Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-27 / 43. szám
Kultúra 1999. október 27. 13 Jubileumi kiállítás Antwerpen és London szépművészeti múzeumaiban Van Dyck - négyszáz kép Királyi unió (Orániai Vilmos és Stuart Mária esküvője 164-ben) R. Hahn Veronika Születésének négyszázadik évfordulója alkalmából az antwer- peni Koninklijk Museum voor Schone Kunsten és a londoni Royal Academy of Árts nagyszabású Anthony van Dyck-retros- pektívet rendezett. Antwerpen és London nem egyszerűen a művész születési, illetve halálozási helyét jelzik, hanem ezekhez a városokhoz pályafutásának legnagyobb sikerei is fűződnek. Bár az Antwerpenből érkezett és a brit fővárosban december 10-éig látható kiállítás százöt festménye Van Dyck mitológiai és vallási érTizennyolc évesen már Rubens asszisztenseként dolgozott. deklődéséről is bőven tanúskodik, az anyag nagyobb része antwerpeni polgárok, genovai nemesek, az angol királyi család, az arisztokrácia, költők államférfiak, udvaroncok, barátok és gyerekek világhírre emelt arcképeiből áll. A lenyűgöző kiállításhoz a világ legnagyobb múzeumain, a londoni és washingtoni Nemzeti Galérián, a New York-i Metro- politanen, a szentpétervári Er- mitázson kívül többek között a budapesti Szépművészeti Múzeum is hozzájárult a fiatalkori Férfi és nő portréjával, de láthatók magángyűjteményekből vagy brit kastélyokból, például Diana walesi hercegnő fivérének althorpi vagy Devonshire hercegének chatsworthi palotájából származó, csak szűkebb körben ismert képek is. Van Dyck fiatalon, 42 éves korában hunyt el, de csodagyereksé- ge meghosszabbította rövid pályafutását. A gazdag kereskedő fiát már tízéves korában felfedezte a virágzó Antwerpen festőcéhe, tizenhét évesen megalapította saját stúdióját, és két évvel később céhmester lett. A londoni kiállítás első darabja, a tizennégy éves korában festett önarckép ékes bizonyítéka Van Dyck zsenialitásának. A gesztenyebama, hullámos, hosszú hajjal övezett pirospozsgás fiúarc élénken és hihetetlen magabiztossággal fordul oldalnézetből a látogató felé. Ennél a technikai tökéletességgel kivitelezett portrénál jobb ajánlólevélre aligha lehetett szüksége az ifjú Van Dycknak, amikor berobbant Antwerpen művészvilágába. Nem csoda, hogy 18 évesen már ünnepelt, de az előző generációt képviselő Peter Paul Rubens asszisztenseként dolgozott, aki nyugodt lelkiismerettel bízhatott rá fontos megbízásokat, a növendék viszont életre szóló kapcsolatokra tehetett szert a mester műértők és gyűjtők által látogatott szalonjában. A kiállításnak ebben az 1618-ig terjedő részében számos, Rubens hatását és technikáját tükröző, egyházi megrendelésre, templomok díszítésére készült mitológiai és vallási kompozíciót találunk. 1620 októberében érkezett első alkalommal Londonba Van Dyck, ahol I. Jakab király tekintélyes, évi száz fontos fizetést állapított meg számára. Azóta, hogy ifj. Hans Holbein VIII. Henrik alkalmazásában állt, az angol királyi udvarban nagy becsben tartották a német és flamand festőket. Van Dyck egyik csodálója és mecénása Thomas Howard, Arundel grófja volt, akit a második teremben látható portrén is megörökített. Jakab várakozásával ellentétben Van Dyck másfél évvel később szedte a sátorfáját, és az engedélyezett nyolc hónappal szemben tíz évig vissza sem tért. Az Antwerpenben Rubens feleségéről, Isabella Brantról festett portrét évszázadokig magának Rubensnek tulajdonították a nem sokkal később elhunyt nő fényűző ruházata és a hátteret képező dús, díszes kerti jelenet miatt. 