Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-06 / 40. szám
4 1999. október 6. Háttér Hódi Sándor, a Jugoszlávia bombázása című könyv szerzője: „Nagyon súlyos történelmi mulasztást követtünk el.” Délvidéki magyarok a balkáni viharban SlNKOVITS PÉTER Március végétől közel nyolcvan napon át tartott a balkáni lecke, a NATO-gépek folyamatos támadása, melynek nyomán hidak, utak, gyárak és lakóépületek váltak romhalmazzá. Rá három hétre - páratlan gyorsasággal - a tótfalusi Logos magánnyomda jóvoltából megjelent egy vaskos naplóregény Jugoszlávia bombázása címmel. Szerzője nem ismeretlen a felvidéki olvasó előtt sem, hiszen a VMDK alapító tagjaként, majd alelnökeként közéleti szerepet is vállalt: ő a meg-' alkotója a vajdasági magyarok első s voltaképpen máig érvényes autonómiakoncepciójának. Jelenleg a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei Régiójának alelnöke. A már huzamosabb ideje Adán élő Hódi Sándor a bánáti Nagytószegen született 1943-ban, pszichológiai tanulmányait Újvidéken kezdte, majd a budapesti ELTE bölcsészkarán mást követik az etnikai konfliktusok. Koszovó sorsa most intéződik, s talán egy napon a többi itt élő kisebbség is előtérbe kerül. Meg kell értenünk, el kell fogadnunk a konfliktuskezelésnek ezt a lépésről lépésre történő szabályát. Milyenek most egyáltalán az esélyeink? A Vajdaságban nemrégiben megalakult az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács. Az a kérdés, hogy ebben a testületben megfogalmazódnak-e majd népességünk egészének törekvései, elképzelései. Ha ez csak egy rétegnek, csoportnak az akarata, akkor az egész a visszájára fordul. A Magyar Nemzeti Tanácsból nem lett volna szabad kiszorítani a civil szférát, az egyházat, az emigrációt, közös céljaink nélkülük nem körvonalaz- hatóak. Nem kellene félni az újabb erők bevonásától. Ez a testület így lényegében nem más, mint egy újabb pártfórum. TeHódi Sándor: „Az induláskor mindannyian azt hittük, hogy a pártos ön- szerveződés válik majd nyerőlappá.” folytatta, ott doktorált, majd ezt a címét a zágrábi egyemen is megvédte. A bácskai Adán munka-, majd klinikai pszichológusként dolgozott, ez idő tájt önálló kutatóként folytat vizsgálódásokat, mindenekelőtt az asszimiláció- és kisebbségkutatás, a társadalmi devianciák és a csoportlélektan területén. Eddig tucatnyi könyve jelent meg vajdasági és magyarországi kiadók révén. Miért olyan nehéz a Balkánon befejezni a háborúk sorozatát? A NATO is úgy cselekszik, mint az ember; mindig csak a soron következő feladatra képes koncentrálni. Horvátország után Bosznia kérdését rendezték, ám Daytonban a békeszerződést úgy kötötték meg, hogy abban szót sem ejtettek Koszovóról, holott világos: ebben a térségben egyhát: ami nem építkezés, azt nem kell erőltetni. Minden jó szándék ellenére úgy gondolom, a tanácsnak az üyen formában való megalakítása átgondolatlan volt, belülről is, bár úgy sejtem, létrejöttét kívülről szorgalmazták. Nem volt szerencsés ez a forszírozott dolog, s a mi ügyünket mindez nem oldja meg. Szélesebb értelemben véve: az anyaországtól leválasztott magyar nemzetrészek helyzete mindmáig megoldatlan. Erre külön rálátásod van az MVSZ Kárpát-medencei Régiójának alel- nökeként is. Szerinted milyen képlet vezethetne célhoz? Úgy gondolom, erre nem lehet általános választ adni, sem térben, sem időben, nincs olyan recept - a hasonlóságok ellenére -, amely mindenütt alkalmazható lenne. S változó az is, mi tűnhet elérhetőnek vagy célszerű cselekvési magatartásnak. Ezúttal inkább felidézném a kilencvenes évek legelejét, amikor megindult a határon túli magyarság soraiban az önszerveződés. Akkor például létezett egy adott helyzet: az autonómiakoncepciókat kidolgoztuk, úgyszintén csúcsintézményként létrejött a kárpátmedencei magyar kisebbségek fóruma, ahol egyeztettünk, egyszóval készen álltunk arra, hogy a politikai igényeket megjelenítsük a nyugati közvélemény előtt. Ehhez kértük a magyar kormány támogatását. Az első nagy csalódás itt ért bennünket. Kezdeményezésünk a kormányzó MDF akkori politikája folytán megbukott; olyan félelmek miatt, hogy az autonómiatörekvések prezentálása a környező országokban felélesztené a