Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-14 / 28. szám
Kultúra 1999. július 14. 13 Szinetár Dórát mindig vonzották a bohócszerepek Szétfoszlott mítoszok Réfi Zsuzsanna _______________ Am ikor kicsi volt, a színház mindent jelentett a számára, s azt gondolta, a későbbiekben is teljesen kitölti majd az életét. Úgy vélte, ezt a pályát nagyon komolyan kell venni, s időnként bele kell halni. Aztán, ahogy teltek az évek, Szinetár Dóra rájött, hogy mindent, ezt a hivatást is a maga helyén kell kezelnie. Ma már tud munkahelyként tekinteni a színházra. Szétfoszlottak a mítoszok, mostanában már negyedannyira sem hisz bennük, mint eddig, de épp ezért most sokkal boldogabban tudja csinálni. S a tizenharmadik évadját már úgy kezdi, hogy a színházat nem csodának tekinti, hanem egy hétköznapi, mégis varázslatos helynek, amelynek egyaránt megvannak a maga jó és rossz oldalai. Musicalszereppel indult a pályafutása, hiszen tízévesen A nyomorultakban lépett először színpadra, s számos más rock színházbeli darabban is játszott, később pedig a Miss Saigonban és a West Side Storyban is találkozhatott önnel a közönség. Most az Operettszínház Egy bolond százat csinál című »zenés bolondságában" játszik. Ellyt alakítom, az amerikai úszónőt, aki Európába jön versenyezni és férjhez menni, s eközben megismerkedik egy főpincérrel, akit oroszlánvadásznak néz, s ez a félreértés indítja el a szokásos vígjátéki bonyodalmakat. A Balázs Péter rendezte darabban nagyon jól érzem magam, akárcsak a többi produkcióban, hiszen emellett az Olivér! című darabban és az Annie-ban is játszom. Az elmúlt szezonban pedig teljesült végre egy régi álmom is, Kulka János partnereként felléphettem a My Fair Ladyben, mint Eliza. Erre a figurájára azért vágytam mindig, mert nem az az egysíkú musicalhősnő, aki a darab elejétől a végig ugyanolyan. Nagyon sokszínű, érdekes alak, kiMegszületik a harmadik lemez... Szkárossy Zsuzsa felvétele csit bohócszerep, s engem mindig is vonzottak az ilyen figurák, mert gyerekkoromtól kezdve inkább bohóc szerettem volna lenni, mint színész. Akadt már olyan szereplése, amikor krumpliorral lépett a színpadra, de azért nem ez jellemző a repertoárjára. Az viszont meglep, hogy számos színpadi siker után is így gondolkozik. Ha megtapsolnak esténként, az még nem azt jelenti, hogy te vagy a legnagyobb színész. Ahogy én látom ezt, ennek a pályának is két oldala van. A száraz szakmai tudás, az, hogy hogyan lehet poentírozni, s mit jelent, mondjuk, egy tapsos bejövetel. A nagy művészek éppen attól nagyok, hogy ezt tudják. Hiába tagadják le ezt a magukat alternatívoknak nevezők, azzal, hogy mennyire jó görcsölve becsúszni a padló alatt. Igenis megvan a módja, hogyan lehet bejönni, kimenni, és ezt meg kell tanulni. A másik oldala pedig a tehetség. Az embernek magát kell tudni adnia, mernie kell őszintének lenni. De hogy igazán mitől jó valaki, az megfoghatatlan. Egyébként a főiskoláról is azt gondolom, hogy alkalmassá tud tenni valakit arra, hogy megfeleljen szerepekben, de színészt senkiből nem tud csinálni. Kisfia, Lőcsei Márton már háromesztendős. Mit szól a mamához? Mindenkinek mondogatja, hogy »Anya színházban dolgozik, táncol, énekel.« Egyébként volt már színházi előadáson, nagyon élvezte, s szívesen nézi a táncot a televízióban is. Imádja a színpadot, sajnos. Ha ugyanis én dönthetnek a hivatásáról, biztos, hogy nem a színészetet választanám. Persze saját magamon veszem észre, hogy mivel én imádom a színházat, folyton úgy beszélek neki róla, mintha az egy csodálatos, különleges hely volna, s akaratlanul is belecsöpögtetem a pálya iránti rajongást. S a színház mellett jut ideje az anyaszerepkörre is? Igen, nagyon sok időt töltöttem és töltök Marcival, annak ellenére, hogy még öt hónapos terhesen is jártam az