Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-13 / 41. szám
Kultúra 1999. október 13. 13 Rendszerváltás és vidéke. Barak Lászlóval tíz év hozadékáról és jelenségeiről Mások írják a műveket... „Az irodalom iránti csökkenő igényt átmeneti állapotnak tartom.” Kövesdi Károly _____________ Ho gy érzed magad tíz évvel a rendszerváltás után? Mint költőt kérdezlek elsősorban, majd mint kiadó-igazgatót. Költőként azt kell mondjam, nem különösebben hat a lelkiállapotomra az a tény, hogy éppen milyen rendszer van. De hadd ne kerülgessem a választ: költőként nem érzem magam túl rózsásan a bőrömben, hiszen tíz éve alig írtam verset. Azt is mondhatnám, hogy a rendszer- váltás miatt, de ha őszinte akarok lenni, inkább azért, mert olyan foglalkozást választottam magamnak, amely nem nagyon teszi lehetővé, hogy elmélyült alkotómunkára fordíthassam az energiáim nagy részét. Lap- és könyvkiadót vezetek, szerkesztőkért felelek, menedzseri munkát végzek. Ha modern kifejezéssel akarok élni, ez az életmód nem „kompatibilis” az alkotómunkával. De egyébként jól érzem magam, mert biztos vagyok abban, hogy - s hadd éljek triviális hasonlattal - az alkotást, akár a kerékpározást, nem lehet elfelejteni. Erről ugyan megoszlanak a vélemények de lapozva egyet: nem érzed-e úgy, hogy a szlovákiai magyar irodalom kényszer- pályák összessége, hogy mindenki valami mást csinál. Kedvez-e a jelenlegi légkör az alkotó munkának? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt tíz év, a politika használt az irodalomnak, de azt hiszem, ez nem valamiféle külön átka a szlovákiai magyar irodalomnak. Az adok-kapok, a szekértáborozás, a csoportok politikai alapon történő szembenállása nem lehetetlenítette el az irodalmat, a konstans értékek születését. Könyvkiadóként tapasztalom, hogy nem íródik kevesebb könyv, és nem születnek kevésbé jelentős művek, mint 1989 előtt, csak éppen nem azok írják az igazi műveket, akik azelőtt. Nem gondolom hát, hogy irodalmunk apátiába esett volna, csak éppen nem szervezett. Akik megpróbálják szervezni, azok inkább ne tennék. A Szlovákiai Magyar írók Társaságának nemrégi ösz- szejövetelén például 106 tagú társaság nevében 27-en tisztújítást hajtottak végre, ami én szerintem alapszabály-ellenes. Az ilyen helycseréket, kiszorítósdikat látva komolyan fontolgatom, hogy kilépek a társaságból. A rendszerváltás előtt egyszerű volt a képlet, most már szinte áttekinthetetlen a helyzet. Mi erről a véleményed? Emiatt nem vagyok elkeseredve, hiszen például a kukta felnyitása után gőz szabadul fel. A világ legtermészetesebb jelensége volt, ami történt, hogy különféle érdekcsoportok, szembenállások alakultak ki. Az egészből csupán az bosszant, hogy azok közül, akik az 1989 előtt nem mertek megnyilatkozni, csak sunyítottak, sokan úgy viselkednek, mintha 1989-ben születtek volna. De különösebben nem foglalkoztat a jelenség. Könyvkiadóként hogy látod a helyzetet? Egyáltalán érdekel-e valakit ma a kultúra, olvasnak- e az emberek? Ha egy angol nyelvterületen működő kiadót vizsgálunk meg, teljesen világos, hogy nem lehet összehasonlítani azokkal a kiadókkal, amelyek kisebbségi nyelvterületen működnek. Egy többszázmilliós, vagy egy kis nyelvterületen könyvet kiadni óriási különbség. Nem beszélve arról, hogy nyugaton a könyvkiadásban kialakult a menedzseri gyakorlat. Nincs olyan világhírű író, akinek ne a menedzser képviselné az érdekeit. Ilyen könyvkiadói szerkezet a posztkommunista országokban nem alakult ki. Még azoknál a nagy állami kiadóknál sem, amelyek ’89 után is „helyzetben” voltak. A dotációs rendszer, amely most van kialakulóban, azért sok gondot vesz le a kiadók válláról. S ha egy kiadónak nincsenek a saját lehetőségein túlszárnyaló álmai, s nem vág bele meggondolatlanul megvalósíthatatlan tervekbe, akkor nincs gondja. Meggyőződésem, hogy az emberek ma semmivel sem olvasnak kevesebbet, mint azelőtt, csak talán mást olvasnak. El kell felejtenünk a sokezres példányszámokat, hiszen ez nyugaton sem működik. Egyébként a szépirodalom iránti csökkenő érdeklődést átmeneti állapotnak tartom, a kérdés csak az, meddig tart ez az állapot. A rendszerváltás után a Nap című hetilap volt a lapkiadás egyik legnagyobb hozadéka. Megszűnése okán érzel-e valamiféle csalódottságot? Csalódottságot nem, nosztalgiát helyenként, mert leszámítva az első két évet, amikor a rendszerváltás hevében elvesztettük a szüzességünket, s olyan csetepatékba sodródtunk bele, amilyenekbe nem szabad, jó lapot csináltunk. Mértéktartó hazai és külföldi szakmai körökben is az volt a vélemény, hogy a Nap igényes hetilap volt. Kísérletnek nem volt rossz, kudarcnak sem tartom a megszűntét. A szlovákiai magyar újságírók és publicisták bizonyították, hogy képesek színvonalas lapot produkálni. Utánaszámoltunk, s kiderült, hogy nyolcvan újságíró dolgozott vagy volt jelen írásaival a lapban. Nem állítom, hogy van nálunk nyolcvan jó újságíró, mert bárcsak lenne ennyi. Maradt tehát a Csallóköz, amely regionális lap. Köztudott, hogy egyre nagyobb lesz a regionális sajtó szerepe. Nem titok, hogy terjeszkedni akartok, új olvasókat szerezni. A regionális lapok a reneszánszukat élik Közép-Európában (nyugaton mindig is erősek voltak), s egyre erősebbé válik a szerepük, hiszen azok az emberek, akik az össztársadalmi problémákra kíváncsiak, nagyon gyorsan információkhoz jutnak. Itt vannak az országos napilapok és az elektronikus média. Magam is rendszeresen olvasom az Új Szót, egyetlen magyar napilapunkat, emellett a Sme-t, a Pravdát, helyenként a Republikát, a Národná obrodát, megnézem a tévéhíradókat... ...ezért nem írsz verset... ...vagyis mindazt az információt, amire szükségem van, megkapom. És ezzel sokan így vannak. A regionális lapoknak azért van jövőjük, mert olyan információkat nyújtanak, amilyeneket az országos sajtó objektív okokból nem nyújt, beleértve az elektronikus sajtót is. Az emberek arra is kíváncsiak, hogy mi történt a szomszédban, a közvetlen környezetükben. Ez nem provincionalizmus, természetes igény. A Csallóköz tízezer példányban jelenik meg, a Dunaszerdahelyi járás százezres nagyságú, így elmondhatjuk, hogy minden potenciális olvasóhoz eljutunk. Példányszámot csak úgy tudunk növelni, ha kilépünk a járás határain túlra. Az első lépésben a Komáromi járás felé nyitunk, úgy, hogy hír- és sportoldalainkat mutáljuk. Ha a Komáromi járást sikerül lefednünk, az Érsekújvári járás és a Mátyusföld következik, de ez hosszú távú terv. Azért reméljük, hogy időnként találkozunk még friss Barak László-kötetekkel is, rendszer- váltástól és egyéb „apróságoktól” függetlenül... Regény Heti kultúra-----------------Kö nyvespolc Vámbéry Antológia ‘99 1998. július 9-es kedves és - reményeink szerint-jeles dátuma volt a szlovákiai magyar kultúrának: e napon nyílott meg a dunaszerdahelyi Vállalkozók Házában a Vámbéry Irodalmi Kávéház... Irodalmi kávéház - „nagy szó az ilyesmi mostanság”, de nem csupán mostanság, hiszen évtizedek teltek el tájainkon anélkül, hogy íróknak, költőknek, szerkesztőknek, könyvkiadóknak, olvasóknak egy ilyen „sziget” adatott volna: hetente bemutatni, megvitatni, megünnepelni egy-egy író, költő, publicista, néprajztudós, helytörténész, képzőművész, színész,szerkesztőség, zene- és énekkar, művészeti együtes munkáját- produkcióját. A Vámbéry Antológia ‘99 az első születésnapra készült azoknak az alkotóknak a munkáiból, akik az elmúlt egy év során vendégei voltak a Vámbéry Irodalmi Kávéháznak. A Lilium Aurum ezzel a kiadvánnyal is hagyományt kíván teremteni - évente szeretné megjelentetni a Vámbéy Antológiát, azzal a hittel, hogy a szép szó, a művészet megbecsülésének és közvetítésének ilyen formájára is nagy szükség van. Vasárnap Kisgaléria Katarína Rachel Kraichovich , a neves pozsonyi fotográfus Bécs- ben, a Szlovák Intézetben (Wipplingerstrasse 24-26) mutatja be legújabb alkotásait. A Vissza a forráshoz anyaga az auschwitzi koncentrációs táborból megszökött Alfréd Wetzler emléke előtt tiszteleg, aki elsőként adott hírt annak idején a szögesdrótok mögött zajló embertelenségekről. Katarína R. Kraichovich úgy hajol a forrás fölé, hogy a víztükörben ne a saját arcát lássa, hanem azokét, akik családtagjaikat veszítették el annak idején. utcán friss meleg csapja meg őket. Ismerős házak, eleven arcú emberek. Kisebb kórházhoz érkeznek, de belül gyönyörű. Az orvos idősebb, nagyon kedves, szomorú képű férfi.- Shalom, jónapot kívánok önöknek. Hogyan utaztak? -Hollósi Adél.- Balthes doktor vagyok, én megkaptam mindent önöktől, és csak egy kevés kiegészítő információt szeretnék kapni... Csinálnánk egy computer tomograph-vizsgálatot... Adélt nővéreknek adják, János felesége vele marad. Kisklein vár. Dr. Balthes és János a folyosón beszélnek.- Meg kell mondanom, az első problémánk az lesz, hogy most, tíz nappal az operáció után mit látunk...-Mennyi idő ez?- Megvan egy órán belül.- Tud nekem árakat mondani? Adél Salamon András 13. rész- Önök itt csak az operációt fizetik. És János akkor leül a többiek mellé a váróterembe, valami szép zene szól, azonnal elalszik. Mikor felébresztik, már Adél is ott van, az orvos elhívja Jánost.- Nagyon kevés reményem van, hogy segíteni tudna egy második műtét. Meg lehet csinálni, de biztosan el fogunk veszíteni fontos területeket. Én nem beszélném rá.- Mi a másik lehetőség?- Hogy nem avatkozunk bele, és nem csinálunk még nagyobb bajt.- Semmiképpen nem tudja megállítani?- Ilyet magának a világon egy orvos sem fog mondani...- Az én felelősségem továbbra is... hogy még nagyobb bajt? E setleg nem tudja ellátni magát... évekig feküdhet. - De sokkal jobban van, százszor jobban van, mint otthon...- Akkor most ennek kell örülni nagyon... és ne utazzanak még el, de ha el is mennek, semmiképpen se repülőn. Hajóval inkább.- Nem tud mást mondani? Én döntsem el?- Vigyázzanak magukra, vigyázzon a mamájára, hívjon fel. Kocsival a szállodához mennek, Adél a tengert szeretné látni. János a feleségével beszél.- Itt maradok még vele két napot, pénzt szerzek, és veszünk hajójegyet. Nem baj, ha egyedül repülsz? Kisklein, János felesége, Adél és János egy arab kávézó tengerparti teraszán ülnek, narancslét isznak. Kisklein polaroid képeket csinál. Délutánra van a pesti gépen hely, János feleségét búcsúztatják.- Vigyázz magadra angyalom -mondja Adél. Kisklein egy tolókocsit szerez, János sétálni viszi az anyját. A kikötőben mászkálnak, gyönyörű hajók között. Még az este visszatérnek ide, János egy pillanatra eltűnik. Egy férfival jön vissza, akitől kulcsot kap, és néhány kanna benzint. Adélt felsegítik a jachtra, János pénzt ad át a férfinak. B ekapcsolja a motort, kihúznak a vízre. Hamarosan teljes sötétség lesz, csak a kabinból jön fel némi fény. Egyenletes tempóban haladnak, János kezében a térkép. Adél a felfröccsenő víznek tartja az arcát, a szeme csukva van. Hajnalban már nem látják a partot. Viharkabátba burkolózva, egymásba kapaszkodva ülnek a hajó végében. így kel fel a Nap. És ahogy az anyját átkarolja, csukott szemmel csak azt mondja.- Hogy is van az a vers? Adél félig álmában, félig ébren a fia vállán szavalni kezd: „Nyolcvanéves öreganyám a szilvásban jár-kel. Tarka macska jár utána, két kis egér a gyomrában. Ejnye Cilka, ejnye, nem való már nékünk nedves fűben kisegeret, szilvát keresgélni.” Vissza a forráshoz