kisantantreflexe- ket, úgymond, ismét összefognának Magyarország ellen, amely nehéz helyzetbe kerülne, s a határon túli magyarság is nagy megpróbáltatásoknak lenne kitéve. Mi azt találtuk mondani, ne féljenek Budapesten helyettünk, mi tudjuk, hogy meddig mehetünk el. A néhai Antall József miniszterelnök végül is nem adta áldását; ő aztán külön-kü- lön hajlandó volt a kisebbségi szervezeteket fogadni s törekvéseikről tárgyalni, de a közös akarat megnyilvánulásáig nem jutottunk el. Érzésem szerint, visz- szapillantva, nagyon súlyos történelmi mulasztást követtünk el. Ha akkor megtesszük a célravezető lépést, ma sokkal könnyebb helyzetben volnánk. A létszámában is érzékeny veszteségeket szenvedő vajdasági magyarság - hat pártra szakadva - megosztott, a háborúk és mozgósítások folytán megfélemlített, a civil szervezetek éppen hogy csak kibontakozóban, késésben ugyanakkor az ország demokratizálódása, nem beszélve a polgárháború reális veszélyéről. Hogyan építkezni ilyen talajon? A legfőbb gond - s nem csak nálunk -, hogy a politikai életben hiányzik az időnkénti számvetés, a helyzet értékelése, az elmúlt évek tapasztalatainak, ismereteinek összegzése. Valahogy mindig a nulláról az indulás, felelősség és tanulságok nélkül. A fejlődéslélektanból példálózva: ha így cseperedne fel egy gyerek, Feloszlatása és polgári erővé való átalakulása előtt, szeptember 19-én győzelmi parádét tartott Pristinában az UCK. ŐTK/AP semmire sem menne. Visszajelzések, számvetések nélkül lehe- teden előbbre lépni. Hasonlóan van a kisebbségi politikában, egy ilyen elemzés azonnal felszínre hozna néhány fontos dolgot, tapasztalatot. Például: az induláskor mindannyian azt hittük, hogy a pártos önszerveződés válik majd nyerőlappá. Nevezetesen, ha parlamenti képviselőink lesznek, mondjuk, Bukarestben, Belgrádban és Pozsonyban, akkor már a megoldás útjára léptünk, s csak idő kérdése, hogy a helyzetünk rendeződjék. Voltak ugyan intő és figyelmeztető jelek a pártosodási modellel szemben, de azokat nem vettük igazán komolyan; a pártokon, a megmér- kőzéseken volt a hangsúly. Tíz év távlatából be kell látni, hogy - létszámunknál fogva - akárhány képviselőnk jut is be a parlamentbe, három, hat vagy kilenc, soha nem leszünk a mérleg nyelve (vagy csak egy pillanatnyi helyzetben), amit kamatoztatni lehetne. Szó nincs arról, hogy szükségtelen volna a politikai életben való részvétel, állampolgárijogon ilyen formában is meg kell jeleníteni kisebbségi érdekeinket. De nem kizárólagosan. Fel kellene ismernünk egy másik törekvést is: egy nemzeti közösség egészének az érdekeit kellene valamilyen szövetségi, szervezeti szinten láttatni. Nem pártos alapon. Hanem a pártok fölött állva. Ma ennek nagy szükségét és hiányát érezzük. A vajdasági magyarságnak nincs ilyen szervezete. Ha lenne, akkor a nemzetközi porondon is nagyobb súllyal tudnánk képviselni követeléseinket. Rá kellene jönnünk arra is, hogy a pártos szerveződéssel elhanyagoltuk a közösségszervezést; ahhoz, hogy egy közösség működjön, ezernyi más intézmény, Százezer vajdasági magyar volt kénytelen elhagyni az országot. egyesület, klub, szervezett gazdasági élet és társasági kör kell. Ha ezek nem életerősek, akkor a párt is csak egy szappanbuborék, nincs mögötte igazán társadalmi bázis, törekvés. És ez esetben a politikai önszerveződésnek sincs utánpótlása. Minderre nem fektettünk hangsúlyt, így a civil szféra nálunk most igen gyengén áll. A képet hogyan lehetne még teljesebbé tenni? Szerintem gazdasági vonatkozásban sem vizsgáltuk meg például a tulajdonviszonyok kérdését: milyen károkat szenvedtünk el, mit lehetne abból egy történelmi fordulópont esetén visszakapni vagy javunkra fordítani, egyszóval hogyan lehetne más alapokra helyezni kisebbségi létünket - ez például sokkal perdöntőbb, mint a pártdekrétumok sokasága. Új erőforrásokat kellene tehát bekapcsolni. Ilyen vontkozásban fontosnak tartom megjegyezni, hogy az ötvenes évektől kezdődően különböző kényszerítő okok miatt, a legutóbbi tíz esztendőben pedig a háborútól való félelem, a pszichoterror vagy a munkahely elvesztése folytán több mint százezer vajdasági magyar volt kénytelen elhagyni az országot. De az új hazájukba való beilleszkedés ellenére szívben és lélekben megmaradtak vajdasági magyarnak. Rengeteg cselekvő energiával rendelkeznek, s nagyon sokat tudnának tenni értünk, önmagukért, valamennyiünkért. Őket már rég be kellett volna kapcsolni a politikai önszerveződésbe. Ezt csinálták az albánok is, a horvátok is, a muzulmánok is, mindenki. Nagy mulasztás, hogy az emigrációban rejlő erőt közösségünk erősítésére nem próbáltuk meg már eddig is hasznosítani. Rónáid Reagan csillagháborús álma feledésbe merült, helyette a rakétaelhárító rendszerek reneszánsza várható Rakétabefogó-terv a Távol-Kelet biztonsága végett Deák Peter A japán kormány arra kényszerül, hogy egyre többet foglalkozzon az ország biztonságának és védelmének kérdésével. Ezt a lépést az tette szükségessé, hogy a még mindig ortodox kommunista irányítású és militarista Észak-Korea nukleáris robbanófejek szállítására alkalmas nagy hatótávolságú rakétát fejlesztett és próbált ki, s ennek során a rakéta japán terület fölött áthaladva „landolt” a tengerben. Az esetre reagálva a szigetország kormánya úgy döntött, hogy az Egyesült Államokkal együttműködve meggyorsítja egy olyan rendszer kifejlesztését, amely alkalmas a támadó nukleáris rakéták befogására. Ez a rendszer - eltérően Rónáid Reagan nyolcvanas években dédelgetett, meg nem valósult „csillagháborús” tervétől - kizárólag regionális jellegű lenne. A kérdés a távolabbi jövőben Izraelt, sőt magát az Egyesült Államokat is közvetlenül érintheti. Izraelt ugyanúgy regionális viszonylatban, mint Japánt, de magának az Egyesült Államoknak is nagy szüksége lehet a Rea- gan-féle elképzelésre. Főleg azért, mert egyes országok, például Észak-Korea vagy éppenséggel Irán, úgy fejleszthetik tovább nagy hatótávolságú rakétáit, hogy ezekkel az USA területét is elérhetik. Az amerikaiak ma is használnak rakétaelhárító rendszereket, elsősorban külföldre vezényelt csapataik védelmére, például a Koreai-félszigeten vagy a Perzsa-öbölben. A regionális rendszerek alapulhatnak szárazföldre telepített Patriot rakétaelhárító fegyvereken vagy a tengereken hadrendbe állított fegyverrendszereken, amelyek a hatalmas erejű Aegis radarral felszerelt hadihajókon kaphatnak helyet. A hidegháború idején az antibal- lisztikus fegyverrendszereket szerződésekkel korlátozták. Most azonban, hogy elmúlt a hidegháború időszaka, főleg az Egyesült Államok hajlamos arra, hogy kétségbe vonja az antiballisztikus fegyverekről szóló szerződések érvényességét az említett és esetleg más országok okozta fenyegetés miatt. Ezzel szemben Moszkva hajthatatlan maradt: ellenzi bármilyen rakétaelhárító védelmi rendszer kifejlesztését. Moszkvai állítás szerint a megrendelő Szlovákia lett volna. A Távol-Kelet katonapolitikai kérdéseivel áll összefüggésben egy botrány is: Kazahsztán politikai vitába bonyolódott a Koreai-félsziget két államával, 21 MÍG harci repülőgép Észak-Koreának történt állítólagos szállítása ügyében. Ez természetesen Dél-Koreában tiltakozást váltott ki, amelyet Kazahsztán nem vett túl komolyan. Az alma-atai külügyminisztérium bejelentette: vizsgálatot indítottak, valóban eladott-e egy kazah társaság ilyen repülőgépeket Észak-Kore- ának. Valami mégiscsak igaz lehet a dologban, mert a kazah elnök menesztette a hadügyminisztert és a hadsereg vezérkari főnökét, más magas rangú tisztviselőkkel együtt. Az ügy kezdete márciusra tehető, amikor az azerbajdzsáni vámhatóság alkalmazottai egy Kazahsztánból érkezett orosz szállítógépen hat MÍG harci repülőgép tartozékait találták. A kazah hatóságok közölték, hogy a gépeket Bosznia- Hercegovinába akarják szállítani, persze megsértve ezzel az ENSZ által elrendelt fegyverszállítási embargót. A szállítógép személyzete azt állította, hogy a gépeket Észak-Koreának szánták. Moszkvai állítás szerint a megrendelő Szlovákia, Kazahsztán szerint Csehország. A szállítmányt visszaküldték Kazahsztánba, a rejtély megoldatlan maradt. A kazah hatóságok mindmáig kétségbe vonják, hogy a harci repülőgépeket Észak-Koreának akarták eladni. Dél-Korea viszont állítja, információi szerint Észak-Korea 13 harci repülőgépet vásárolt egy volt szovjet tagköztársaságtól, ez pedig Kazahsztán.
