dolgozókat. Az Ulbrichtot 1971-ben csöndes puccsal megdöntő Erich Honecker pedig nyíltan a fogyasztásra helyezte a hangsúlyt, amidőn meghirdette „a gazdaság- és szociálpolitika egységét”. Az NDK polgáraira soha nem látott jólét köszöntött, az üzletek megteltek nyugati importárukkal, a cipőtől a rádiós magnetofonig, a Mazda és Volvo gépkocsiktól a kozmetikumokig. A merev gazdaság- politika ugyanakkor nem engedte meg a valós, piaci árak érvényesítését: a szubvenciós szakadék egyre mélyebbé vált. Ezzel együtt tovább nyűt az NDK és az NSZK közötti jóléti olló, noha Honeckerék szívesen hangoztatták, hogy hazájuk a világ 10. legerősebb ipari hatalma. Arról hallgattak, hogy ’89 vége felé az NDK külföldi adósságai csaknem 50 milliárd nyugatnémet márkára rúgtak! A rendszer megrendülését, majd összeomlását ezek a belső és a már jól ismert külső tényezők okozták.
