Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-07 / 27. szám
Kultúra 1999. július 7. A jubileumi rendezvény bevételét jótékony célra fordítja a Lilium Aurum Könyvkiadó Esti kávé, irodalommal Lakatos Krisztina ______________ A Lilium Aurum kiadó az elmúlt években számos értékes kiadványt „tett le az asztalra”, tavaly pedig egy ugyancsak merésznek tűnő ötletet valósított meg: Dunaszerdahelyen megnyílt a Vámbéry Irodalmi Kávéház. Szolid siker, még alakulóban. Közelmúltról és közeljövőről beszélgetünk Hodossy Gyulával, a kiadó igazgatójával. Milyen jelenleg a Lilium Aurum Kiadó anyagi helyzete? Még mindig sújtja kiadónkat, hogy az állami támogatás nincs sehol. Nem gondoltuk volna tavaly, amikor felállt az új kormány, hogy ilyen nehéz lesz megmozgatni ezeket a pénzeket. Ennek ellenére 30-40 könyvet tervezünk jövőre is. Folyamatosan jelennek meg olyan értékes köteteik, melyek a pedagógusok munkáját segítik, illetve gyermekeknek szóló ismeretterjesztő kiadványok. A közeljövőben ezen a téren mire számíthatunk? Fontos könyveink közül említést érdemel Csicsay Alajos- Balázsy Géza Apáink öröksége című munkája. Ez természetrajzi segédkönyv, a környékünk állat- és növényvilágát mutatja be, inkább művelődéstörténeti szempontból. Megjelent Pénzes István Lant és kard című könyve, amely első darabja a hétkötetes, gyermekeknek szánt, magyar történelmet bemutató sorozatunknak. Megjelentetjük - három kötetben - Bettes István verseit, ezek bibliai történetek megverselései, Szabó Ottó szepsi képzőművész készíti hozzájuk a rajzokat. Továbbra is folytatjuk Katedra sorozatunkat, ebben tankönyvek, segédkönyvek jelennek meg, az Egyetemi Füzetek sorozatban pedig egyetemi tanáraink jegyzeteit adjuk ki. Ősszel ünnepük 50 éves fennállásukat a szlovákiai magyar iskolák. Milyen kiadványok látnak napvilágot ebből az alkalomból? Erre az alkalomra több könyvet is megjelentetünk, az egyik Csicsay Alajos Embernevelők című, 50 interjúból álló kötete, melyben szlovákiai magyar pedagógusokat mutat be az olvasóknak. Nagyon fontos Sona Gabzdilová munkája; a Szlovák Tudományos Akadémia kassai részlegének munkatársa feldolgozta a szlovákiai magyar iskolák történetét, illetve azok szerepét a szlovákiai iskolaügyben. Szlovákul jelentetjük meg, mert fontosnak tartjuk, hogy a szlovák olvasók is megismerkedjenek ezzel a problémával. A könyvet szlovák szakember írta, nagyon objektív kézirat. Egy évvel ezelőtt nyílt meg Dunaszerdahelyen a Vámbéry Irodalmi Kávéház. Mennyire került be azóta a köztudatba? A kávéházat azzal a szándékkal nyitottuk meg, hogy a kultúrának, irodalomnak, művészeteknek csináljunk egy kis reklámot, másképpen tálaljuk, mint ahogy az korábban gyakorlat volt. Ha Dunaszerdahely elkötelezte magát, hogy polgárias várossá növi ki magát, el kell bírnia egy ilyen kávéházat. Az elmúlt évben minden csütörtökön este hatkor volt egy-egy rendezvény, elsősorban könyvbemutatók és író-olvasó találkozók. Az egy év alatt egyszer maradt el a meghirdetett program, váratlan megbetegedés miatt. A "hétköznapokon", a rendezvényeken túl mennyire mutatkozik meg a kávéház irodalmi jellege? Itt vannak a könyvek, lapozgathatok, megvásárolhatók. Bárki rendelhet két konyakot és egy Grendelt. Nekem inkább az a gondom, hogy még ide kell szoktatni az irodalom iránt érdeklődő fiatalokat. Szeptembertől jobban fogjuk reklámozni magunkat a középiskolákban. Saját tapasztalatomból tudom, hogy ebben a korban kell megragadni az embereket, és ki lehet nevelni egy kultúrára fogékonyabb generációt. A kávéház megnyitásának első évfordulójára nagyszabású jótékonysági kulturális rendezvényt szerveznek, amelynek bevételét a dunaszerdahelyi gyermekotthon és a Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás javára ajánlották fel. A gyermekotthon meglátogatása negatív élményt jelentett számunkra: mintha a hatvanas években megállt volna az élet. Sokan azt mondják, arra van az állam, hogy ezeknek a gyerekeknek méltó körülményeket teremtsen, de ha erre nem képes, nekünk is össze kell fogni, hogy ennek a 