Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-16 / 24. szám
Kultúra 1999. június 16. Titkokat rejt Verrocchio, a jeles itáliai mester Tóbiás és Rafael arkangyal című festménye Leonardo elrejtett arcai Verrocchio híres festményén feltárult egy titok. A közelmúltban Leonardo da Vinci neve ismét a világlapok címoldalán szerepelt. Erre az adott okot, hogy Verrocchio (1436-1488), a jeles itáliai mester Tóbiás és Rafael arkangyal című festménye a feltételezések szerint eddig feltáratlan titkokat rejteget. A londoni National Gallery tulajdonát képező festményt ugyanis a washingtoni National Gallery reneszánszspecialista restaurátora, David Alan Brown londoni kutatásai során tüzetesen megvizsgálta, s arra a megállapításra jutott, hogy Verrocchio említett festményébe annak készítése idején valaki „beA testet irányító lélek ítélete az ifjú Leonar- dóra is erősen hatott. segített”. Nagy meglepetésre azt is megnevezte, hogy e segítő minden bizonnyal az ifjú Leonardo da Vinci lehetett. Arra nem utalt, hogy az eltérő ecsetvonásokat mutató Tóbiás alakját pusztán a találékony képzelet szülte-e, vagy individuumot kell látnunk benne. A művészettörténet feljegyezte, hogy Leonardo da Vinci művészi pályára indító képzését a jó hírű Andrea del Verrocchio festőműhelyében szerezte. „Az itt készült szobrászi és festői művek többségén feltételezhető a fiatal mester keze munkája: kétségtelenül az ő műve a firenzei Uffizi Képtár Krisztus keresztelése képének egyik angyala és a háttér tájképe...” - olvashatjuk a Művészeti lexikonban. Más források tudni vélik, hogy a bal oldali angyal arcát festette Leonardo, s annak vonásai saját arcvonásait mutatják. Ha ez így van, ez az angyal volna Leonardo egyik első, eseüeg legelső önarcképe. És ha a bal oldali angyal arcát Tóbiás arcvonásaihoz hasonlítjuk, meglepő eredményre jutunk: a két ellentétes irányú profil vonásai csaknem teljesen azonosak. Csupán a két portré keletkezése közötti időeltérés fiziológiai következményei ismerhetők fel az arcvonásokban. A testet irányító lélek ítélete tehát az ifjú Leonardóra is oly erősen hatott, hogy vezette a festő kezét, és megismételtette vele önmagát. Eszerint Tóbiás képében maga az ifjú Leonardo da Vinci áll elénk. Önarcképet természetesen nemcsak a bátran szárnyat bontó ifjú művészek festettek, hanem a nagyra értékelt idősebb mesterek is. A művészettörténet tanúsága szerint Leonardo da Vinci idős korában, 1510 táján készített önarcképet, amelyet Torinóban őriznek. Ez a személyiségjegyeket világosan kifejező vörös krétarajz igen alkalmas arra, hogy ellenőrizzük a firenzei önarckép és a londoni Tóbiás összehasonlításának eredményét. Ha ugyanis valóban az ifjú Leonardo egészítette ki Verrocchio említett festményét, érdemes megvizsgálni Tóbi- ás félprofilban ábrázolt arcát azzal a szándékkal, hogy azt Leonardo hiteles öregkori arcmásával hasonlítsuk össze. Mivel a mester magas homloka időközben erősen felkopaszodott, körben leomló hullámos haja viszont dús szakállával összenőtt, csupán a homlok, az orr és az orrtájék nyújt összehasonlítási alapot: Tóbiás homloka is magas, haja hullámos, egyenletes szélességű szemöldöke külső szemszöglete irányában enyhén lejt, orrgyöke széles és magas, orrcsúcsa göm- bölyded. Mivel e jellegzetes antropológiaijegyek a mintegy ötven évet átívelő korkülönbség ellenére Leonardo da Vinci időskori önarcképén is uralkodnak, joggal állíthatjuk, hogy Verrocchio Tóbiása az ifjú Leonardo da Vinci volt. David Alan Brown amerikai restaurátor tehát dicséretes munkát végzett: teljesen igaza volt, amikor Tóbiás személyében a serdülő Leonardo da Vinci alkotását konstatálta, de bizonyára ő sem gondolt arra, hogy e sikerével kulcsot ad az ifjú mester korai önarcképének felismeréséhez. Brown úr annak idején azt is kijelentette, hogy megtalálta „a fiatal Leonardo első festményét”. De mert már tudjuk, hogy Leonardo néhány évvel korábban a Krisztus keresztelése című festményen is önarcképet alkotott, londoni önarcképe nem az első, hanem jelenlegi ismereteink szerint legalább a második. Tóbiás keletkezésének későbbi időpontra datá- lását az indokolja, hogy a firenzei festményen még 14 év körüli gyermekarc tekint Jézus felé, a londoni képen viszont egy 16 év körüli ifjú érdeklődő tekintete fordul Rafael arkangyal arcához. Továbbá: említett antropológiai ismérvei a 16 év körüli ifjúra vallanak, e festmény egyes vélekedésekkel ellentétben nem 1470 és 1480 között készült, hanem mindenképpen 1470 előtt keletkezett. Ha ugyanis a Tóbiás és Rafael arkangyal című festmény az 1470-es évtizedben készült volna, azon Tóbiás személyében a valóságot hűen ábrázoló legalább 18 éves, esetleg akár 28 év körüli érett fiatalember szerepelne. A Művészeti lexikonban Leonardo da Vinci neve alatt a következőket olvashatjuk: a mester „... 1503-ban látott hozzá az anghiari csatát ábrázoló falkép festéséhez a firenzei Palazzo Vecchióban... A heves mozdulatokba feszülő, harci dühtől fűtött emberi és állati testekről készült számos részlettanulmány segítségével azonban (köztükkétszép fej tanulmány a budapesti Szép- művészeti Múzeumban van) fogalmat alkothatunk arról, hogyan jutott el a megvalósulásig egy, a mestert oly régen foglalkoztató kifejezési probléma”. Nos, ha az idézetben szereplő és a lexikonban is bemutatott egyik tanulmányfejet tüzetesen vizsgáljuk, s azt az azonos profilban ábrázolt Tóbiás arcához hasonlítjuk, ismét azonos vonásokat tapasztalhatunk: a szemek hajlásszöge, az orroknak az arcokhoz viszonyított hossza, az orrcsúcsok Londoni önarcképe nem az első, hanem legalább a második. gömbölyded formája, az orrszárnyak fejlettsége és formája, valamint a kissé előreugró állak alakja - teljesen egyező. S ha a tanulmányfej orrhátának enyhe domborulatát a torinói önarckép orrhátának domborulatával vetjük össze, ismét teljes azonosságot tapasztalhatunk... Lehetséges, hogy a Szépművészeti Múzeumban is van egy eddig fel nem ismert Leonardo-önarcképvázlat? Heti kultúra Könyvespolc Aich Péter: X. Kálmán viszontagságai Részlet a regényből: „Szerdán délután, körülbelül fél öt lehetett, a mama szokatlan csöndre lett figyelmes. Ez a gyerek valami rosszban sán- tikál, merült föl benne a gyanú, s keresésére indult. Kál- mánka azonban nem volt sehol. A mama egyre idegesebben rohangált a lakásban, benézett az ágy alá, mert már ott is elbújt egyszer, még a szekrénybe is, de Kálmánkának nyoma veszett. Az udvaron sem volt, és a szomszédok sem tudtak róla semmit. A nyomozásba csakhamar bekapcsolódott az egész család, nevezetesen a papa, majd - miután kiderült, hogy náluk sem tar- tózkodikagyerek- a nagymama és a nagypapa is. Szép kis születésnap, méltatlankodott a nagynéni, miért pont a születésnapján okoz iíyen gondot ez a csirkefogó. A papa úgy vélte, teljesen mindegy, mikor tűnik el a srác, születésnap ide vagy oda, úgy eldöngeti, ha előkerül, hogy haláláig megemlegeti. A mama először oda sem figyelt, mit mond a nagynéni, mivel most a papa dühkitörése ellen kellett megvédenie fiacskáját. Nem fogjuk eldöngetni, bocsátotta meg hirtelen fordulattal Kálmánka összes vétkét, csak kerüljön elő. De bizony, laposra verem, mint a palacsintát, fogadko- zott a papa egy óra múlva is, igaz, már nem olyan meggyőzően. ” Kiállítás Varázslatos álmok Losoncon „Losonci születésű vagyok, Nyitrán, a Pedagógiai Főiskolán végeztem képzőművé szet-pszichológia szakon 1994-ben - írja magáról Tomás Kríz. - Azóta alapiskolában tanítok, szabad időmben pedig festek. A Nógrádi Múzeumban kiállított valamennyi képem technikája száraz tempera, témájuk pedig az ember kicsisége és reménytelensége - Istenhez vagy a természethez képest. Munkámban segít a hely szelleme is. A képek ugyanis a kálvinista templom kórusán láthatóak. Regény férfi ránéz. Őt nézi becsukott szemmel is. Magába szívja az arca illatát. A gyerekszagot, becsukott szemmel szívja magába a lány leheletét, a száján áramló meleg levegőt. A férfi egyre nehezebben tudja megállapítani ennek a testnek a határait, ez a test nem olyan, mint a többi, hanem végesteien, a szobában még hatalmasabb, nincsen kialakult formája, minden pillanatban más és más, nem csak ott van, ahol a férfi látja, hanem másutt is, testének íve átfogja az egész látóhatárt, s még azon is túl, a játékot, a halált, ez a test csupa rugalmasság, minden idegszálával részt vesz az élvezetben, mintha nagyobb volna, idősebb a koránál, ebhen a testben nincs rosszindulat, csak valami ijesztő értelem. Elnéztem, mit művel velem, hogyan használ fel céljaira, sohase hittem volna, hogy ez is lehetséges, minden reményemet felülmúlta, pontosan úgy történt minden, ahogy a testem kívánta. így lettem az ő gyerekévé. De ő is átalakult a szememben. Apránként felfedeztem egész mivoltát, és azon is túl, bőrének, nemi szervének kimondhatatlan simaságát. Egy másik férfi árnya is átsuhant a szobán, a fiatal gyilkosé, de azt akkor még nem tudtam, nem vettem észre. Alighanem egy fiatal vadász árnya is átsuhant a szobán, ezt viszont én is tudtam, olykor az élveA szerető Marguerite Duras 26. rész zetben is jelen volt, és neki is elmondtam, a csóleni szeretőnek, beszéltem neki a testéről, meg a nemi szervéről is, a leírhatatlan bársonyáról, arról, hogy milyen vakmerőén viselkedett az erdőben meg a folyóparton a fekete párducok lakta deltavidéken. Fel- lobbantva vágyát, hogy újra meg újra magáévá tegyen. A gyereke lettem. A gyerekével szeretkezett minden este. Néha elfogta az ijedség, aggódni kezdett a lány egészsége miatt, mintha ráébredne, hogy ez a lány is halandó, mintha beléhasítana a gondolat, hogy el is veszítheti. Hiszen olyan csene- vész, a férfit ezért fogja el néha a rettegés. Meg a fejfájás miatt is, amely gyakran leteríti, olykor halottsápadtan fekszik, mozdulatlanul, vizes borogatással a homlokán. Meg az életundor miatt, amely időnként kitör rajta, amikor eszébe jut az anyja, és egyszer csak kiáltozni kezd, sírva fakad a dühtől, amiért nem tud változtatni a helyzeten, nem tudja boldoggá tenni anyját a halála előtt, és megölni azokat, akik felelősek a balsorsáért. A férfi odaszorítja arcát az övéhez, felfogja könnycseppjeit, arcával szétmorzsolja őket, szinte megőrül a vágytól a lány könnyeinek, dührohamának láttán. Úgy öleli a lányt, mintha gyerekét ölelné. Ugyanígy ölelné a gyerekét is. Eljátszik a gyereke testével, hátáról hasra fordítja, betakaródzik az arcával, szájával, szemével. A lány meg teljesen átengedi magát, de közben ő is ugyanarra törekszik, amire a férfi, amikor belefogott a játékba. És egyszerre a lány könyörögni kezd, de hogy miért, nem mondja meg, a férfi ráförmed, úgy hallgattatja el, azt ordítja, hogy elege van belőle, elege van a testéből, és megint elválasztja, béklyóba veri őket a rémület, de ez a rémület is szétfoszlik, ahogyan elmerülnek benne, sírva, reménytelenül, boldogan. Egy szót se szóltak egymáshoz egész este. Amikor a férfi az autóján visszaviszi a leányotthonba, ő a vállára hajtja a fejét. A férfi átöleli. Azt mondja, jó lesz így, a francia hajó hamarosan megérkezik, és a lányt magával viszi, és elválasztja őket. Egész úton hallgatnak. A férfi olykor odaszól a sofőrnek, hogy kerüljenek egyet a folyópart felé. A lány elalszik, kimerültén, hozzásimulva. A férfi csókokkal ébreszti fel. A hálóterem kékes fénye. Tömjénillat, mindig tömjént égetnek így estefelé. Mozdulatlan hőség, minden ablak kitárva, de hiába, semmi szellő. Leveszem a cipőmet, hogy zajt ne csapjak, de aggódni nem aggódom, tudom, hogy a nevelőnő úgysem fog felkelni, már el van fogadva, hogy éjszaka járok haza, amilyen későn csak akarok. Egyenesen H. L. ágyához tartok, egy kicsit szorongva, mindig félek, hogy nappal megszökött a leányotthonból. De H. L. ott fekszik az ágyában. Mélyen alszik. Alvása, még most is látom, konok, már-már ellenséges. Merő visszautasítás. Két meztelen karja szerelmesen öleli át a fejét. A teste nem úgy helyezkedik el, mint a többi lányé, ahogyan ülik, a lábát felhúzza, eltakarja az arcát, párnája kicsúszott a feje alól. iztosan várt rám, és azért aludt így el, türelmetlenül, sértődötten. Lehet, hogy sírt is, aztán egyszer csak belezuhant a szakadékba. Szeretném felébreszteni, hogy suttogva beszélgessünk egy kicsit. A csóleni férfival már nem beszélek, ő se beszél énvelem, szükségem van H. L. faggatózására. Ilyen értelmesen csak azok figyelnek, akik nem is hallják, hogy mit mondanak nekik. De nem szabad felkeltenem. Mert ha felébred, az éjszaka közepén, H. L. már nem tud újra elaludni. Felkel, ki akar menni a hálóteremből, ki is megy, leszalad a lépcsőn, végig a folyosókon, a kihalt udvaron, szalad, engem is hív, olyan boldog, hogy semmit se lehet tőle megtagadni, főleg a sétát nem, ezt vátja legjobban. Habozok, de nem, nem keltem fel. A szúnyogháló alatt fullasztó a hőség, és amikor újra leeresztem, már lehe- teden elviselni. De tudom, csak azért érzem így, mert odakintről jövök, a folyópartról, ott éjszaka mindig hűvösebb a levegő. Már megszoktam, meg se moccanok, várok, hogy elmúljon ez az érzés. Elmúlik. Sohasem alszom el rögtön, hiába ez az újfajta fáradtság az életemben. A csóleni férfi jár az eszemben. Biztosan valami éjszakai mulatóban üldögél a Forrás környékén, a sofőrjével, csöndesen poharaznak, amikor maguk között vannak, mindig rizspálin- kát isznak. Vagy hazament, és már alszik is a félhomályban, azóta se váltott szót senkivel. Ezen az estén a gondolatát se tudom elviselni a csóleni férfinak. H. L.-t se tudom elviselni. Mintha minden vágyuk teljesült volna, de mintha önmagukon kívül találtak volna kielégülést. Úgy látszik, én képtelenvagyok ilyesmire. (folytatjuk)
