Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-08 / 36. szám
Kultúra 1999. szeptember 8. Száz éve született a thriller klasszikusa, Alfréd Hitchcock Talán túl sokat tudott? V. BálintEva ________________ Ép pen száz éve látta meg a napvilágot Londonban a thriller műfajának talán legnagyobb klasz- szikusa, Alfréd Hitchcock. Aligha volt babonás, hiszen első, 1922-ben forgatott filmje címének is ezt választotta: Tizenhár- mas szám. Kivételesen szerencsés csillagzat alatt született, mert nemcsak a publikum rajongott filmjeiért, hanem a kritikusok, sőt a kollégái is - például a francia új hullám olyan jelentős alakja, mint Francois Truffaut, őt tekintette legfőbb mesterének. 1919-ben került a filmhez, az anViszonylag korán kialakult sajátos stílusa. goi Famous Players-Lasky Stúdió bízta meg feliratok készítésével, 1922-től már rendez is. 1939-ig tíz néma- és tizenöt hangosfilmet forgatott Angliában, s a brit filmgyártás egyik legismertebb alakja lett. Bár melodrámától vígjátékig minden műfajban otthonosan mozgott, legnagyobb sikereit már ekkor thrillereivel aratta. Viszonylag korán kialakult sajátos stílusa. Nagy hatással volt rá a szovjet filmek újszerű montázstechnikája és a német expresszio- nizmus bonyolult kameramozgása. Az utóbbit közvedenül N émet- országban is tanulmányozhatta, amikor a húszas évek derekán angol-német koprodukcióban néhány filmet forgatott Mumau és Fritz Láng közelében. Első jelentősebb filmjében, A titokzatos lakóban (1926) már megtalálható a műveire jellemző valamennyi jellegzetes motívum, a tévedésből bűnözőnek hitt hőstől a humoros epizódokat sem nélkülöző, fordulatos üldözéssorozaton át a kevés számú helyszínre összpontosító cselekményvezetésig. Itt egy család gyanúsítja meg azzal a lakóját, hogy egy újabb Hasfel- metsző Jack, és elszabadul a pokol. A filmben Hitchcock is fellépett, s bár ekkor még a krónikus statisztahiány kényszerítette rá, később mintegy „védjegyként” bukkant fel egy-egy pillanatra Archív felvétel A filmvilágban mindenki tanult tőle. filmjeiben. 1939-ben Hollywoodba hívták, hogy megrendezze A Manderley-ház asszonyát, Daphne de Maurier regénysikerének adaptácóját. Az 1940-ben elkészült film, amely méltán kapott Oscar-díjat, mindenekelőtt a bizonytalanság nyomasztó légkörével hat a nézőre. A Manderley- ház asszonya sikerével Hitchcock megalapozta amerikai karrierjét; két évtizeden át csaknem évente jelentkezett új filmmel. Ő maga első amerikai munkájának hamisíthatatlan angolságát hangsúlyozta, s mintegy credójaként is fölfogható, amit A Manderley- ház asszonya hősnőjével mondat el: „Apám mindig ugyanazt a virágot festette, az volt a felfogása, hogy ha a művész megtalálja a témáját, akkor nem lehet más vágya, mint hogy mindig ezt ábrázolja.” Hitchcock ritka állhatatossággal tartott ki - nem annyira a bűnügyi téma, mint inkább - a bűnügy mo- dellértéke mellett. „A bűnügy olyan, mint az állóvízbe bedobott kő” - hogy ismét őt magát idézzük. Nem a bűn elkövetése vagy kiderítése érdekelte őt igazában, hanem hogy milyen gyönge lábakon áll a polgári lét biztonsága és öntudata - tulajdonképpen ennek abszurditását, iszonyatát élik meg köznapi, gyanútlan hősei, akik felfoghatatlan módon kerülnek bele valamely bűnügy gravitációs terébe. A legbanálisabb tárgyak és gesztusok is jelentőségteljessé, sőt szimbolikussá válhatnak, ha a hozzájuk képest metafizikai súlyú bűn (vagy annak látszata) megérinti őket. S éppen az abszurditásélmény középpontba állítása emeli Hitchcock thrillereit századunk reprezentatív műalkotásai közé. De csak a koncepció állandó - a téma és a megjelenítésmód igen sokféle. A 39 lépcsőfok (1935) vagy az Észak-északnyugat (1959) teljesen magára hagyott hőseivel szemben a kétszer is filmre vitt Az ember, aki túl sokat tudott (1934,1956) házaspárja vagy a Forgószél (1946) kémnője jóval tudatosabb áldozat. Az Idegenek a vonaton (1951) hősének lelkét már olyan magánéleti