15 gyereknek - ha már nem adatott meg a család - legalább az életfeltételei olyanok legyenek, mintha családban élnének. Persze nemcsak pénzre van szükségük, hanem tárgyi segítségre is, ezért a szórólapunkon feltüntettük azoknak a dolgoknak a listáját, amelyet igényelnek, fürdőszobai kellékektől a fűmagig. Milyen lesz az ünnepi rendezvény programja? Kicsit könyvbemutató, kicsit színház, kicsit bál. Július 9-én este hatkor kezdünk. Itt kint, a Vállalkozók Házának udvarán. A kapu helyén áll majd a színpad, a kávéházban lesznek a svédasztalok és a bár. Ajegyár- ban benne van a vacsora a borral és az üdítővel együtt, valamint a Vámbéry antológia 99, amelyet erre az alkalomra adunk ki. A műsorban fellép többek között St. Martin, Bródy János, közreműködnek jeles hazai művészeink, politikusaink. Tóth Attilát, a Jókai Színház tagját kértük fel a konferanszié tisztjére, folyamatosanegyeztetünk, hogyaz est tényleg kedélyes legyen. Fél háromig folyamatosan tart majd a műsor, utána Balázs Pali produkciójára kapcsolódva még folytatódnak a hatvanas-hetvenes évek slágerei, a hangulat által meghatározott ideig. Heti kultúra Könyvespolc Grendel Lajos: Tömegsír A regény elbeszélője középkorú férfi, egyetemi oktató, akinek a restitúcióval visszakapott birtokán, kútásás közben, tömegsírra bukkannak. Hogy kik lehettek a tömegmészárlás áldozatai, nem tudjuk meg, legföljebb sejthetjük. De nem is erről szól a regény. Sokkal inkább a manipulációról, hazudozásról, tények felderítéséről, a végtelen emberi butaságról, az utópiák és ide- ológiáknevetségességéről. A regény alaphangja szatirikus, a gondosan komponált jelenetek füzéréből egy olyan abszurd s mégis elhihető, szinte realista történet körvonalai bontakoznak ki, amely bárhol megeshetett Közép- és Kelet- Európában vagy a Balkánon. Mély rezignáció és az olykor börleszkbe átcsapó fekete humor jellemzi ezt a lendületes olvasmányt. Persze az nevet a legjobban, aki utoljára nevet. Meglehet azonban, hogy ennek a regénynek a végére érve immár senki sem fog nevetni. (Kalligram, Pozsony) Fotókiállítás Roloff BenyiTviargot Fonteyn és Rudolf Nurejev Rómában Regény A férfi a hátsó ülésen ült, dermedten, mozdulatlan foltnak látszott. A lány rákönyökölt a hajókorlátra, mint első alkalommal, a kompon. Tudta, hogy a férfi néz. Ő is nézte, látni ugyan nem látott semmit, de a szemét mintha megdelejezte volna a fekete autó. Végül a fekete autó eltűnt a szeme elől. Előbb a kikötő, majd az egész szárazföld is beleolvadt • a messziségbe. Átkeltünk a Kínaitengeren, a Vörös-tengeren, az Indiai-óceánon, a Szuezi-csator- nán, reggel felébredt az ember, és már minden mögötte volt, megszűnt a remegés, innen tudtuk, hogy homokzátonyok közt haladunk. De mindenekelőtt ott volt az óceán. A legtávolibb, a legnagyobb, lenyúlt egészen a Déli-sarkig, a kikötők között is itt volt a leghosszabb az út, Ceylon és Szomália között. Az óceán néha olyan nyugodt volt, az idő olyan tiszta és enyhe, hogy olyan érzésünk támadt, mintha nem is tengeri, hanem másféle utazásnak volnánk a részesei. Ilyenkor tárva-nyitva volt minden, a szalonok, az átjárók, a kajütablakok. Az utasok kimenekültek a kabinok kadanából, és a fedélzeten töltötték az éjszakát. Az utazás alatt, az Indiai-óceánon, késő este meghalt valaki. A lány már nem emlékszik rá pontosan, hogy azon az utazáson történt-e, vagy egymásikon. Néhány férfi A szerető Marguerite Duras 29. rész kártyázott az első osztály bárjában, volt köztük egy fiatalember is; ez a fiatalember egyszer csak - se szú, se beszéd - leteszi a kártyalapokat az asztalra, kimegy a bárból, átszalad a fedélzeten, és beleveti magát a tengerbe. A hajó teljes gőzzel haladt, mire sikerült megállítani, nyoma se volt a holttestnek. Nem, ahogyan most leírja a történetet, nem a hajót látja maga előtt, hanem egy másik helyszínt, ahol a történetet hallotta. Sadekban. A fiatalember a sadeki kormányzó fia volt. A lány ismerte, egy gimnáziumba jártak Saigonban. Most már emlékszik, nyakigláb fiú volt, kedves arcú, a haja barna, és szarukeretes szemüveget viselt. A kabinban nem találtak semmit, még búcsúlevelet sem. Az életkorát megőrizte az emlékezet, a megdöbbenés, egyidős volt vele, tizenhét éves. A hajó hajnalban újra elindult. Ez volt a legiszonyúbb. A napfelkelte, az üres tenger, amikor úgy döntöttek, abbahagyják a kutatást. Az elszakadás. Másik alkalommal, ugyanazon az utazáson történt, ugyanazon az óceánon, ugyanúgy késő éjszaka, a felső fedélzeti nagy szalonban: hirtelen felcsendült egy Chopin-keringő, amelynek minden titkát ismerte, mivel hónapokon át próbálta megtanulni, mégse boldogult vele, sohase tudta hibátlanul eljátszani, soha, míg végül az anyja is belátta, hogy nem érdemes zongorázni tanítani. Azon az éjszakán, amely azóta eltűnt a rákövetkezők tömkelegében, a kislány, és ebben biztos volt, csakugyan ott utazott a hajón, csakugyan jelen volt, amikor a Chopin-dallam szétrobbantotta a csöndet a csillagfényű éjszakában. A levegő meg se rezdült, és a zene úgy áradt szét a sötét hajón, mint egy isteni parancsolat, amelynek ismeretlen a célja, és ismeretlen a tartalma is. És a lány felállt, mintha ő is a halálba indulna, hogy ő is belevesse magát a tengerbe, és sírva fakadt, mert eszébe jutotta csóleni férfi, hirtelen elbizonytalanodott, hátha mégis szerelem volt, amit iránta érzett, csak nem vette észre ezt a szerelmet, amelyet úgy nyelt el a történet, mint homok a vizet, és csak most talált rá újra, a tenger felett lebegő dallam pillanatában. Mint később a kisebbik bátyjának örökkévalóságára a halálon keresztül. Körülötte mindenki aludt, háborítatlanul: a zene betakarta az embereket, nem ébresztette fel őket. A lány arra gondolt, hogy az Indiaióceánon még sohase volt üyen nyugodt éjszaka. Azt hiszi, ezen az éjszakán pülantotta meg a kisebbik bátyját egy fiatalasszonynyal a fedélzeten. Egymást átölelve a hajókorlátra könyököltek, és csókolóztak. A lány titokban megleste őket. Rögtön ráismert a fiatalasszonyra. Sülve-fő- ve együtt volt a kisebbik bátyjával. Pedig férjnél volt. A házassága tönkrement. A férj úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre. Az utazás vége felé a kisebbik bátyja meg a fiatalasszony naphosszat a kabinban voltak, csak estefelé jöttek a fedélzetre. zekben a napokban a kisebbik testvér olyan szemmel nézte az anyját meg a húgát, mintha sohase látta volna őket. Az anyja teljesen mgvadult, szódán lett, féltékeny. Akislány meg sírt. Boldog volt, legalábbis azt hitte, de attól is félt, hogy később valami baj történik a kisebbik bátyjával. Azt hitte, hogy a testvére ott fogja hagyni őket, és ezzel a fiatalasz- szonnyal marad, de nem így történt, rögtön visszatért hozzájuk, mihelyt kikötöttek Franciaországban. Nem tudja, hogy a kínai férfi mikor teljesítette apja akaratát, és mennyi idővel az ő elutazása után kötött házasságot egy lánnyal, akinek személyében a két család már tíz éve megállapodott egymásssal, és aki szintén arany, gyémánt és nefrit ékszerekkel volt felcicomázva. Egy kínai lánnyal, aki szintén északi lévén, Fucsuenből jött az egész családjával együtt. Nyilván sok időbe tellett, amíg a férfinak a kínai lányt sikerült asszonnyá tennie, és a lány végre-valahára megajándékozhatta a vagyon örökösével. Az európai kislány emléke tovább is ott kísérthetett, teste ott feküdt keresztben az ágyon. Még sokáig korlátlan ura lehetett a férfi vágyának, még sokáig ő lehetett a bizonyosság, a szenvedélyre, a gyöngédség végtelenjére, a testiség ijesztő örvényére. Majd eljött a nap, amikor sikerült neki. Amikor már akkora volt a fehér bőrű lány utáni vágy, annyira elviselhetetlen, hogy a férfi lázban égve rátalált a régi képre, és a fehér gyereklány utáni vággyal eltelve hatolt be a másik asszonyba. Talán hazugság segítette, hogy újra magára leljen, ennek az asz- szonynak az ölén, meg ahhoz is, hogy megtegye, amit a család, az Ég, az északi ősök vártak tőle, hogy utódot nemzzen, a név örökösét. folytatjuk „Még mindig sújtja kiadónkat, hogy az állami támogatás nincs sehol. Ennek ellenére 30-40 könyvet tervezünk; Dömötör Ede felvétele
