Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-08-25 / 34. szám
Kultúra 1999. augusztus 25. 13 Vlagyimir Csernov a Metropolitan ünnepelt baritonistája Mindig szívből énekel „Sorsszerűén alakult az életem. ” Szalmás Péter felvétele Refi Zsuzsanna _____________ Idő nként kissé furcsán érzi magát amiatt, hogy nagyon sok szörnyű, rossz jellemű embert alakít. A Verdi-repertoár darabjaiban ugyanis a sors mindig valami rosszféle meglepetést tartogat a hősöknek. A világjáró baritonista szerint azért is nehéz Verdit énekelni és játszani, mert az olasz zeneszerző nem gondolt arra, hogy akadnak más, vidámabb, boldogabb librettók is. Vlagyimir Csernov a New York-i Metropolitanben töltött öt esztendeje alatt tucatnyi Verdi-hőst keltett életre, de Nagyon sok szörnyű, rossz jellemű embert alakít. nemcsak a tengerentúli dalszínházban alakít ilyen szerepeket, hiszen a milánói Scalában, a londoni Covent Gardenben vagy a bécsi Staatsoperben is ideális Verdi-baritonként tartják számon, akinek számos CD- felvétele és operafilmje is született már. Gondolom, azért kisgyerekként még nem a Verdi-hősökről álmodozott... Soha nem gondoltam Verdire, de már kisfiúként is gyakorta úgy képzeltem el a jövőmet, hogy színpadon játszom és énekelek. Pedig ennek nem volt túl sok realitása, hiszen egy olyan kaukázusi faluban láttam meg a napvilágot, amely összesen tizenhét házból állt. Nem volt iskola, nem volt postahivatal, nem volt áram, de még rádió sem. Mégsem tudtam zene nélkül élni, s mivel a családom is nagyon szerette a muzsikát, minden nap, minden percben énekeltünk. Ha vissza tudnék menni a múltba, szívesen készítenék egy videofilmét, amely bemutatná, kezdetben a zenei neveltetésemet olyan emberektől kaptam, akik maguk sosem tanultak a muzsikáról semmit, de folyton- folyvást szívből énekeltek. Ez a kultúra nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Nehéz útja lehetett a kaukázusi falutól a Metropolitanig. Sorsszerűén alakult az életem. Tíz esztendővel ezelőtt egy koncert után megtudtam, visszautasították olaszországi Traviata- és Trubadúr-szereplésemet. Elég rosszkedvűen hagytam el a színházat, amikor az ablakból valaki utánam kiabált. Egy kedves, vidám amerikai karmester hölgy volt; megkérdezte, lenne-e kedvem a Bostoni Operában elénekelni Marcel szerepét. Természetesen igent mondtam. Ez volt az első szólószerepem a Kirov Operán, Oroszoszágon kívül. Izgatottan utaztam el, s tizenkét órányi repülés után szinte csak arra volt időm, hogy letegyem a csomagjaimat, máris próbálni vittek. Szédültem, remegtem a kimerültségtől, már-már úgy éreztem, az őrület határán vagyok. Hát, ilyen volt az első színpadra lépésem a tengerentúlon. Minden nehézség ellenére jól sikerülhetett, hiszen ezzel a debütálással indult el az amerikai karrierje. A Bostoni Opera valóban kiemelkedő szerepet játszott az életemben, ráadásul nagyon jó partnereim voltak, köztük Tokody Ilona, akiről addig csak annyit tudtam, hogy híres magyar szoprán sztár. Ma is álomszerűén emlékszem vissza arra a produkcióra, hiszen mindent, amit szerettem, ami boldoggá tett és inspirált, s amire vágytam, mindent megkaptam. S egy ottani zongorista javasolta nekem azt is, hogy menjek el a Columbia Artists Manage- menthez egy meghallgatásra. Ekkorjártam előszörNew Yorkban. A sűrű forgalom, a magas toronyházak sokkoló hatással voltak rám. Nem értettem, hol vagyok, az egyetlen dolog, amire emlékszem, az a meghallgatás volt. A próbaéneklést követően engem is felvettek a művészlistájukra, s mehettem a