Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-08-18 / 33. szám
1999. augusztus 18. Kópé — Nagy emberek - kis történetek Ikarosz zuhanása Amióta világ a világ, soha sehol nem gyűlt ősze annyi tehetséges ember, mint hajdan Athén városában. Gombamód szaporodtak az építészek, szobrászok, feltalálók, közülük azonban egyetlenegy lehetett csak első.- Ki más, mint Daidalosz! - állapították meg az athéniek. Hiszen ő találta fel a kalapácsot és a fúrót, ráadásul olyan élethű kőszobrokat faragott, hogy műveit ki kellett pányvázni, nehogy lábuk keljen. Daidalosz elsőbbségét idővel unokaöccse, Talósz, a fűrész feltalálója veszélyeztette; ezért a heves nagybácsi egy szikláról a mélybe vetette. Ilyen kegyetlenség nem maradhatott büntetlenül, még ha a vüág legügyesebb embere is a bűnös. Athénban tehát halálra ítélték Daidaloszt. Alig-alig sikerült fiával, Ikarosszal Kréta szigetére menekülnie. Krétán akkoriban a nagy hatalmú Minósz király uralkodott. Daidalosz éppen kapóra jött neki. A királyné trónörökös helyett ugyanis egy bikafejű szörnyet hozott a világra, s erre a Minótaurosz királyfira az uralkodócsalád bizony csöppet sem tartott igényt. Daidalosz tehát azt a feladatot kapta, hogy építsen egy palota formájú útvesztőt, egy labirintust, amelyből Minótaurosz sosem talál ki. Daidalosz megépítette a labirintust, a világ legbonyolultabb labirintusát, a király azonban fizetség helyett fiával együtt az útvesztő tornyába záratta, nehogy kitudódjon a fenséges család szégyene... Mit volt mit tenni, Daidalosz és fia a fogságban összegyűjtötte a lehullott madártoliakat, majd méhviasszal két pár szárnyat ragasztott belőlük. Mert a szabadulás útja legfeljebb a levegőn át vezetett. Amikor azután Daidalosz és Ikarosz a tenger fölé emelkedett, az aggódó apa figyelmeztette fiát:- Ikarosz, fiam, a víz közelében szállj! A magasság csalóka! Ikarosz természetesen nem fogadott szót. Végre szabad volt! Végre röpülhetett! A szárnyalás okozta határtalan öröm egyre magasabbra emelte... A méhviasz azonban megolvadt a nap sugaraitól, a madártollak lehulltak, s a fiú a tengerbe zuhant. Emlékére az a tenger a mai napig az ő nevét viseli: Ikaroszi-tenger. Az arany hajszál Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony. Egyszer ez a királykisasszony fésülködött az ablakban, és a fésűjével kihúzott egy szál aranyhajat. Nagy bánatba esett erre. Letette az arany hajszálat az ablakba, és köny- nyekkel öntözte. Odarepült egy veréb, felkapta a hajszálat, és elröpült vele. Erre a királykisasszony elkezdett sival- kodni. Bemegy hozzá az édesapja, hogy mi történt.- Gyorsan küldjön édesapám minden embert az erdőbe, lőjék le azt a verebet, mert ellopta az aranyszálú hajamat! Meghalok bánatomban, ha elő nem kerül! A király rögtön megfújta a kürtöt, összehívott minden embert a városban. Megparancsolta nekik, hogy kapjanak a vállukra gyorsan puskát, és keressék meg az erdőben azt a verebet, amelyik elvitte a lánya aranyhaját. Reggeltől estig az erdőben járt a nép, de nem találták a verebet. Este ment a jelentés mindenhonnan, hogy nincs meg a kismadár az aranyhajjal. A királykisasszony bánatában megbetegedett, ágynak esett. Az apja nem tudott mit csinálni, másnap újra összehívta az összes embert a városból, harmadik nap újra. De egyik sem tudta előkeríteni az aranyszálú hajat. Közben a veréb hazavitte, és eldicsekedett vele mindenütt, hogy milyen dísze van a fészkének. Amikor a galamb ezt meghallotta, ellopta a verébtől. A galambtól elvette a varjú, a varjútól a héja, a héjától a sas. A király megijedt, hogy a lányát elveszíti, meghal az aranyszálú haj után, kihirdette, hogy annak adja feleségül, aki megkeríti neki. Élt a szomszéd faluban egy igen szegény asszony egyeüen fiával. Volt az már húszéves is, de sosem dolgozott. Hiába kényszerítette az anyja, hogy most már öreg, nem tud rá kenyeret keresni, a fiú csak a madarakat etette. Neki az volt a foglalkozása. De már annyira ismerte az állatokat, hogy a nyelvüket is értette. Egyik este, mikor kiment az udvarra, elébe állt a Sánta Kata - a kotlóstyúk -, és azt kérdi tőle:- Édes János gazdám, tudod-e, mi újság a városban?-Nem én.- Nem tudod? A királykisasz- szonynak egy veréb elvitte egy szál aranyhaját, és most már nincs orvosi segítség, bánatában meghal.- Mit érdekel engem? Hisz én úgysem tudok rajta segíteni!- Már hogyne tudnál! Előkeríted neki az aranyszálú haját. A király kihirdette, annak adja a lányát feleségül, aki előkeríti.- De hát hogy tudnám én előkeríteni?