Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-23 / 25. szám
12 1999. június 23. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Visszavágó „Porter nem jó srác. Valószínűleg a legszívtelenebb pasi, akit csak életemben eljátszottam. A legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül ki akarja egyenlíteni a számlát, ahogyan a film címe is utal rá. Egy csomó visszataszító dolgot csinál. Igaz, megvan rá az oka. Semmilyen téren nem fékezi magát, a gyűlöletet kivéve. Porter teljesen nihilista fazon, aki soha senkinek nem tud megbocsátani. A sztori sötét, sőt kifejezetten gonosz; elég furcsa árnyalatokat sikerült kikeverniük. Ugyanakkor nagyon izgalmas kalandot ígér” - mondja a főhőst, Portért alakító Mel Gibson. Brian Helgeland valóban feszültséggel teli, sodró tempójú thrillert rendezett - szakítva a műfajban megszokott fekete-fehér szemlélettel. Vagyis nincsenek jók és rosz- szak, valamennyi szereplő rossz.A Gibson megszemélyesítette bűnözővel azért azonosul a néző, mert a maga módján igaza van. Csúnyán átverték. „Kollégája” elvitte a közösen rabolt pénzt, feleségét oly mértékig kijátszotta ellene, hogy az asszony golyót röpített belé. A csodával határos módon életben marad, és elkezdi bosszú- hadjáratát. Afféle modern Kolhaas Mihályként semmi mást nem akar, csak a hetven rongyot. „Mellesleg” leszámol az árulóval, néhány nagymenő maffiózóval, két korrupt zsaruval... Mel Gibson kitűnően alakítja a flegmatikus pasast, akinek már semmi vesztenivalója, akár a bőrét is vásárra viszi. Porter a vakmerő és éles eszű, mint Chandler emlékezetes detektíve, Philip Marlowe. A Visszavágó pedig a „film noire” (fekete széria) legjobb hagyományait követi. Heti hír Murphy, a térítő Eddie Murphy következő filmjében a tévéprédikátorokat veszi célba. Egy átszellemült gurut alakít, aki segít megmenteni a csőd szélén álló Tévéshop tulajdonosának (Jeff Goldblum) üzletét. A guruból sugárzó szellemi energiák segítségével végül a ravasz üzletember is megtér. A film producere először a bajbajutott üzletember szerepét osztotta Murphyre. Végül egyikük sem bánta a szerencsét, hiszen a fekete sztártól nem áll olyan távol a bőbeszédű térítő figurája... A hetvenesztendős Kányádi Sándor szomorúságról, Bákóról és Koszovóról(2.) Koszovó, a szerb Trianon A háború soha nem lehet tisztességes. Markovics Ferenc felvétele Szendrei Lőrinc Hogyan keserítették meg az életét? 1989-ig szilveszterkor soha nem tudtam senkit sem fölhívni és boldog új évet kívánni, és engem sem tudott senki hívni. A magyar himnusz elhangzása után telefonáltak, hogy boldog új évet kívánnak. Utána háromkor megszólalt egy nő, franciául kérdezte, hogy érzem magam... Fölöslegesen sok energiát fektettek belém és másokba is... Említhetek egy esetet, amikor a segesvári vonaton beszélgettem egy református tiszteletessel. Ő leszállt Élesen. Egy év múlva, a püspökszenteléskor mondja, hogy »Sándor bácsi, tudja, mi történt, amikor leszálltam?« - te jó isten, mindig attól féltem, hogy bajt hozok másokra -, még a vonatállomásról bevitték a rendőrőrsre, és kérdezték, hogy mit beszélgetett velem. Ezek lélektani dolgok voltak azért, hogy azt higgye az ember, mindent tudnak róla. Egyébként a kalauz csinált egy hangfelvételt a beszélgetésünkről. De a szeku bemászott még a hálószobánkba is... Nem tartott attól, hogy önökről is készül Ilyen felvétel? Nem érdekelt. Én mindenkinek elmondtam, aki hozzám jött, hogy vigyázzon, lehallgatják. Egyszer a tábornok elvtárs kérdezte, miért terjesztem, hogy lehallgatnak. Azért, mert lehallgatnak, és ettől mindenkit óvni akarok. Sokan meghasonlottak, megtörtek, megalkudtak, őrületbe estek... többen öngyilkosok is lettek. Hogyan