Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-27 / 4. szám
8 1999. január 27. Lédecen megszűnik a magyar iskola. A lakosság alig ötven százaléka vallja magát magyarnak Vigasztalan végeken Vrabec Mária A hajdan teljesen magyar ajkú és Nyitra környékén a legrégibb településnek számító Lédec 2000-ben már a községről szóló első írásos emlék keltezésének ezredik évfordulóját fogja ünnepelni. A millennium azonban aligha lesz dicső és örömteli, hiszen mára a lakosság alig 50 százaléka vallja magát magyar nemzetiségűnek, rohamosan nő az átlagéletkor, egyre több a községben a lakadan, romos ház, és addigra végleg bezár a magyar iskola is. Az utóbbihoz e vigasztalan végeken nem kellett felsőbb utasítás, hivatalnoki önkény- az elmúlt évtizedek során megtette a magáét a folytonos asszimiláció, az elzártság és a lassú leépülés is. Lédec ugyanis az utolsó északi bástya a szétszórt kis zoboralji magyar szigetben. Minden oldalról szlovák települések veszik körül, és a legközelebb eső Gímesről is csak jókora túlzással lehet már elmondani, hogy magyar falu, annak ellenére, hogy ott is agonizál még egy magyar iskola. A festői környezetben elterülő Lédec felett először a szocialista bürokrácia mondta ki a halálos ítéletet, amikor a hetvenes években a megszűnésre ítéltetett települések közé sorolta. így aztán a fiatalok nagy része beköltözött a közeli városokba - Nyitrára vagy Aranyosma- rótra - aki pedig maradt, az egyre inkább a szlovák iskolában kezdte látni gyermekei kitörésének és érvényesülésének lehetőségét. Az efféle gondolkodásban vitathatatlanul nagy szerepük volt a falu földrajzi helyzetéből adódó gyakori vegyes házasságoknak, de a helybeliek szerint az egyensúly akkor billent át véglegesen, amikor a hatvanas évek derekán a Magyarországról áttelepült szlovák családból származó hnb- elnöknő, Buday Mária kezdte szlovák iskolába toborozni a gyerekeket. Később a szomszédos Gímes- kosztolányban bezárták a kisiskolát, és az ottani gyerekek is Lédecre kezdtek járni - így aztán a szlovák 1-4-es tagozat évről évre gyarapodott, a magyar pedig rohamos tempóban fogyatkozott. A hetvenes évek elején még a magyar és a szlovák tagozaton is két- két összevont osztályban tanítottak megközelítőleg azonos számú gyereket. Mára a három szlovák osztályt, amelyből az 1-3. évfolyam összevont, 40 gyerek látogatja, a magyart pedig mindössze öt. A szomorú statisztika azonban nem új keletű, több mint egy évtizede fejlődnek már ilyen irányba a dolgok, és mindenki tudta, hogy a vég csak idő kérdése. Igaz, öt éve, 1994-ben kapott még a lédeci magyar iskola egy utolsó haladékot, de úgy látszik, ez sem volt elég ahhoz, hogy megfordítsa ezt a szinte törvényszerűnek tűnő folyamatot. , Akkor is csak hat gyerek volt már a magyar osztályban - emlékszik vissza a történtekre az egyik szülő, Chrenko Ildikó. - Augusztus 30-án kaptunk az iskola igazgatónőjétől egy levélkét, hogy a gyerekeink már Gímesre menjenek iskolába szeptember 1-jén, mert a lédeci magyar osztály megszűnt. Mit volt mit tenni, a gyerekeket elküldtük Gímesre, de mi azonnal szervezkedni kezdtünk, kerestük, ki az, aki segíthetne nekünk. Sajnos, azt kell mondanom, hogy a magyar politikusok sem törték kezüket-lá- bukat értünk, inkább kampá- nyoltak. Még olyan is akadt, aki felhívott, hogy írjunk neki egy köszönőlevelet az Uj Szóba, mert jól jönne a választások előtt. Megígérte, hogy közbenjár az érdekünkben; később azt állította, bemagyar osztályban most sincs elsős, jövőre sem lesz, és azután sincs kilátásban; ha pedig szeptemberben elmegy Gímesre a két negyedikes, csak három másodikos maradna. Hivatalosan, papíron sehol nem jelent még meg a magyar osztály bezárásáról szóló határozat, de tanfelügyelői látogatások, gyűlések alkalmával többször is utaltak már rá az illetékesek - főleg takarékossági okokkal érvelve, - és bizonyosra vehető, hogy a magyar osztály most már nem kerülheti ki a sorsát. Latika Teréz egész életében Lédecen tanított, 1969-ig az iskolában, utána pedig nyugdíjazásáig az óvodában. Jól ismer tehát minden helybelit és annak is tudatában van, mekkora a pedagógus felelőssége abban, milyen iskolát választanak gyermekeik számára Mindig tudtam, hogy csak idő kérdése, mikor szűnik meg a magyar osztály. szélt is valakikkel, de miután a köszönőlevél megjelent, többet nem is hallottunk róla. Végül a koloni MPP-elnök, Becz József segített felvenni a kapcsolatot Mészáros Lajossal, aki felkarolta az ügyünket, október 4-én aztán kijött Lédecre két minisztériumi képviselő, a járási oktatásügy vezetője meg a gímesi iskola igazgatónője, és végre beszélhettünk velük. Állandóan azzal érveltek, hogy Gí- mesen magasabb az oktatás színvonala, mint egy összevont osztályban, de mi elhatároztuk, addig nem állunk fel az asztaltól, amíg azt nem mondják: maradhat az iskola. Végül beleegyeztek, így