bonyodalom terheli, amire építhet a neki alkut ajánló bűnöző. A Psycho (1960) tolvaj hősnője viszont éppen akkor válik gyilkosság áldozatává, amikor vissza akarja adni az eltulajdonított pénzt - azaz a közönséges bűnesetet érvényteleníti a rendkívüli. Hitchcock az elsők között ismerte fel és aknázta ki a hangosfilmben rejlő lehetőségeket, s a thriller műfaját is jelentős mértékben megújította. Rémület a színpadon (1950) című filmje az egyik legalapvetőbb konvenciót sérti meg azzal, hogy a bűnügyet a voltaképpeni gyilkos előadásában, a nézőt tudatosan félrevezetve mutatja be. A Psychóban pedig már magától értetődő, hogy egy valójában nem létező személy szóváltásait halljuk. Az utóbbi film persze azzal sokkolta leginkább a közönséget, hogy - minden írott és íratlan szabályt felrúgva - a rokonszenves hősnőt már a cselekmény közepén meggyilkolják, s nem sokkal később áldozatul esik a rátermett, dörzsölt magándetektív is. A műfaji tabuk döntöge- tése azonban kockázattal jár, s előfordult, hogy egyik-másik műve megbukott, mint a kiszolgáltatottságunk irracionális dimenzióit feloldatlanul hagyó Madarak (1963). Hitchcock személyiségéhez hozzátartozik, hogy nemcsak alkotónak volt kiváló, hanem üzletembernek is. Fáradhatatlan volt önmaga reklámozásában, s Úgy rendelkezett, hogy legjobb filmjeit a halála után újra bemutassák. televízió- és könyvsorozatoknak vált névadójává. E képessége segítette hozzá, hogy idővel önállósulni tudjon a nagy hollywoodi filmmoguloktól. Úgy rendelkezett, hogy legjobb filmjeit a halála után újra bemutassák. Ezúttal is jól kalkulált: amikor 1984-ben sorozatban kezdték vetíteni filmjeit, a közönség ismét nagy tetszéssel fogadta őket. Hatásuk nem kopott el az ezredfordulón sem. Regény Heti kultúra Könyvespolc Jónás Tamás: Cigányidők „Emlékezni kezdtem a kínzó fürdetésekre, emlékeztem a büntetésekre, a kukoricára térdelésekre, a gonoszkodásokra, az erőszakos, nőéhes fiúkra, a hűtlen Marira, a meggyötört anyura, apura, hogy amikor hazajött a börtönből, két marokkal szórta a pénzt nekünk, gyerekeknek, és átölelte anyut; emlékeztem a hosszú manós sapkámra, amiben szégyelltem járni; emlékeztem a csemelyi sinkózások örömeire, a drága Szofi két szép szemére, a csúfolódásokra, hogy cigány vagyok, az Edina bőrére és a jelenetre, amikora templomban térdepeltünk, és én azt mondtam, hogy most te vagy a Júlia, elfogadsz-e engem Rómeónak, és ő azt mondta, igen, és akkor már hazudott: emlékeztem arra, amikor este anyu szeretkezett apuval, és én másnap reggel, amikor iskolába mentem, nem fogadtam el a tíz forintot haragból és féltékenységből, amit pedig mindig elvittünk reggel (kettő ötven volt a lángos, és még kakaós csigára is tellett); emlékszem, hogy a Lali hogyan udvarolt a Marinak, és én örültem, ha jött, mert pénzt adott nekem; emlékeztem rá, hogy az Árpiba szerelmes volt egy család a Jáki úton, egy egész család, minden lányuk, és az Árpi ki is próbálta mindet, én JÓNÁS "TAMÁS’ meg gyerekes butaságokat hazudtam az egyiknek, hogy az Árpi magában beszélget, és olyanokat mond, hogy mennyire szereti éppen őt, ezért is pénzt kaptam; emlékeztem a szomszédra, aki megverte a Marit, amikor pedig az terhes volt, emlékeztem rá, hogy anyu is megverte aztán az öregasz- szonyt, a királynénit, hogy a karja törött bele, de a bíróság felmentette; emlékeznem kellett mindenre, a rosszra, jóra, az örvényekre, bele is szédültem, belebetegedtem, a pszichiátriára kerültem, és naphosszat beszéltem magamról mindenkinek, azt mondták, értékes ember vagyok, kiengedtek, de megint beteg lettem, majd meg akartam ölni magam, és közben nem változott semmi, csak anyu lett öregebb, én meg egyre, egyre feketébb.” Vasárnap Kisgaléria N em vették észre, hogy egy zöld nad- rágos fiú jött a szobába, hajnyíró gép van nála, zavartan áll - elnézést, csak jöttem, mert szóltak... Nagyot röhögnek.-Mennyit vág le?-Körbe, nullással.