Metropolitanbe, a milánói Scalába. Életemben még annyira boldognak és szerencsésnek nem éreztem magam, mint akkor. Azóta pedig már bejárta a világ szinte összes vezető dalszínházát. Meg lehet szokni ezt a folytonos utazgatást, a bőröndlakó életmódot? Nehéz, de megpróbálok mindig mindenre felkészülni. S az jó, hogy folyton új élmények érnek, hogy jó partnerekkel találkozom, akik hatnak rám, akik mind jobb teljesítményre inspirálnak. Az eltelt évek alatt tapasztaltabb lettem, türelmesebb is, és egyre jobban tudok összpontosítani. Azt pedig tudomásul vettem, hogy mivel mindig megélem a szerepeimet, az általam alakított figurák is egy kicsit mindig mások lesznek. Mostanában kezdtem el arra vágyni, hogy a Verdi-repertoár mellett kicsit más, pozitívabb hősöket is életre keltsek, ezért is örülök annak, hogy a jövő idényt a San Franciscó-i Operában kezdem, ahol Donizetti A kegyencnő című operájában lépek színpadra. Ez az első francia nyelvű szerepem, nagyon jól megy a hangomhoz, s érdekes az általam megjelenített figura is. Már most, a nyári vakációm alatt elkezdek készülni rá, s ez arra is jó, hogy rendszeresen karbantartsam a hangomat. Egyébként számom„Az eltelt évek alatt tapasztaltabb let- tem, türelmesebb is, és egyre jobban tudok összpontosítani.” ra az igazi pihenést a természet jelenti. Már három helyen van otthonom. Oroszországban, Ausztriában és New Yorkban is hazatérhetek, mégis leginkább azt élvezem, amikor a Bécs környéki házam földjein sétálhatok. Regény Heti kultúra Könyvespolc Lakatos Menyhért: A titok Lakatos Menyhért (Vésztő, 1926) 1970-ben jelentkezett írásaival, s hamarosan jelentős sikert aratott az azóta több ízben és számos idegen nyelven is megjelent Füstös képek (1975) című, ma már klasszikusnak számító regényével. 1976-ban és 1993-ban József Attila- díjjal, ill. Füst Milán-juta- lommal ismerték el írói teljesítményét. További művei: Angárka és Busladarfi (1978), A hét szakállas farkas (1978), A Paramisák ivadékai (1979), Az öregfazék titka (1981), Csandra szekere (1981), Akik élni akartak (1982), A hosszú éjszakák meséi (1995). Lakatos Menyhért prózaművészetét az elemi erejű mesélőkedv és mesélni-tudás jellemzi. Történetei mindig többrétegűek - a kifejező írói nyelv rejtett vagy kevésbé rejtett mitológiai, népLAKATOS MENYHÉRT A titok mesei elemeket hordoz, miközben eleven és érzelemteli históriákat közvetít. Könyveinek különös sajátossága, hogy az olvasó nem érzékeli a távolságot, azt a bizonyos üvegfalat, ami őt a könyv szereplőitől és helyszíneitől elválasztja. Épp ellenkezőleg, éreznie kell, hogy nincs menekvés: amiről olvas, az magához vonzza, annak már ezután végzetesen részévé és tudójává vált. Vasárnap Kisgaléria Dolán György: Mint hirtelen elrepedt pohár.. M égiscsak nekilódultam. Határozottan éreztem, hogy ha minden jól megy, most tudnék valamit csinálni. Csak meghúzódhatnék valahol! Töprengtem, tanakodtam, s minduntalan megpihentem egy kis tűnődésre. Végül is beletörődtem, hogy az egész városban nincs egy nyugodt zug, ahol megbújhatnék. Legörnyedtem e gondolat súlyától, s hajtogattam, hogy ez képtelenség, de egyre sodródtam, egyre közelebb kerültem a tiltott helyhez. Siralmasan viselkedel! - korholtam magamat. - Nem is siralmasan, hanem ocsmá- nyul! Hasztalan. Egyáltalán nem voltam büszke. Sőt! Kénytelen-kelletlen elismertem, hogy nincs nálam aljasabb teremtmény. De azért továbbcsoszogtam. Fölmegy a lakásba, kerüli a tekinteteket, a kisszobába megy, sötétben akar lenni, kihajol az ablakon, a Savoy portását nézi. Az Oktogon zajától nem hallja, hogy bejött a szobába az anyja, megáll mögötte, megérinti a vállát. Akkor hirtelen visszafordul az ablakból, Adél mosolyog, megsimogatja Adél Salamon András 6.rész az arcát, mint egy anya.