1621 és 1627 között az Antwerpenhez hasonlóan gazdag kikötővárosban, Genovában élt, de más külföldi művészekhez hasonlóan felkereste Velencét, Rómát és más olasz városokat is. Velencében szeretett bele a példaképévé vált Tiziano művészetébe, olyannyira, hogy magán- gyűjteményében tizenhét festményét őrizte. A flamand művészt keblére ölelte és elhalmozta megbízatásokkal a genovai nemesség, hiszen semmi nem fejezte ki jobban egy család gazdagságát és társadalmi pozícióját, mint a műgyűjtés és saját maguk meg- örökíttetése. Az 1621 és 1627 között keletkezett portrék közül kiemelkedik az a hatalmas csoportkép, melyet Giacomo Lommelini dózse családjáról festett. A dózse, akit hivatali évei alatt tilos volt lefesteni, feltűnően hiányzik a képről, melynek közepén középkorú hölgy, a két oldalon pedig feltehetőleg a választott államfő első és második házasságából származó két-két fiatalember, illetve gyerek látható. A méltóságteljes, elegáns családot tágas palotájában kapta le a festő, aki a komor hangulatot a gyerekek kiskutyájának „odacsempészésével” enyhíti. Van Dyckról azt tartják, hogy különös vonzalmat érzett a gyerekek iránt. Alacsony termete és kellemes, behízelgő modora nyilván segített abban, hogy közel kerüljön az ifjúsághoz. Jó példa erre a Balbi gyerekek 1625 és 1627 között keletkezett portréja, amely minden formalitás, pompa és merevség ellenére is felvillantja a kisfiúk egymás iránti gyengédségét, vonzalmát. Nem csoda, hogy I. Károly angol király ragaszkodott Van Dyck Londonba való visszatéréséhez. A király hálás lehetett festőjének, aki valamennyi arcképen, akár katonai parancsnokként, akár földesúrként vagy a legjobb férjként és családapaként ábrázolta KáKépei elhomályosítják a kortárs angol festők merev stílusát. rolyt, kifejezve a monarchia felsőbbrendűségét, a királyok Istentől eredő jogát a kormányzásra. Egyes képek, például az, amelyik a királynét ábrázolja, nemcsak elevenek, hanem humorosak is. Van Dyck hét és fél londoni éve alatt becslések szerint négyszáz portrét festett, amelyek elhomályosítják a kortárs angol festők merev stílusát. Heti kultúra Könyvespolc Mióta van eszük az állatoknak Hajdanában, amikor a mesét még a tűz fényénél, a csillagos ég alatt mondták az öregek, a törzs mesélői, ezek a történetek az oktondi vagy okos állatokról szájról szájra, földrészről földrészre szálltak. Akár Mongóliában, akár Vietnamban, akár Indiában vagy Afrikában születtek, ismerősnek tűnnek, hiszen visszaköszönnek a magyar népmesekincsből is. Az állatokról szóló történeteket nemcsak szórakoztatásnak szánták, különféle jellemeket és magatartásokat figuráztak ki velük, s aki magára ismert a történetben, jobban tette, ha nem sértődött meg, hanem inkább szép csendben megfogadta, hogy megváltozik, ha tud. (Ab-Art) Vasárnap Kisgaléria Peter Lindbergh: Érintés Regény A szpim leszedte lováról a hámot, legelni eresztette, erdei fűből és falevelekből puha fekhelyet készített az anyjának. Mizshiv, bográcsot akasztva a szolgafára, lekuporodott, szoknyája aljával lángra élesztette a tüzet. Gurán és Gebasz, egy hatalmas fának támasztva a hátát, a megviselt lószerszámok javításával foglalatoskodott. Gyorsan elillant az erdő csendje; Gebasz süldő lánya vidám kározásba kezdett, Gurán apró gyerekeinek kacagásaitól, rik- kantásaitól visszhangzott az erdő. Aszpim betakarta beteg anyját, a frissen készített fekhelyen lekuporodott a vacok szélére, mosolyogva bámulta a gyerekek játékát, mint aki maga is örömmel venne részt vidámságukban. Mina a fiát nézte; először örömragyogás égett a szemében, majd gördültek a könnyei.- Fájdalmaid vannak, anyám? - fogta meg Aszpim Mina kezét.- Nem a betegségem fáj, gyermekem, hanem a tehetetlenségem. Tudom, hogy inkább éhezel, mint elfogadd mások alamizsnáját.-Ez miatt ne búsulj, anyám. Nem vagyok már kisgyermek, akit etetni kell. Majd megA fekete hegedű Lakatos Menyhért 2. rész gyógyulsz, és ismét sütöl-főzöl nekem. Addig meg azt eszünk, amit én csinálok. Most is szedtem volna neked tojást vagy madarat, de itt nincs szívem ezeket a szerencsétlen, láncra vert állatkákat megfogni.