- Kimenjek, anyám? Itt maradjak veled? Csak int az anyja, csókot dob - majd este jössz! Gondolkozott azon, hogy adjon-e valami pénzt a fiúnak, mondja-e, hogy a lehetőségekhez képest szépen csinálja? De csakelsomfordál, ahhoz is gyáva, hogy megnézze az anyját kopaszon. Ahogy a munkahelyére ér, azonnal tárcsázza Amerikát. -Vera? Add meg, légy szíves, a Gertlerék számát, nagyon sürgős...- Hallottuk, szörnyű, ide figyelj... mit tudunk segíteni, mondom addig a számot... Néhány telefon után kiderül, hogy Gertlerék napokon belül Pesten vannak. Akkor az anyja másik barátját hívja, a rákkutatót, aki reménytelenül szerelmes volt belé. El kell vinni a fotókat, a Adél Salamon András 8.rész leleteket.- De hát holnap operálják!- A legjobb kezekben van. Kérdezze meg Adélt, hogy meglátogathatom-e? Egyébiránt senkivel nem tárgyal erről. Élete első dolgozatát úgy készíti elő, hogy még csak nem is sejtik a többiek. Este együtt mennek Adéllal a mosdóba, hogy tükörben láthassa magát.-Jó kis fejformád van... nem áll rosszul.- Sétáljunk egy kicsit.- Megmutassam a titkos alagutat? Lejössz? Mennek a teherlifttel az alagsorba, azon át a mentősbejárat felé. Kikukucskálnak az utcára, csend van. Kerekes hordágyat talál, azon tolja vissza Adélt a liftig. Valami slágert fütyül, mint a hordárok. Visszakíséri az ágyába. Megcsapkodja a paplanokat, kicseréli a vizet. Megsimogatja a ... haját. Kisfiús lett. Eszébe jut a Sárinagymama, aki kopaszon, tetvesen, csontig soványodva érkezett meg a lágerből. rra gondol, vajon mennyi idő kell, ameddig kinő a haja? Nem kéne most búcsúzkodni. Még beszélnie kéne a holnapi altatóorvossal, hogy elmondja, egyszer már majdnem sikerült valamelyik kollégának anyukát eltenni láb alól. És abban a pillanatban Adél azt mondja:- Szólsz neki, ugye? Elröhögi magát.- Nem, anyám, túlaltatunk. Adél is nevet.- Le van a gond.- Melyik templomba menjek?- Amelyik nyitva van, mindegy-- Anyucikám, nem fogunk félni? Elmehetek holnapig?- Esztikéhez bemész? Csókolom az arcát.- Anyám, jönnek a Gertlerék. Adél majdnem fölpattan:- Ide be ne hozd nekem!- Mi van, anyukám, még mindig? Tényleg: volt valami? A folyosóról int még. Innen távolabbról Adél beleveszik az ágyneműbe. Ő is int a fiának. Pö-pö-pö. Hármat köpnek, és kész. Különböző templomok előtt álldogál éjszaka. Kap egy újabb telefonszámot. Izraelbe. Egy közintézményből hívja az orvost. Holnap azonnal küldje DHL- lel az anyagot, a sebész írjon véleményt a szövettan után, azt faxolja át. Eszter minden nap szülhet. Hazamegy, ki 11 az erkélyre, az éjszakai erdőt figyeli. Hangokra vadászik. Úgy érzi, nem bírja ki a holnapot. Felmegy a házuk tetejére. A várost nézi, az utakat, amelyek az anyjához hívják. Feleségével autóba ülnek, Budáról Zuglóba mennek, a kórház előtt parkolnak le. Hát itten van anyuka. C ak az a lilás fény, meg néh íny folyosói ablak világít. A kkoi most itt megint el kell gondolkodni a világ dolgai felől? Mit kéne csinálni? (Menjek be és hozzam ki?) Vonja vissz i nyilatkozatomat? („Nem iiv úlhatnak anyámhoz, mert megtiltom. Azért tiltom meg, mert nem hiszek magukban. Nem hiszem, hogy értenek hozzá, nem hiszem, hogyjót akarnak. Hazudnak, anyámnak nincs daganat a fejében. Kelt Budán, augusztusban: aláírás”) Persze hogy aztán hazamennek, a fekete cica az autó hangjára jön. A kertben már előttük lépdel türelmetlenül: hol a fenében voltatok? „Visszakerültél hát Budára, ahol születtél. Ez csoda volt. Megvolt a város, az elviselhetetlen és soha véget nem érő éveket elviselted, és véget értek.” Ő, mint aki a Nagymama ideiglenes távolléte óta kinevezte magát a családi archívum kezelőjének, kötelességeivel mit sem törődve évek óta nem nézte át az anyagot. Most azonban - mondjuk így - elérkezett ennek is az ideje. Először egy kis selyempapír borítékból saját hajtincsét húzza elő, felirat is van: Jancsika fejéről a „bojt” 1957. A legmeglepőbb, hogy még mindig vörös. (folytatjuk) Csótó László: Rajz a jelenéshez