országot Kulkáékkal, s a kicsi három hónapos volt, amikor már ismét színpadra léptem. Annak idején úgy terveztem, három évet otthon töltök vele, de azt látom, a két dolgot együtt is lehet működtetni. Azt lényegesnek tartom, hogy ne telepedjünk rá a saját gyerekünkre, alakítsa ki mindenki a saját életét. S az is fontos, hogy az ember büszke lehessen a szüleire. Egyébként ennél a hivatásnál is döntő, hogy az embernek jó családi háttere legyen, hogy boldogan, kiegyensúlyozottan lépjen estéről estére a függöny elé, s ne a színház jelentse az életét. Részt vett nemrég egy meghallgatáson, amelyre élete első musicaljének, A nyomorultaknak egy új szerepét, Eponint tanulta meg. Milyen egyéb tervei vannak a következő idényre? Ismét kedvem támadt ahhoz, hogy a mikrofon mögé álljak, és hosszú idő után megszülessen a harmadik lemezem. A Bon-Bon együttes két tagjával, Török Tamással és Szolnoki Péterrel, valamin Kocsák Tiborral dolgozunk a dalokon, mert úgy érzem, újra van mondani-, azaz énekelnivalóm a világról. Heti kultúra Könyvespolc Jan Patocka: Ajelenkor értelme Jan Patocka (1907-1977) cseh filozófus a Károly Egyetem bölcsészkarán tanult, majd később Párizsban, Berlinben és Freiburgban (Heidegger és Husserl tanítványaként) folytatta tanulmányait. A Cercle philosophique de Prague egyik alapítója. A háború végén vasúti munkásként dolgozott. A második világháború után egyetemi tanár, ám a kommunista hatalomátvétel után 1949-ben eltávolítják az egyetemről. 1950 és 54 között a Masaryk Intézet dolgozója, 1954 és 57 között az Akadémia Pedagógiai Intézetének, majd 1958 és 68 között Filozófiai Intézetének tudományos munkatársa. 1968-tól 1972-ig egyetemi tanár, de politikai nézetei miatt nyugdíjazzák. A Charta 77 aláírója és szóvivője. Ettől fogva állandó rendőri zaklatásoknak és kihallgatáVasárnap kisgaléria Dolán György: Határtalan szerelem Jan Patocka AJELENKOR ÉRTELME Kaílígf'Jiíi soknak van kitéve. Egy több mint tizenkét órán át tartó rendőrségi vallatást követően halt meg. E kötet alapvázát azok a filozófiai tanulmányok képezik, amelyek Patockának a lét megragadására irányuló kutatásait, a hagyományhoz való sajátos viszonyát dokumentálják. Magyarul eddig egyetlen kötete jelent meg Mi a cseh? címmel 1996-ban, a Kalligram Könyvkiadó gondozásában. (Kalligram, Pozsony) Regény L ehet, hogy a kínai feleség tudott a fehér bőrű gyereklányról. Hiszen voltak sadeki születésű cselédei, ők ismerték a történetet, és nyilván beszéltek is róla. Talán a férfi fájdalmával is tisztában volt. Körülbelül egyidősek lehettek ők ketten, tizenhat évesek. Vajon a kínai lány látta-e sírni a férjét azon az éjszakán? És ha látta, megvigasztalta-e? Vajon egy tizenhat esztendős kínai kislány, aki a harmincas években lett menyasszony, miféle vigaszt nyújthatott az illem határán belül erre a házasságtörő bánatra, amelynek ő adta meg az árát? Ki tudja? Lehet, hogy nem is vett észre semmit, lehet, hogy együtt zokogta át a férfival, szótlanul, azt az éjszakát. Majd a könnyek után megjött a vágy. Ő, a fehér bőrű gyereklány soha semmit sem tudott meg minderről. Évekkel a háború után, házasságok, gyerekek, válások, könyvek után, a férfi Párizsba jött a feleségével. Felhívta őt telefonon. Én vagyok. Ő rögtön megismerte a hangját. A férfi ezt mondta: csak a hangját akartam hallani. Ő meg ezt: én vagyok, jó reggelt! A férfi gátlásos volt, ugyanúgy félt, mint régen. Elcsuklott a hangja. Ő pedig rögtön felismerte a kínai akcentust. A férfi tudta róla, hogy könyveket ír, a lány anyja A szerető Marguerite Duras 30. rész mondta neki, akivel találkozott Saigonban. Azt is tudta, hogy mi történt a kisebbik bátyjával, átérezte a szomorúságát. Aztán a férfi már nem tudott mit mondani. Végül mégis kimondta. Azt mondta, hogy ő semmit sem változott, még mindig szereti, hogy képtelen elfojtani magában ezt a szerelmet, hogy szeretni fogja, amíg csak él. Utószó Jérőme Lindon, az Éditions de Minuit vezetője (jórészt itt jelennek meg Marguerite Duras munkái) néhány éve azt a megbízatást adta a Moderato cantabile szerzőjének, hogy írjon magyarázó szöveget fiatalkori fényképeihez. A szerető egymást követő mozaikképeit azonban nem a jól ismert fotók hívták elő az emlékezet mélyrétegeiből, hanem egy nem létező, elfelejtett, elkallódott „negatív”. A nem létező pillanatfelvételen a tizenöt és fél éves kamasz lány „látható” aranylamé cipőben, drapp férfikalapban és agyonmosott selyemruhában a mekongi kompon, amint odalép hozzá a szerető, a huszonhét éves, dúsgazdag kínai fiatalember. íme az „ősjelenet”, ezzel kezdődik Marguerite Duras műve, amely egyszerre fikció és visszaemlékezés, önéletrajzi regény és regényes önéletrajz. A mű fontosabb életrajzi elemeit, motívumait az írónő már más könyveiben, főként az 1950-es Barrage contre le Pacifique című regényében is feldolgozta. Itt bukkan fel először az anya alakja, az idegbeteg tanítónőé, aki a gyors meg gazdagodás reményében vállal állást Francia Indokínában, és azután egész életében házává gyik Franciaországba. Az anya, aki egyedül neveli két gyerekét, Suzanne-t és Josephet (az írónő itt még egyetlen figurává gyúrta két bátyjának alakját), megtakarított pénzecskéjéből földet bérel Kambodzsában. De a földhivatal becsapja, a „koncessziót” lehetetlen megművelni, a víz évről évre elárasztja a területet. Az anya ezer gátat épít, a bennszülöttek százait mozgósítja. Hiába. A hatalmas földsáncot napok alatt elmossa az óceán. R eménytelenség, kudarc, kiúttalanságérzés és érzelmi sivárság adja meg a harminchét évvel ezelőtti mű alaphangját. A mostani kisregénynek is ez a közege. Amott az anya, itt viszont az alig tizenhat éves kamasz lány áll a történet középpontjában. 1929-ben vagyunk, Francia Indokínában. A nagybeteg apa matematikatanár, az anya iskolaigazgató. Az asszony hamarosan magára marad a három gyerekkel. A két fiú gyűlöli gyn ást, de a kislány se képes érzelmi kötődésre: az a szadista kegyetlenség, amellyel a kínai fiatalemberrel bánik, szinte tükörképe a két fiútestvér közti kapcsolatnak. Mintha a kamasz lány a „gyűlölt” nagyobbik testvérben látná az igazi férfit, akaratlanul is őhozzá igazodik, ővele azonosul: „Ha a nagyobbik bátyám is velünk van, a férfi nem a szeretőm... Valahányszor együtt látom őket, úgy érzem, még egyszer nem bírom elviselni a látványt. A szeretőmet testének gyöngesége miatt tagadják meg, pedig engem épp ez a gyöngeség tölt el élvezettel. A szeretőm irtózatos botrány a nagyobbik bátyám szemében, szégyenletes, bevallha- tatlan. Dacolni az ő néma parancsával, erre sohase vagyok képes. Legfeljebb ha a kisebbik bátyámról van szó...” Ebben a műben felfejthetetlenül szövődik egymásba az elfojthatatlan vágy és az elfojthatatlan gyűlölet, az erőszak és a részvét. Vannak művek, amelyekben az író egyszere csak feltárja, minden kendőzés nélkül, tulajdon „igazságát”, egyszerre csak nyersen kimondja mindazt, amit addig a fikció világában próbált elrejtve megjeleníteni. Ilyen mű A szerető is. „Sokat írtam a családomról, de akkor még mindenki élt, az anyám is meg a két bátyám is, így csak kerülgettem őket, ezeket a dolgokat a toliammal, nem vágtam az elevenükbe.” És csakugyan: A szerető (amely 1984-ben megkapta a Goncourt-díjat) nemcsak egy szerelemtelen szerelemnek, nemcsak egy család széthullásának a története, hanem az anyával és az idősebb fiútestvérrel, a „gyilkossal” való leszámolásé is. Leszámolni persze csak az számolhat le a családjával, aki önmagával is szembe tud nézni. Az a kegyetlen tárgyilagosság, amellyel Duras fiatalkori énjét ábrázolja, arra vall, hogy az írónőnek ez is sikerült. Vége