nyertünk még öt évet, de sajnos, nem tudtunk élni ezzel a lehetőséggel”. Az amúgy is elszigetelt és egyre csökkenő lélekszámú falura az utolsó csapást a Meciar-féle államigazgatási reform mérte, amelynek során 1997-ben az újonnan alakított Aranyosmaróti járáshoz csatolták. Az ottani államigazgatási apparátus nem nagyon tud mit kezdeni az egyetlen magyar község egy szem magyar iskolájával, így aztán a legkézenfekvőbb és sajnos, a legésszerűbb megoldásnak is az tűnik, ha bezárják. Már csak azért is, mert a lédeci hajdani tanítványai. Mégis azt kell mondania, Lédec már elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor csak a csoda segíthet. Csodák pedig - mint tudjuk - nincsenek. „Itt most már majdnem minden magyarnak szlovák a házastársa, mert hát ilyen a választék a környéken. A vegyes házasságokból született gyermekek pedig automatikusan szlovák iskolába mennek, ezerből egy kivétel ha akad. Hivatalosan az óvoda nevelési nyelve is szlovák, de azért amíg ott voltam, igyekeztem magyarul is beszélni a gyerekekkel, még azokkal is, akik szlovák családból jöttek. Érdekes módon velük soha nem is volt semmi gond, magyarul is megtanultak köszönni, jó étvágyat kívánni, és sokszor maguktól is fordították már, amit mondtam. Igaz, akadtak olyan szülők, akik ezt nem vették jó néven, és kerek-perec meg is mondták nekem: nem kívánják, hogy magyarul szóljak a gyerekükhöz. Hiába érveltem, hogy ha ebbe a faluba jöttek lakni, csak javukra válhat, ha ismerik az itt élők nyelvét, általában hajthatadanok maradtak. Ennek ellenére vallom, hogy egy óvónő ha akaija, mindig megtalálja a módját, hogy magyarul is szóljon a gyerekekhez, hiszen ki tudja, lehet, hogy évente egy elsős sorsát - és itt ez épp annyi, amennyin az iskola léte múlik - épp ez dönti el.” A lédeci elsősök sorsa már így is eldőlt: szlovák iskolába mennek. A maradék három magyar kisdiák pedig utazhat Gímesre, és még örülhetnek is, ha erre majd csak szeptemberben kerül sor, nem pedig februártól. Tanító nénijük, Balkó Renáta ugyanis pár hét múlva szülési szabadságra megy, és kizárólag a járási hivatal jóindulatán múlik, engedélyezi-e, hogy valamelyik nyugdíjas tanítónő befejezze a tanévet., A járási oktatási osztály vezetője, Anna Röhmanová, aki 1994-ben még a gímesi iskola igazgatónőjeként szorgalmazta a lédeci magyar osztály bezárását, már tavaly jelezte ezt a szándékot - folytatja Latika Teréz. - Azt modta, az itteni gyerekek jól tudnak szlovákul, átléphetnének a lédeci szlovák osztályba, és akkor nem kell Gímesre utazniuk. December 29- én jártam bent nála a járási hivatalban, és felajánlottam, hogy befejezem a tanévet. Végül megígérte, nem záratja be félévkor az osztályt; de sajnos, másnap agyvérzésben meghalt. Most aztán fogalmunk sincs, mi lesz.” Balkó Renáta 1995 szeptembere óta tanít Lédecen, hol három, hol négy évfolyamot, de több mint hat gyerek sosem ült az osztályában. „1997 szeptemberében azt hittem, mégis van remény, mert három elsőst írattak be hozzám, de aztán kiderült, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen dolog volt. Itt még az is tragédia, ha egy gyengébb fizikumú vagy beteges gyerek behatását nem tanácsolja az orvos, mert ő jelentheti az egész évfolyamot, sőt az egész iskolát. Nem tudom, mit lehetett volna itt még tenni, én mindent megpróbáltam. Műsorokat gyakoroltunk be, házról házra járva bedehemeztünk, villőztünk, Luca napján és farsangkor álarcokban vonultunk végig a falun, még Mikulásnak is beöltöztem, a gyerekek voltak mellettem az ördögök. Minden magyar családban szívesen láttak bennünket, az idősebbek meg is könnyeztek, mondva, hogy ők már nem tudnak az unokájukkal beszélni, de magyar elsős ebből sem termett. Itt talán nem is maradt más a magyarok számára, mint a múltjuk, a népi hagyományok, a Csemadok és a szüreti bálok. S ha lenne is két-három év múlva valaki, aki még magyar iskolába adná a gyerekét, akkor már késő lesz.” Szitál az eső, és sűrű köd száll Lédecre, amikor elhagyjuk a falut. Az árokparton csak egy szlovák helységnévtábla áll, a magyart valaki leszerelte. Nem merném megjósolni, hány év telik el addig, amíg végleg nem lesz már rá szükség. Komoly gond a pedagógushiány, hiszen ki is jönne ide, a világ végére egy leépülőben lévő magyar iskolába. Mindezek után pedig nem is jöhet más, mint a gyerekhiány vagy az egyre kevesebb magyar elsős. Hisz ha már egyszer úgyis szlovákul tanul a gyerek, Belő Stvrty, Frantisek Rákoci meg Juraj Dóza nem is fog hiányozni neki. Lédecnek öt éve még több mint ezer lakosa volt, ma már alig nyolcszáz. Az itt élők egyhar- mada nyugdíjas, és az aranyosmaróti Calex hűtőgyárban bekövetkezett tömeges elbocsátások óta csaknem ugyanennyi a munkanélküli is. A pol tér, Varga Imre szer minden közrejátszott hogy ide jutottak: bei hatatlan külső tényezői úgy, mint a helybeliek lensége.