- Rossz sejtelmeim vannak, Aszpim; meg kellett volna fogadni Gebasz tanácsát; ki tudja, milyen országba jutottunk? Aszpim bólogatott anyja aggodalmára, de tekintete Rupinon függött, aki a játék hevétől kipi- rultan, lihegve, kacagva kuporodott elé.- Hegedülj nekünk, Aszpim, a hosszú kocsikázástól elzsibbadt lábainkat hadd jártassuk meg! Rupin fején fehér virágkoszorú díszelgett, ami az erdei tündérjátéknak elengedhetetlen kelléke; és Gurán apró gyermekei, mint megannyi méhecske játékos zümmögéssel vették körül. Aszpim Minára nézett, aki a gyerekek kívánságához kérlelő pillantásokkal csatlakozott. Tudta, hogyAszpimnakis nagy kedve telik a játékban, mert csak akkor látszott igazán boldognak, ha hegedülésével másokat is megvigasztalhatott. Aszpim megtévesztően lányos külsejét csak sarjadó fekete bajsza cáfolta. Vállig érő, göndör haja, rugalmas, karcsú termete oly kecses külsőt mutatott, hogy a legcsinosabb lányok is megirigyelhették. Soha nem kellett biztatni a he- gedülésre, ha az beteg anyja pihenését nem zavarta, örömmel vállalkozott rá.- Jó - mondta nevetve, és az echóskocsihoz futva kiemelt a ponyva alól egy ütött-kopott hegedűt, amit a kóborlással járó viszontagságok erősen megviseltek. Megállt egy virágzó bokor mellett; álla alá emelve hegedűjét, játszani kezdett. A zene hallatára Gurán apróságai nagy kört formáltak Rupin körül, aki a zene ritmusára légies könnyedséggel libbent, mint a lepke, melyet megbűvölt a fény. A gyerekek vidámsága elűzte Guránék arcáról a félelmet; maguk elé hullatva a szerszámokat, széles mosollyal az arcukon örültek a gyerekek játékának. A láncra vert madarak előbb csak figyeltek, majd megélénkülve topogni kezdtek az ágakon, aranyláncaik ritmusos csörgése valami csodálatos csengéssel-bongással zenekarrá egészítette ki Aszpim hegedűjátékát. Egy, már pöttyeit vesztett őzgida nagy, csodálkozástól kitágult szemekkel közeledett a virágzó bokorhoz, ahol Aszpim hegedült. Karcsú lábain drágakövekkel ékesített, cizellált aranybilincs, összekötő láncai lágy hárfazene futamaiként illeszkedtek a zenéhez, hol felgyorsulva, hol meg lassan, mint valami kis csörgedező patak. Mindenkit elbűvölt a zene és Rupin csodálatos tánca, csak Gebasz két rablókülsejű fiát nem. Ők az aranyláncok csengését figyelve bámultak a fákra, mint akik eddig kételkedtek a láncok valódiságában. Loloj tülökfújó száját szélesre húzta a vigyor, ahogy egy kakadu topogó táncát nézte.-Vert arany itt minden - fordult az öccséhez, majd eltűntek a bokrok között. kis őzgida egészen közel merészkedett a bokorhoz; le nem véve a tekintetét Rupin ritmusoktól rezgő testéről, karcsú lábait ütemesen emelgette, mintha a lány táncát utánozná. A bokrok virágtól terhes ágai alatt, hason kúszva, Gebasz két fia közeledett az őzgida felé; megálltak egy pillanatra, megbámulták a gida lábain a drágakövekkel ékesített, cizellált aranybilincset, aztán egymásra kacsintva, ragadozó alattomossággal kúsztak tovább. Loloj izmai már ugrásra merevedtek, amikor az őzike kecses tánclépésekkel egészen a tisztás széléig merészkedett. A két rablókülsejű fiú dühösen vicsorgott, de hang nélkül lopakodtak az őzgida nyomába, akit a zene teljesen megbűvölt. Nagy, ártatlan szemeit Aszpimra vetette, mint aki bocsánatot akar kérni hívatlan vendég voltáért, amire Aszpim boldog, marasztaló mosollyal válaszolt. De hirtelen elakadt Aszpim lélegzete; az őzike mögött, alig karnyújtásnyira, Loloj torzon- borz vigyora tűnt fel; már éppen el akarta kapni az őzgida láncát, amikor a kis állat, ösztönösen megérezve a veszélyt, hatalmas ugrással Aszpim ölébe ugrott. (folytatjuk)