- Majd én megmagyarázom, mit csinálj! Mondd meg az édesanyádnak, hogy főzzön meg két sonkát, süssön egy kenyeret, csomagolja be azt is a tarisznyába. Én megrendelem a gólyát, az fölvesz a hátára, és elvisz az aranyhajért. A padlásotokon találsz egy hitvány kardot, azt vitt magaddal. A többire a gólya majd kitanít. Jancsi így is tett. Elment a királyhoz is, jelentette, hogy három nap múlva hozza az aranyszálat. A király megörült neki, átölelte, s azt mondta:- Ha meghozod, neked adom a lányomat feleségül! Szaladt a lányához, hogy most már nyugodjék meg, három nap múlva itt a hajszál! Ez idő alatt otthon már elkészült az elemózsiája, és a gólya is várta. Fölpakolt Jancsi, fölkötötte a kardot, elindultak. Mentek két nap, két éjjel. Két nap múlva megtalálták a sas fészkét a Fekete-hegy csúcsán. Mikor odaértek, mondta a gólya, hogy ő most meglapul a hegyoldalban, Jancsi meg másszon föl a hajszálért.- A fészekben ül három fióka, azok olyan erősek már, hogy le kell őket vágnod - mondta a gólya. Úgy is történt. Jancsi levágta őket, és letekerte a fészekről az aranyhajat. Hát amint jönne le, rátör Jancsira a sas! Jött haza, és dühös volt, hogy a fiókákat elpusztították. Jancsi egy pillanatra megrettent, de aztán a kardjához nyúlt, és levágta a sast is. A gólya már várta, sietni kellett, mert lejár a három nap. Hát bizony már a harmadik napon majd éjfélkor értek haza. A király udvara teli volt népekkel, várták Jancsit vagy a királylány halálát. Mert az orvosok is megállapították, hogy tovább már nem bírja a nagy bánatot. Akkor nagy csodálkozásukra Jancsi leszállt a gólyáról az udvar közepén. A palotában lábujjhegyen jártak a cselédek, ott ült a király a lánya ágyánál. Mikor meghallotta az ujjongást, szaladt, vitte Jancsit a királylány ágyához. Az már órák óta ki sem nyitotta a szemét. Mikor szólt neki a király, hogy itt az aranyhaja, összeszedte minden erejét, és fölült az ágyon. Csókolta a hajszálat is meg Jancsit is. A király áldását adta rájuk. Csaptak nagy lakodalmat, mindenki boldog volt. Jancsi a palotába vitette az édesanyját, ezután nem kellett dolgoznia, olvashatott egész nap. Még Sánta Katát is a palotába vitette, s amíg el nem pusztult, nagy becsben volt. Székely mondák A Rózsa-hegy Désnek a határán egy hegynek Rózsa-hegy a neve. Hajdanában vár volt ennek a tetején, ma e várnak csak rom* ladéka van meg, s a romladékon egy kicsi kápolna. Egy hatalmas, gazdag űr lakott e várban sok száz esztendővel ennek előtte. Fia nem volt, csak egyetlenegy leánya, Rózsa. De ez olyan szép volt, hogy nem akadt párja messze földön. Jártak is a várba seregestül dali szép vitézek, s mind a Rózsa kezéért esengtek, de Rózsa a sok vitéz közül a legszegényebbnek, Jenő vitéznek adta a szívét. Hanem a büszke, gőgös úr észre sem akarta venni Jenőt, s mikor megtudta, hogy a leánya Jenőt szereti, szörnyű haragra lobbant. Nem is kérdezte a leányát, odaígérte a kezét egy vitéznek, akinek valamennyi közt a legtöbb vára volt. Hiába sírt, hiába könyörgött Rózsa, az apja kitűzte a lakodalom napját. Jöttek a vendégek messze földről, zengett a muzsika, volt nagy hejehuja, dínomdánom, táncra perdültek a dali ifjak, leányok, táncolt Rózsa is a mátkájával. De egyszerre csak egy tánc után, hogy, hogy nem, eltűnt a szobából. Jenő jött érette hófehér paripáján, s mire a várbeliek észrevették, elvágtatott Rózsával. Jól tudta a vőlegény, hogy senki más, csak Jenő rabolhatta el az ő menyasszonyát, fölkapott lovára, s utána a szökevényeknek, mint a sebes szélvész. S hát csakugyan nem csalódott, a sötét éjszakában megvillant Jenő paripájának hófehér szőre. Még egy iramodás, s utolérte őket. Jenő egyik kezével Rózsát fogta, másik kezével kirántotta kardját, szemben állott a két vitéz, halálos vias- kodásra készen. Összevágtak, hogy szikráztak a kardok, csengett a vidék, amint a kardok újra meg újra összecsaptak. Egyszere csak Jenő holtan fordult le lováról: a szívét szúrta keresztül a vőlegény. Azzal átkapta menyasszonyát a maga lovára, s vágtatott vissza a vár felé. Mondta Rózsa:- Hiába viszel vissza, úgysem leszek a tied; gyűlöllek, mert megölted Jenőt. S amint vágtattak a Szamos vize partján, összeszedte a leány minden erejét, kifejlett a vőlegénye karjaiból, s belevetette magát a Szamosba. A Rózsa-hegyi várban a nagy vígság egyszeriben fekete gyásszá változott. A vár elpusztult azóta, de a hegyet, melyen a vár volt, ma is Rózsa nevéről nevezik. Gondolkodom, tehát... Ki lesz a gyorsabb?- Kész a limonádéi - halija Piri, Peti és Pisti, Vajon melyikük ér oda előbb a hűsítő üdítőkhöz? Megtudhatod, ha a hozzájuk tartozó útvonalak mentén elhelyezkedő számokat összeadod. Akinél a legkisebb szám jön ki eredményül, az lesz az első. De ki lesz a második és a harmadik? Megfejtéseiteket küldjétek el a szerkesztőségünk címére Kópé jeligével. A megfejtők között könyvajándékokat sorsolunk ki.
