Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-01-27 / 4. szám

Kultúra 1999. január 27. Keveházi Gábor már nem táncol, de megtanulta az üzleti élet lépéseit is. Könyv lesz az életéből Réfi Zsuzsanna Gyerekként focista akart lenni. A család ugyanis tele volt spor­tolókkal, nagyapja válogatott kapus volt, nagybátyjai, Wink­ler I. és II. pedig a nemzeti tizen­egy csatársorában rúghatták a labdát. Édesanyja azonban úgy döntött, inkább balettművész legyen a fiából. Keveházi Gábor több mint húsz esztendőt töltött a Magyar Állami Operaház tag­jaként, s eltáncolhatta az összes fontos férfi főszerepet. Három évig balettigazgatóként dolgo­zott, s bár már évek óta nem lép színpadra, ma is az Ybl-palotá- hoz kötődnek a mindennapjai. A V. I. P. Arts Management, amelynek ő az ügyvezető igaz­gatója, a dalszínházban rendezi meg a Budafestet, nagy nyári balett- és operafesztivált, vala­mint a már hagyományossá váló szilveszteri bált. De nézőként is gyakran lehet látni őt az Opera­házban, hiszen lánya, Keveházi Krisztina a Magyar Nemzeti Ba­lett tagja. Felesége, Bán Teodóra is évti­zedeket töltött az Operaház balettművészeként. Örültek, hogy a lányuk is az önök hivatá­sát válsztotta? Nem. Tudjuk ugyanis, hogy ez az egyik legnehezebb pálya, ahol az ember tíz évet tanul a diplomájáért, és jó esetben húsz esztendőt táncolhat. Krisztinek sokáig eszébe sem jutott, hogy balettos legyen, s ennek nagyon örültünk. Egyszer aztán Japán­ban tanítottunk három hónapig, s a lányunk is ott volt a foglalko­zásokon reggeltől estig. Amikor hazajöttünk, közölte, felvételi­zik a Balettintézetbe. Sikerült neki, s ma már vezető szerepe­ket táncol az Operaházban. Okosan él, fegyelmezetten, bol­dog a táncban, így hát mi is elfo­gadtuk mindezt. S végül is örü­lünk, hogy valaki továbbviszi a családi hagyományt. Ön azonban amikor kilencéve­sen a Balettintézetbe került, még nem rajongott különöseb­ben a táncért. Mikor kezdte megszeretni? Egy év után megfertőződtem. Bán Teodóra és Keveházi Gábor Bár mindez nagyon fárasztó volt, hiszen azonnal vége lett a gyerekkoromnak, másról sem szólt a napom, mint a táncról. Azonban amikor megkaptam az első szerepeimet a Diótörőben, a Háry Jánosban, sikerem volt a színpadon, mindez nagyon nagy boldogságot jelentett ne­kem. S azért is hálás vagyok en­nek a hivatásnak, hogy folyama­tos önkontrollra szoktatott, fe­gyelmezettségre. Néhány évvel ezelőtt végül is kényszerből, egy sérülés miatt hagyta abba a táncot. Nem hi­ányzik? Nem, mert ez alatt a húsz esz­tendő alatt kitáncolhattam ma­gam. S igaz, a térdsérülésem je­lentette a végső lökést, de a fele­ségemmel együtt boldogan és önszántunkból fejeztük be a pá­lyát. Én már egész fiatalon meg­fogadtam, hogy negyvenéves koromon túl nem akarok táncol­ni. Mi az izomzatúnkkal dolgo­zunk, a testünk a hangszerünk, amely egy idő után elfárad, megöregszik, s ezt tudomásul kell venni. Kevés az olyan művész, aki eny- nyire tudatosan készülne a ri­valda utáni évekre. Öné volt az első balettiskola, akkor, ami­kor még nem léteztek magánis­kolák. Az vezérelt, hogy túl fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy később majd semmittevő szak­mai nyugdíjasként tengessem a napjaimat. Amikor útjára indí­tottuk a Diótörő Balettiskolát, 1986-ban, falakat kellett lebon­tanunk. Mindenütt döbbenten meredtek ránk, amikor előad­tuk az elképzelésünket, s renge­teg papírt kellett beszereznünk, amelyek igazolták, hogy