- Majd meggyógyulok, ne félj. A megkönnyebbüléstől, hogy nem kell titkolnia, elereszti megint a könnyeket. Adél, mintha most hirtelen meggyógyult volna, halkan bár, de beszélni kezd.- Nem lesz semmi baj az anyával, meglátod...- Akkor mi a nyavalyát mondott az az idióta? Átvizesedett, összegyűrt zsebkendővel dörzsöli a szemét, az orrát. Nagyokat káromkodik, néha már röhög, ahogy Adél vigasztalja.- Megígéri, hogy nem lesz baj, maga hülye? Megfogja az anyja fejét, szorítja, összenyomja a halántékát.- Ez jó, csináld csak...- Majd megoperálom magát, hozzon egy kést hamar! Nem mész sehova. És ha lebénulsz? Én nem ágytálazok! Inkább leugrok. Adél suttogva beszél, mintha a hangszálaival lenne baj.- Hazajön a mama. És másnap elkezdődik, berántja őket a futószalag, pedig azt hitte, hogy csak megbeszélésre jöttek, hogy csak időpontot egyeztetnek, de az élénk szemű sebész már nem engedi el. És még akkor sem tűnik fel neki a nagy sietség, amikor jönnek a gyors járású kövér asz- szonyok, nagy csapkodással, nevetgélve frissítenek fel egy ágyat az ablak mellett. Az anyjához fordul ijedten:-Nem maradunk itt... Adél nagyon fáradt, a fiára támaszkodik, csukott szemmel áll a folyosón, egész halkan mondja.- Gyorsan le akarok feküdni, mondd meg nekik, jó? Bemennek, kijönnek, kettőt fordulnak, és már hálóingben látja az anyját. Nem érti.- Megkersem az orvost. A folyosón szerencsétlenke- dik, ételhordó kocsikat kerülget, de már igyekszik szimpatikussá válni, megpróbálja kiválasztani a legkedvesebb nővéreket, közben szemmel tartja az orvosi szobát. F elnőttként, férfiként szeretne viselkedni, konzultálni. De úgy be van szarva, hogy csak pislog, ácsorog, sehova sem megy. Mikor az orvost megpillantja, megköszörüli a torkát, határozott léptekkel indul el.- Ööö, doktor úr, tiszteletem, tegnap voltunk itt, emlékszik, bejöttünk, mert tetszett mondani...- Nincs meg az ágyuk?- Ja, nem tudom, valamit mutattak. .. jöjjünk holnap? Annyira reménykedik, hogy talán mégse lesz ágy, hogy most jön meg egy sokkal fontosabb beteg, most szólnak ide, azonnal ki kell üríteni a kórtermet, semmi baj, holnap, holnapután benézünk, nem annyira sürgős... -Tessékjönni?- Megy az orvos után, lohol mögötte, közben kérdezi.- Mindenképpen műtét lesz? Az orvos kedélyeskedik.- Ha már itt vagyunk, megnézzük. Kinyitjuk, becsukjuk. Szinte szaladnak végig a szobák előtt.- És mikor?- Nem tudom hogy van-e műtő, azt meg kell néznem. Szeretném megcsinálni.- Szóval, az eldőlt, hogy operálja? Kezelni, vagy ilyesmit... Akkor megáll az orvos, nagyon kedvesen néz rá. Szelíden.- Bajban van az anyukája. (Nem bírta a hülye, bevizese- dett a szeme megint. Úgy látszik, harminc fölött nehezebb megállni, szerencsétlen flótás, nem valami harcedzett. Mi lesz még itt, gondolja, inkább kiugrik az ablakon.) És ahogy a szobához visszaér, már a felpúpozott paplanok között pillantja meg a kicsi anyját. Adél boldog mosolya. Még int is: itt vagyok! M elléfekszik, ráte- hénkedik, aztán néz csak körbe, hogy ki látta? A szobatársak megbocsátó mosolya. (Anyádra nézzél, paraszt!) Átkarolja, mint egy gyereket, felemeli, a fülébe suttog: mit hozzak? Adél becsukja a szemét: semmit, magadat. Nem mondja, de jelzi. Ottmarad, a fejét simogatja: ez jó? Nézi a csukott szemeket, magát nyugtatja vele. (folytatjuk)