sikerült megőriznie önmagát? Bár nekem erős a mélységiszonyom, mindig úgy éltem, mint a kötéltáncos. Azzal a meggyőződéssel mértem ki valameny- nyi lépésemet, hogy nekem igazam van, bajom nem eshet. Éreztem: »bizton állok, s minden támasz nélkül, és így jó ez nekem«. Az igazságérzetem eltüntette a mélységiszonyomat. Ez adott biztonságot. Honnan ered ez? Otthonról. Mi sohasem voltunk jobbágyok, sohasem voltunk szolgák. De soha nem voltam hős vagy hősködő sem. Többször találkoztunk, amint éppen külföldre indult, vagy hazafelé tartott. A magyar nyelv nagykövetének nevezte önmagát, miközben gyakran vádolták otthon, hogy Kányádi már megint kikönyörögte az útlevelet. Valóban gyanús lettem, amiért sokat utaztam, míg másokat bezártak. Az én hetven esztendőmből nyolc-tíz esztendőm ment el útlevélharcra. Soha nem engedtem visszautasítani magamat. Amikor ’87-ben nem adtak útlevelet, és az írószövetség nem járult hozzá, hogy Rotterdamba egy nemzetközi költőtalálkozóra utazzak, kiléptem a szövetségből. Ekkor mondták: »ha Kányádi nem utazhat, Inkább cserbenhagy minket«... Erre azt válaszolhattam: édesapám, nem veszed észre, hogy én a te útleveledért is harcolok? Ne mondhassák azt, hogy Ká- nyádit sem engedtük..., és téged is visszatartunk. Te mondd azt, hogy őt miért engedik. Ezt nem fogták fel. Nem vették észre, hogy a fejre állt logikát igyekszem a talpára állítani. Egyszer éppen ezt a logikát törte meg, amikor nyilvánosan lemondott a külföldi utakról. Hoztak egy rendeletet, hogy minden külföldivel való találkozás után írásban jelenteni kell, hogy kivel mit beszéltem. Erre mondtam azt az írószövetségben, hogy én nem megyek többet külföldre, nem találkozom külföldivel, és kész. Nagy csönd lett. A jelen lévő ezredes erre azt mondta: »Önre ez nem vonatkozik.« Vagyis egyszer csak kiderült, hogy a diktatúra fél. így is lehet mondani. Elterjedt az eset híre. Ma is annyira fontos az Irodalom és a költészet, mint régen volt? Ez a nemzetiségi léttel együtt járó jelenség. A nemzetiségi szellemi létnek az egyetlen anyagcsere-lehetősége az írás volt. Nem volt közélet, nem volt újságírás, tehát mindent versbe kellett metaforásítani. Ez az állapot megszűnt, hál’ istennek. Most, amikor az utcasarkon is büntetés nélkül elkiabálhatod az igazságodat, nincs szükség arra, hogy metaforákba tömködd a gondolataidat. Valamikor a vers volt a tüntetés, ma bárki az utcára mehet. Megváltozott a költő szerepe és a lehetősége is. Nem sajnálja a daliás Időket? Nem, nem sajnálom. Ma már valóban van esély a saját sorunk alakítására. Politizáló lehetőségeink vannak. Akármit mondanak, de a kormányban való részvételünk pozitív dolog. Ha pedig tüntetni mennek az emberek, az sem baj. Utána indulnak kapálni. Éppen ezért a vers ma már több, mint egy tüntetés. Találkozott Ceausescuval? Igen. Mit látott a szemében? Nem néztem bele. Nem volt rá módom. 1968-ban összegyűjtöttek minket, kolozsvári magyarokat, magyar értelmiségieket, és különrepülővel Bukarestbe vittek egy tanácskozásra. Ceausescu kétórás beszédet tartott. Azt mondta, vegyük tudomásul, mi nem vagyunk magyarok, hanem mi magyar eredetű, német eredetű románok vagyunk. Itt minden úgy van, mint Svájcban, ahol mindenki, a német, a francia, az olasz is svájci. És én akkor közbekiáltottam: és a rétorománok is... Többen lesziszegtek. Kikerülhetetlen a kérdés, hogyan élik meg az erdélyi magyarok, hogy bombák hullanak a Vajdaságra? A háború soha nem lehet tisztességes. Én nem tudok örülni, hogy a Dunába szakadnak a hidak. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy tisztán nemzetiségvédelemről van szó. Hosszú ideig ásták Boszniában a tömegsírokat, de a műholdak nem vették észre. Évek óta jósolják, hogy Koszovó következik. Egyik barátom azt szokta mondani, hogy vigyázat, Koszovó a szerbeknek ugyanaz, mint nekünk Trianon. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy 90 százalékban albánok lakták Ko- szovót. Csakhogy rabságban éltek. Igaz tehát, hogy nem a sokaság, hanem a szabad nép tesz sokat. Másik oldalról viszont, amikor látom azokat, akik a saját városuk hídját védik a rakétáktól, óhatatlanul az egri nők jutnak az eszembe. Függetlenül tehát, hogy milyen ideológia áll mögöttük, ez a háború ideiglenesen összekovácsolta a szer- beket. Tartok tőle, hogy ott soha nem lesz béke. Eléggé nehéz helyzetben van a magyar kormány, és eléggé nehéz helyzetben élünk mi is, Erdélyben. »Kis nép, ne remélj, jóságos nagyhatalom sohase volt még...« Mit mondhatok még erről a lealko- nyuló századról: »Irgalom az is, ha nem veled ásatják... Huszadik század...« Vlad Arghir: Képek egy Leonard Cohen-koncertről. Tenyérnyi könyv lemezekről, kritikákról, életérzésről és művészetről A román Vlad Arghir interjúra készült a most hatvanöt éves költő, író és énekes Leonard Cohennel. A felkészülés során szerzett ismereteit osztja meg velünk, s azokat a fotókat adja közre (a fotózás is jegyzetelési mód - mondja), amelyeket Cohen egy koncertjén készített. Az interjúra - ez idáig - nem került sor. A szöveg egy olyan érzelmes értelmiségié, aki elég régóta hallgatja könnyes szemmel Cohen dalait. Az ilyen állapot nem kedvez a higgadt, körültekintő munkának. Csak arra jó, hogy feltételezze, mi is úgy vagyunk Cohennel, mint ő, tehát ránk önthet mindent, amit tud, vagy tudni vél, sietősen, szaggatottan, sokat sejtető mondatokban, tekintet Könnyen szenved, nehezen ír, zseniálisan komponál nélkül arra, hogy mi mellékes, mi lényeges, mi az, ami elkerülhetetlen. Itt minden úgy szólal meg, heveny reflexiókkal kísérve, mint jelentős, mint önmagán túlmutató, mint Cohent jellemző és értelmező dolog. Nem a szakember beszél Cohenről tehát, hanem a rajongó. Az, aki ott akar lenni a tablón, minél intimebb közelségben hőséhez. Olvashatunk egy színes, egyszerre mitizáló és profanizáló életrajzot. Sok adattal, még több anekdotával, pletykával, a jól értesültek bennfentességével, hogy mikor engedett meg Cohen magának húszpercnyi hangolást, mikor térdelt le a színpad előterében, és ölelt magához néhány nézőt, mikor látszott rajta, hogy kábítószerezik, iszik, mikor bonyolódott irodalmi vitába hallgatóival, vagy hökkentette meg őket (a berlini Sportpalastban) egy Goebbels-idézettel, s mikor fizette vissza saját zsebből a belépők árát a rossz hangosítás miatt reklamálóknak. A koncerteken túl szó esik természetesen a sorjázó művekről, lemezekről, az ezeket kísérő kritikákról, interjúkról, arról, hogy Cohen továbbra is rendíthetetlenül szenved, hogy könnyen szenved, viszont nehezen ír, hogy ez egyszerre fényűzés és egzisztenciális dráma, hogy egy másfajta idő, másfajta szabadság érzékelhető benne és művészetében, s hogy a külvilág felé fordított arc mögött egy elérhetetlen ember húzódik meg. A szöveget bibliográfiaféle, életrajzi kronológia, köszönetnyilvánítás és - természetesen Leonard Cohen személyes hozzájárulásával - a Suzanne című munka kéziratának fakszimiléje egészíti ki. Ez a füzetnyi kiadvány, Szonda Szabolcs fordításában, az első magyar nyelvű mű Leonard Cohenről. A kiadó Conflux nevű sorozatában látott napvilágot, amely a kultúrák közeledését, az „együtthangzást, együttlégzést- együtthaladást” kívánja elősegíteni. Ez szép dolog. De mit tud Cohen, és hogyan tudja, amit tud? Hiszen harminc éve jelen van, tömegek várják kőrútjain, milliós példányszámban fogytak és fogynak el lemezei. Vagy ez nem lehet kérdés?