én, a Kossuth-díjas, érdemes és kivá­ló művész alkalmas vagyok ar­ra, hogy gyerekeket tanítsak. Ma már azonban szinte csak hobbiból működtetjük, ugyanis egyre kevesebb gyereket érde­kel a balett. Ön viszont már üzletember. Jö­vőre a IX. Budafestet rendez­hetik meg, amely egyre rango­sabb és nemzetközileg elis­mertebb fesztivállá válik, amelyen kiváló külföldi és ha­zai művészek lépnek fel. Mi a legnehezebb ebben a munká­ban? Az anyagi háttér megteremtése s megszokni azt, hogy állandó­an kalapozom a cégek között, s száz tárgyalásból jó esetben tíz Kanyó Béla felvétele sikeres. Mindig is utáltam az öl­tönyt, nyakkendőt, ma már azonban szinte mindennap ezt kell magamra vennem, hiszen ez a munkaruhám. Ráadásul mindez olyan, mint az orosz ru­lett, hiszen már hirdetem a 2001-es programot, miközben még nem tudom, hogy honnan lesz rá fedezet. A művészi részt összeállítani már öröm, s ez a munka legkönnyebb része. De amikor egy-egy fesztiválon fel­megy a függöny, az ugyanakko­ra boldogságot jelent, mint ami­kor még én állhattam a színpa­don. S koreografál még? Ez megint egy hobbi. Ha akad felkérés, szívesen megyek, de magam nem jelentkezem seho­vá. Egyébként is a tánc mellett rengeteg minden érdekel az életben, izgatnak az új kihívá­sok, feladatok. S szeretnék pél­dául két könyvet is megírni. Az egyik a pályám érdekes sztorija­it, anekdotáit dolgozza fel, ezzel már félig elkészültem, a másik­nak pedig Hogyan vezess színhá­zat lesz a címe, és tréfásan írok benne a kulisszatitkokról. S per­sze mindig vágyom egy követke­ző, nagyobb feladatra, amely le­het, hogyjövőre megtalál. Regény M a is úgy nézem eze­ket a megszállott gyerekeket, mint valami rejtélyt. Nem írtam soha, csak hittem, hogy írok, nem szerettem soha, csak hittem, hogy szeretek, csak vártam, egyre vártam a zárt ajtó előtt. Amikor felszállók a Mekon- gon közlekedő kompra, a fekete autó napján, anyám még nem mondott le az óceán melletti kon­cesszió megműveléséről. Hébe- hóba még megjárjuk az utat, mint azokon a régi éjszakákon, mind a hárman felkerekedünk, hogy ott töltsünk néhány napot. Elüldögélünk a bungaló verandá­ján, szemközt a sziámi hegysé­gekkel. Aztán hazamegyünk. Anyámnak nincs ott semmi dol­ga, de azért vissza-visszajár. A ki­sebbik bátyám meg én ott állunk mellette az erdőre néző veran­dán. Már nem vagyunk gyerekek, nem pancsolunk a patakban, nem csavargunk el sem az erdő­ben, sem a borsültetvények mel­letti falvakban. Minden megnőtt körülöttünk. Nincsenek gyere­kek, se a bivalyok hátán, se má­sutt. A közöny minket is megfer­tőzött, ugyanaz a lomhaság, amely leteperte anyánkat, ben­nünket is letepert. Tanulni sem­mit se tanultunk, hacsaknem nézni az erdőt, várakozni, zokog­ni. A tengerparti földek örökre el­vesztek, a cselédek a fenti parcel­lákat művelik, hántoladan ri­zsért, mert fizetést nem húznak, használhatják viszont a takaros A szerető Marguerite Duras 7.rész kunyhókat, amelyeket anyám építtetett. Úgy szeretnek minket, mint tulajdon rokonaikat, úgy tesznek, mintha a bungalót őriz­nék, és őrzik is, csakugyan. Sem­mi se hiányzik a szegényes ház­tartásból. Csak az esőtől megro­hadt tetőben van mind nagyobb fogyatkozás. De a bútorokat tisz­tán tartják. És a bungaló körvo­nalai mint valami rajz, olyan tisz­tán tűnnek elő, az útról is látható­an. Az ajtókat mindennap kinyit­ják, hogy a házat átjárja a levegő, és kiszárítsa a fát. De estére be­zárják a házat, hogy a kóbor ku­tyák és hegyi csempészek tanyát ne üssenek benne. Látják, nem is a réami bisztróban találkoztam a fekete autóban ülő dúsgazdag férfival, ahogyan valamikor meg­írtam, hanem két-három évvel azután, hogy visszaadtuk a kon­cessziót, a kompon, és azon a na­pon, amiről itt szó van, a hőségtől remegő, fátyolos verőfényben. Másfél évvel a találkozás után anyám hazamegy velünk Franci­aországba. Minden ingóságát pénzzé teszi. És még egyszer el­megy a gáthoz. Leül a verandán, szemben a lenyugvó nappal, még egyszer Sziám felé néz, utoljára, mert soha többé nem látja már ezt a tájat, akkor sem, amikor új­ra elhagyja majd Franciaorszá­got, amikor ismét gondol egyet, és még egyszer visszajön Indokí- nába, Saigonban megy nyugdíj­ba, sohase látja többé ezt a hegy­séget, ezt a zöldessárga égboltot az erdő felett. Igen, hogy el ne fe­lejtsem, már nem volt fiatal, de azért újrakezdte. Francia nyelvis­kolát nyitott, az Új Iskolát, és így hozzájárulhatott a tanulmánya­im költségéhez, és amíg élt, a na­gyobbik bátyámat is eltartotta. A kisebbik bátyám há­rom nap alatt meghalt tüdőgyulladásban, nem bírta a szíve. Ak­kor hagytam ott anyámat. Aja- pán megszállás alatt történt. Azon a napon mindennel leszá­moltam. Soha többé nem faggat­tam anyámat, se a gyerekkorunk­ról, se őróla. Meghalt a szemem­ben, együtt a kisebbik bátyám­mal. A nagyobbik bátyám nem­különben. Anyám meg a nagyob­bikbátyám egyszerre akkora iszonyatot keltettek bennem, hogy többé sohase tudtam ma­gam túltenni rajta. Azóta nem tö­rődöm velük. Attól a naptól fogva semmit se tudok róluk. Fogal­mam sincs, hogyan tudta anyám a bennszülötteknek kifizetni a tartozásait. Egy szép napon nem jöttek többé. Szinte látom őket. A Heti kultúra Könyvespolc Moldova György: Ha jönne az angyal... Erős Zoltán Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön az ideje a Moldova Györggyel szembeni jóvátételemnek. Két hónappal ezelőtt - némi lelkifurdalás­sal, de habozás nélkül - kímé­letlen kritikát írtam az Ég a Duna című könyvéről, nem másért, mint hogy - ellentét­ben jó néhány ítésszel, hivatá­sos irodalmárral - nagyra be­csülöm írói tevékenységét. Amennyire elkedvetlenített a vízlépcsőről írott kötete, most olyannyira fellelkesített leg­újabb regénye, a Mikes Kele­menről szóló Ha jönne az an­gyal... Nyelvi pompában, té­maválasztásban, írói szándék­ban és hitvallásban talán még a remekműnek számító Negy­ven prédikátort is felülmúlja. Kíváncsian várom, hogy a hi­vatalos kritika miként bánik majd e regénnyel, akad-e iro­dalomtörténész, aki méltó módon, megfelelően elhelye­zi e művet és íróját a kortárs magyar irodalom időtálló ér­tékei közé. Moldova voltakép­pen a saját írói hűségét, helyt­állását vallja meg Mikes Kele­men sorsán, példáján keresz­tül. Egyúttal a magyar írástu­dóknak is üzen, amikor Mi­kest magatartásmintául állítja eléjük. A szerző hajdani szín­házi és filmes dramaturgiai tanulmányaiból merítve ügyes, olvasmányos formát talált regényéhez. Egy iroda­lomtörténeti feltételezésből kiindulva Mikes száműzetés­ben eltöltött rodostói napjait, éveit, a számkivetettség Iélek- rajzát naplóban írta meg. Oly hitelesen, megéltnek tűnő mélységgel, hogy kitalált nap­lója akár valóságos is lehetne. Mindenesetre mi, olvasók az élménytől valódinak érez­zük... Heti hír Múzeum lesz Klimt lakása SzÁSZI JÚLIA ______________ Bé cs kisebb múzeumai gyak­ran kínálnak valami érdekes­séget a látogatóknak. A belvá­rosban a színházművészeti múzeum ezúttal plakátokat állított ki. Az 1938 és ’45 kö­zötti korról sok újdonságot tud meg a látogató, bár ismert poszterek is visszaköszönnek, nem kronológiai sorrendben, inkább értékváltozásokat be­mutatva, a második világhá­ború sötét éveinek ausztriai és németországi fogyasztási ide­ológiáját, szépségideálját is­mertetve. Kevésbé átfogó, de annál érdekesebb ismereteket nyújt a Freud Múzeumban rendezett bemutató: a bécsi születésű pszichoanalitikus egykori rendelőjében antik- szobor-gyűjteményét állította ki a hagyatékát feldolgozó tár­saság. A közvetlen összefüg­gés Freud munkásságával erőltetettnek tűnik ugyan, tény azonban, hogy a tudat­alatti felfedezőjét a mítoszok vonzották, s olyan figurákat gyűjtött, amelyekhez valami­lyen szépséges legenda is kap­csolódott. A gyűjtő többnyire találomra kezd érdeklődni kü­lönféle témák iránt, ami jó, ha kapcsolódik valamilyen fon­tos történethez. Még nem mú­zeum, de talán az lesz Gustav Klimt utolsó műteremlakása. AXIII. kerületi villát régi terv­rajzok nyomába eredve fedez­te fel egy lelkes művészetra­jongó csoport. Az 1860-ban emelt egyemeletes nyári lakot ugyan a húszas években ala­posan átépítették, de meg­őriztek több berendezési tár­gyat, amely még Klimté volt. A Klimt Társaság egyelőre a vá­rossal viaskodik: szeretné, ha az megvásárolná a villát, s ab­ban Klimt-emlékmúzeumot rendezne be. sadeki kis szalonban ülnek, fehér ágyékkötényben, hónapokig, évekig elvannak így, szótlanul. Hallani, amint anyám zokogva szidja őket, a szobájában van, nem hajlandó kijönni, onnan kia­bál, hogy hagyják már békén, de ők csak ülnek, süketen, nyugod­tan, mosolyogva. Aztán egy nap nincsenek sehol. Ők már nem él­nek, az anya meg a két fia. Már az emlékezéshez is késő. Már nem szeretem őket. Már nem érzem az orromban anyám bőrének illa­tát, és a szemének színe sincs már a szememben. A hangjára sem emlékszem, csak arra, ahogyan esténként szelíden megszólalt, megtörtén a fáradtságtól. Már a nevetését se hallom, se a neveté­sét, se a kiabálását. Vége, elfelej­tettem. Ezért beszélek róla ma olyan könnyen, hosszan és el­nyújtva, folyékonyan. Ez az asz- szony 1932-től 1949-ig kényte­len volt Saigonban maradni. A ki­sebbik bátyám 1942 decemberé­ben halt meg. Anyám már nem­igen tud utazgatni. Megint ott marad, azt mondja, a sír mellett. Aztán mégis visszamegy Francia­országba. A fiam kétéves volt, amikor megint találkoztunk. Ah­hoz késő volt, hogy újra megtalál­juk egymást. Csak egy pillantás kellett hozzá, máris tudtuk. Már nem volt mit újra megtalálnunk. A nagyobbik fia kivételével min­dennel leszámolt. Ami ideje még hátravolt, egy Loir-et-Cher me­gyei kastélyban élte le, a kastély a XIV. Lajos korabeli udvarházak stílusában épült. Dóval egy fedél alatt. Még mindig félt éjszaka. Vett hát egy puskát. Dő pedig őr­ködött a kastély padlásszobájá­ban. Nagyobbik fiának is vett egy birtokot, Amboise mellett. Erdő is volt rajta. A fia kivágatta a fákat. A pénzzel meg elment egy párizsi játékkaszinóba. Az erdő egyetlen éjszaka semmivé lett. És itt, miu­tán a bátyám elvesztette a fáért kapott pénzt, az emlékkép hirte­len elmosódik, sími volna ked­vem a bátyám miatt. Mindössze annyit tudok, hogy amikor ráta­láltak, az autójában feküdt a Coupole kávéház előtt, a Mont­parnasse körúton, meg akart hal­ni. De hogy utána mi történt, nem tudom. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents