Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-06-30 / 26. szám

Kultúra 1999. június 30. Mauricio Duprat tizenhét évig Bécsben élt, de Szlovákiába már Mexikóból érkezett Mexikóiak - Pozsonyban Roberta Lajous nagykövet asszony Kopasz-Kiedrowska Csilla Látni, élni, festeni - ez Mauricio Duprat mexikói festő hitvallása, s ezt a Pozsonyban bemutatott képei is igazolták. Hatvanhat­ban állított ki először a hazájá­ban, s azóta Európát is meghó­dította. Tizenhét évig Bécsben élt, de Szlovákiába már ismét Mexikóból érkezett, a mexikói kultúra hete alkalmával, ame­lyet első ízben rendeztek meg Pozsonyban. Mauricio Duprat kiállítását a fi­atal Roberta Lajous, Mexikó ausztriai nagykövete nyitotta meg. (A követség há­rom éve Szlovénia, Horvátország és Szlovákia képvisele­tét is ellátja.)- Mexikó a fiatalok országa. A lakosság­nak több mint a fele harminc éven aluli. Természetes hát, hogy az ország kép­viselete is fiatal. Amikor a szemembe mondják, hogy túl fi­atal vagyok, azt vá­laszolom: csak két évvel vagyok fiata­labb, mint a miniszterelnökünk. Szlovákia és az ön hazája kö­zött nemigen beszélhetünk sem szoros gazdasági, sem kul­turális kapcsolatokról. Sajnos, azt kell mondanom, hogy még minden igencsak kez­deti stádiumban van, de azon fáradozunk, hogy idővel bő­vüljön az együttműködés. A jö­vőben több hasonló programot szervezünk, de időpontot még nem tudok mondani. Az Esmeralda ellenben hihetet­lenül népszerű­Otthon is népszerű, de vannak sokkal jobb filmek. Például az, amelyet a mexikói kultúra heté­ben vetítettünk. Hála Dana Pastekovának, működik Szlová­kiában egy mexikói táncegyüt­tes, a Magisterial, amely méltóképpen képviseli országun­kat, sokat jelent kul­túránk számára. A kulturális napok ötlete is Dana Pastekovától szár­mazik. Ő a Ma­gisterial szervezője, koreográfusa, min­denese - kilenc éve. Hogy miért éppen mexikói együttest alakított? Megigéz- te az ország. Először nyolcvanban töltött ott egy hónapot (táncpartneré­vel), a kulturális minisztérium­tól kapták jutalmul. Danáék ugyanis versenytáncosként tíz év alatt sok-sok aranyérmet szereztek Szlovákiának és Cseh­szlovákiának a latin-amerikai táncok kategóriájában. *** Hétszer töltött Mexikóban hosszabb-rövidebb időt, s mindannyiszor »kincsekkel«, jelmezekkel és koreográfiák­kal tért haza. (A Magisterial mindig többet kapott, mint a család.) Az amatőr csoport egy fillér támogatást sem kap; a húsz fi­atal hetente kétszer próbál. A próbateremért, a kosztümrak­tárért viszont fizetni kell. A havi kiadásokat a fellépéseik szerény honoráriumából fe­dezik. (Dana asszony nem vá­gyik hatalmas pénzekre, bol­dog lenne, ha akadna egy-egy , szponzor, aki a havi bérleti dí­jat vállalná...) A kosztümöket még mindig maguk varrják. A bemutató előtt a lakás varro­dává alakult át (a férj szerencsére elnéző). Az első ruhákra mindenki a saját zse­béből adott ötszáz koronát. A rendezvénysorozaton a Magisterial új műsorral (a har­madikkal, ezúttal kevésbé is­mert régiók táncaival) mutat­kozott be. Gyakran fellépnek a nagykö­vetség rendezte ünnepsége­ken Bécsben. Roberta Lajous őszinte csodálójuk, azt mond­ja, hitelesen mutatják be a táncokat. Nemcsak az osztrá­kokat hódították meg, ha­nem, a Bécsben élő mintegy ötszáz mexikóit is. Kedvet kaptak hozzá, hogy megta­nulják hazájuk táncait. S eh­hez Dana Pasteková segítsé­gét kérték. Dana Pasteková A szerző felvételei Mexikó a fiatalok or­szága. Ala­kosságnak több mint a fele harminc éven aluli. Regény A hajó egy hetet töltött a kikötőben. Attól a pilla­nattól fogva, hogy a ha­jók kikötöttek, a köze­lünkben volt Franciaország. El­mehettünk Franciaországba va­csorázni, táncolni is, anyámnak sokba került volna, igaz, ő nem is kívánkozott soha hajóra, de a csóleni szeretőmmel elmehet­tünk volna. Mégse mentünk, at­tól félt, meglátják a fiatal fehér bőrű lánnyal, ezt sohase mondta ugyan, de a lány biztos volt ben­ne. Azokban az időkben, pedig még nincsenek is olyan messze tőlünk, hiszen alig ötven év telt el azóta, csak hajóval lehetett bejár­ni a világot. A kontinensek nagy részén még nem voltak sem utak, sem vasútvonalak. Több száz, több ezer négyzetkilométeren csak özönvíz előtti földutak vol­tak. Indokínát a Messageries Maritimes gyönyörű tengeijárói, a sorkatonai szolgálatra beosz­tott három testőr, a Porthos, a D’Artagnan és az Aramis kötötte össze Franciaországgal. Az utazás huszonnégy napig tar­tott. A tengerjárók valóságos vá­rosok voltak, utcákkal, bisztrók­kal, kávéházakkal, szalonokkal, ismerkedésekkel, szerelmekkel, házasságokkal, halálesetekkel. Alkalmi társaságok verődtek ösz- sze, muszájból, ezt mindenki tudta, senlti se felejtette el, épp ezért voltak életképesek, sőt né­ha felejthetetlenül kellemesek. A nőknek ez volt az egyetlen utazá­suk. Sokuknak, de olykor néhány A szerető Marguerite Duras 28.rész férfinak is, ez a gyarmatokra vivő hajóút maradt a vállalkozás igazi kalandja. Anyámnak, a mi gyer­mekéveinkkel együtt, ezek az utazások voltak, ahogyan ő mondta, a legboldogabb napok az életében. Az elutazások. Mindig egyfor­mák voltak. Mindig ez volt az el­ső tengeri út. A szárazföldtől való elszakadás mindig fájdalmas volt, és elkeserítő, de a férfiak, zsidók, értelmiségiek meg az egyetlen tengeri utazás ártatlan utazói mégis vállalkoztak rá, nem tartották vissza őket az asz- szonyok sem, pedig az asszonyok sohasem utaztak el, az asszonyok otthon maradtak, és őrizték az otthont, a fajt, a javakat, a vissza­térés értelmét. A hajók miatt volt az utazás évszázadokon át olyan lassú és olyan tragikus. Termé­szetes volt az összefüggés az uta­zás időtartama meg a távolság között. Mindenki megszokta a szárazföldi és tengeri utazások emberre szabott, lassúdad tem­póját, a késedelmeket, a várako­zást a kedvező széljárásra, a jó időre, a hajótörésre, a napsütés­re, a halálra. Azok a gőzösök, amelyeket a fehér bőrű kislány is­mert, a világ utolsó távolsági já­ratai voltak. Fiatal korában már megindították az első légi járato­kat, ezek fokozatosan megfosz­tották az emberiséget a tengeri utazások élményétől. Még min­dig naponta eljártunk a csóleni legénylakásba. Mindent úgy csi­nált, ahogyan szokta, egy ideig még mindent úgy csinált, aho­gyan szokta, megfürösztött az agyagedények vizében, aztán odavitt az ágyra. Odajött hoz­zám, mellém feküdt, de már nem volt benne semmi erő, semmi fér­fierő. Bármilyen távoli volt is az elutazásom napja, mihely kitűze- tett, már semmit sem tudott kez­deni a testemmel. Hirtelen tör­tént. Tudtán kívül. A teste már nem kívánta azt, aki nemsokára elhagyja, elárulja. Azt mondta: már nem tudlak magamévá ten­ni, azt hittem, még tudlak, de már nem. Azt mondta, meghalt. Szelíd, bocsánatkérő mosoly ült ki az arcára, azt mondta, talán so­hase lesz többé férfi. Megkérdez­tem, hogy neki jó-e így. Majdnem elnevette magát, azt mondta: nem tudom, ebben a pillanatban talán jó. K edvessége a fájdalom­ban is csorbítatlan ma­radt. Nem beszélt a fáj­dalomról, egy szót se szólt róla. Néha megremegett az arca, behunyta a szemét, össze­szorította az állkapcsát. De hogy miféle képeket látott így, becsu­kott szemmel, arról hallgatott. Mintha szeremé ezt a fájdalmat, úgy, ahogyan engem szeretett, nagyon erősen, mindhalálig ta­lán, és most inkább őt választja, Heti kultúra-------------------­Kö nyvespolc Lampl Zsuzsanna: A saját útját járó gyermek Lampl Zsuzsanna (1959) szociológus 1982-ben szer­zett diplomát a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsé­szettudományi Karán, majd ugyanott doktorált 1984- ben. 1995-től a nyitrai Kons­tantin Egyetem újságírói tan­székének adjunktusa, szocio­lógiát, kommunikációs tech­nikát és tömegkommuniká­ció-elméletet ad elő. Po­zsonyban él, két gyermeke van. Eddig megjelent köte­tei: Vállalkozások és vállal­kozók 1989 után (Lilium Aurum 1999) A szerző az utóbbi években a következő témakörökkel foglalkozott kutatásaiban: A szlovákiai magyar értelmi­ség rétegződése és helyzete; Az iskolaválasztás és anya­nyelvhasználat mechaniz­musai; A szlovákiai magyar­ság értékrendje. Legújabb kötetében ezek eredményeit LAMPL ZSUZSANNA A saját útját ,J%5= járó MntihtfáfU' 1 jssss gyermek ismerteti. Mivel ilyen jellegű szociológiai kutatás eddig még nem volt, munkája hi­ánypótló, úttörő vállalkozás. A szerző igyekezett a néha száraznak tűnő tényeket úgy tálalni, hogy könyve min­denki számára érthető, él­vezhető s tanulságos legyen, hiszen nemcsak a szakembe­rekhez szói, hanem minden­kihez, akit érdekel a szlová­kiai magyarság sorsának ala­kulása. Vasárnap Kisgaléria Tóth Lehel: Éber álom nem engem. Néha azt mondta, hogy meg akar simogatni, mert tudja, milyen nagyon vágyom rá, és látni szeremé, hogyan fénylik fel arcomon az élvezet. Aztán si­mogatni kezdett, arcomat für­készte, és közben úgy szólonga- tott, mmt a gyerekét. Úgy hatá­roztunk, nem találkozunk többé, de ezt nem lehetett megtartani, nem tudtuk megtartani. Minden este ott ült a fekete autó hátsó ülésén, szégyenében elfordította a fejét. Amikor közeledett az el­utazás órája, a hajó háromszor dudált, elnyújtva, fülsiketítőén, az egész város hallotta, és a kikö­tő felé elfeketült az ég. A vontató­gőzösök a tengerjáróhoz úsztak, és kivitték a folyó közepére. Ez­után a vontatógőzösök eloldoz- ták a drótköteleket, és visszatér­tek a kikötőbe. Ekkor a hajó még egyszer búcsút mondott, újra fel­bőgött, iszonyúan, és annyi rej­telmes szomorúsággal a sziréna­hangjában, hogy mindenkit meg- ríkatott, nemcsak az utasokat meg azokat, akik kikísérték őket, hanem azokat is, akik csak bá­mészkodni jöttek ki a kikötőbe, vagy véletlenül épp arra jártak, pedig nem volt senkijük, akire gondolhattak volna. Aztán a hajó méltóságteljesen elindult a fo­lyón. Sokáig lehetett látni, aho­gyan rengeteg tömegével imbo- lyog a tenger felé. Sokan ott ma­radtak még a kikötőben, a hajót nézték, és integettek, egyre csüg­gedtebben, a kendőjüket vagy a zsebkendőjüket lengetve. Végül a hajót magával ragadta a földte­ke domborulata. Tiszta időben látni lehetett, amint lassan elme­rül. Amikor felhúzták a hajópal­lót, amikor a tengerjáró először dudált istenhozzádot, és a vonta­tógőzösök elindultak vele, hogy elszakítsák a szárazföldtől, a lány is sírva fakadt. De csak magában, hogy senki se lássa könnyeit, mert a férfi kínai volt, és az üyen szeretőket nem illik megsiratni. Hogy ne lássa se az anyja, se a ki­sebbik bátyja, mennyire szenved, hogy semmit se lássanak, hiszen megszokta, hogy az ő családjá­ban senki se mutatja ki az érzel­meit. A férfi hatalmas automobil­ja ott állt, hosszan és feketén, első ülésén a fehér ruhás sofőrrel. Nem messze a Messageries Maritimes autóparkolójától, egyedül. A lány erről ismerte meg. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents