Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-09 / 23. szám
1999. június 9. 10 Verssarok -------------------Kormos István A nyár gyerekei Kölyök felhőcske szendereg, csak ikre lesz esőhasas, vizen, szikrázó szőnyegen, nyargal egy csepp törökkakas. Le-föl sétálgat a vödör, szélére szomjas fecske ül, barázdában két nyúl kotyog oroszul, németül, csehül. Sárkány a szérűn, morrogó, torka gyöngy rozsszemet fuvall, Mézes Annuska játszogat kaviccsal, halpattantyuval. A rét zöld lábakon szalad, fésülgeti hétujju szél, veremben répa aluszik, kukoricához tök beszél. Egy szalmasárga kiscsikó pálcalábain fut s nyerít, a völgyben ember bandukol, kék por kottázza lépteit. Meteorok és meteoritok A legtöbb meteort akkor jegyezték fel, amikor a Leonida meteorraj Észak-Amerika nyugati és a Szovjetunió keleti része között volt látható. 1966. november 17-én 20 percen keresztül a becslések szerint percenként 2300 meteor tűnt fel Arizona (USA) fölött. A Föld felszínét elérő meteoroid maradványát, amely vagy aerolit (kő), vagy sziderit (fém), meteoritnak nevezik. Évente kb. 150 meteorit hull a Föld szárazföldi részére. A történelmi időkben egyetlen személyről tudunk, akinek meteor sérülést okozott: Mrs. E. H. Hodges, az alabamai (USA) Sylacuagából, akinek 1954. november 30-án 4 kg-os kő szakította át házának tetejét. A legnagyobb ismert meteoritot 1920-ban találták Hóba Westnél, Grootfontein közelében, Dél- nyugat-Afrikában. 2,75 m hosszú, 2,43 m széles tömb, tömege kb. 59 tonna. Az utóbbi 600 millió év alatt becslések szerint kb. 2000 Föld-kisbolygó ütközés történt, 102 csillagsebet (asztroblémát) fel lehet ismerni. 1962-ben egy 241 km átmérőjű és 805 m mély krátert találtak az antarktiszi Wilkes-földön. Egy 13 milliárd tonnás meteorit 70 811 km/h sebességű becsapódása hozhatta létre. Szovjet tudósok 1970 decemberében egy 95 km átmérőjű és 400 m legnagyobb mélységű asztrobléma felfedezését jelentették a Popigaj folyó völgyéből. Abszolút aszály... Kópé A tigris és az ember Valamikor régen a tenger közelében rengeteg nagy erdő húzódott, igazi dzsungel. Mindenféle illatos gyümölcsöt termő fák nőttek benne, és csodálatos virágok virítottak. A dzsungel lakói, a csíkos tigris, az elefánt, a majmok, a színpompás papagájok és az aranyos szárnyú pillangók, jólétben éltek. Azt ettek, amire étvágyuk támadt, s az unalmukat alvással, játékkal űzték el. Ha megszomjaztak, jót ittak a kristálytiszta forrásvízből, ha megéheztek, csak kinyújtották a mancsukat, a csőrüket vagy az ormányukat, s máris lakmározhattak. Egyszer, amikor a nap épp delelőn állt, s a csíkos tigris, a majmok, az elefántok, a papagájok és a pillangók a terebélyes fák árnyékában kerestek menedéket a rekkenő hőség elől, váratlanul beballagott az erdőbe a fekete bivaly. Egy fiatal legény ült a hátán. A tigris felkapta a fejét, haragos pillantást lövellt a jövevényekre, és azt morogta:- Minek jöttél a dzsungelbe, fekete bivaly? Hiszen te gyáván behódoltál az embernek. Beszélj, mit akarsz itt?- Úgy van, ahogy mondod, nemes uralkodója a dzsun- gelnek - mondta a fekete bivaly. - Az embert szolgálom, és jó dolgom van mellette. Azért jöttem, hogy ajándékozz nekünk egy darab földet, hogy a gazdám megtermelhesse rajta az élelmet magának és nekem. Az elefántok, a majmok és a papagájok, hallván a bivaly szavait, gúnyos hahotában törtek ki, a csíkos tigris pedig felmordult.- Elfelejtetted, fekete bivaly- mondta -, hogy a dzsungel minden gazdagsága, a fák, a gyümölcsök, az egész föld az enyém, s hogy eddig még soha senkinek nem adtam belőle egy talpalatnyit sem. De hogy ne mondhasd, hogy kő van a szívem helyén, neked ajándékozom azt a mocsaras földsávot, amely ott húzódik az erdő legszélén. Megelégszel vele? A fekete bivaly elutasítóan megrázta a fejét, mert azt hitte, hogy az a darab föld terméketlen. Hanem a hátán ülő legény lehajolt, és a fülébe súgott valamit. A fekete bivaly erre azt mondta a csíkos tigrisnek:- Megelégszem, hatalmas uralkodó. Látom, hogy nemes érzésű uralkodó vagy, s bízom benne, hogy nem vonod vissza a szavad. A gazdámmal együtt birtokunkba vesszük a mocsaras földsávot, és rákényszerítjük, hogy bő termést adjon. De ígérd meg, hogy azt a földet sohasem fogod visszakövetelni.- Nagyra nőttél, fekete bivaly, de eszed egy szemernyi sincs. Amit adtam, azt odaadtam! Ugyan mire volna jó nekem, a dzsungel hatalmas urának az a mocsaras pusztaság? A fekete bivaly mélyen meghajolt, és a legénnyel a hátán elindult vissza a falu felé. Attól fogva a legény meg a bivaly mindennap, alighogy felbukkant a nap a tengerből, eshetett az eső, fújhatott a szél, a legnagyobb déli kánikulában is ott dolgoztak az ajándékul kapott földecské- jükön. Kiirtották a bozótot, elhordták a köveket, a földet faekével felszántották, és amikor már egyetlen fűszál sem nőtt benne, a legény a vízzel elárasztott barázdákba rizst vetett.- Hiába gürcölsz, fekete bivaly, hiába tékozlod az erődet, a dzsungelt nem hajtod az igádba sem te, sem a gazdád! - mordult oda a szor- goskodóknak a csíkos tigris, valahányszor arra vitt az útja. - Mihelyt eljön a esős évszak, elnyeli földeteket a víz. A bivaly meg a legény azonban nem törődött a tigris kö- tözködésével. Szorgosan művelték a földecskéjüket, és mind gyakrabban nézegettek az égre. Várták az esőt. Egy napon az égbolt súlyos fellegekbe burkolózott, majd eleredt az eső. Esett egy nap, egy hétig, zuhogott egy egész hónapig. Kizöldült a föld a dzsungel szélén, és súlyos rizskalászok termettek rajta. Az elefántok, a majmok, a papagájok gyakran kijártak a dzsungel szélére, és ál- mélkodva nézték a csodát.- Nincs ez rendjén, hogy mi, nagy és erős állatok éhezni kényszerülünk! - békétlenkedtek. S bizony éheztek, mert az eső az érett gyümölcsöt leverte a fákról, a virágok elhervadtak, a kókuszdió pedig lepotyogott a fű közé. A majmok lusták voltak lehajolni, és megkeresni a sűrű fűben. Unszolták a csíkos tigrist, hogy vegye el a földet a legénytől meg a fekete bivalytól, de hiába. A tigris megtartotta a szavát. így a majmok, az elefánt meg a papagájok hoppon maradtak; csak nagy néha, titokban lopakodtak oda a rizsföldhöz, hogy elragadjanak egypár ízletes kalászt. Ezt teszik mind a mai napig. A fekete bivaly hű maradt az emberhez, segíti a munkájában, az ember pedig hálából bőségesen ellátja élelemmel. Alexej Vojtásek rajza Székely monda: Csalatornya Az almási barlang átellenében van egy karcsú, magas szikla, olyan, mint egy torony: Csalatornya a neve. Ez a Csala, akiről a sziklát elnevezték, híres vitéz volt a tatárjárás idejében. Sokan voltak a tatárok, a maroknyi székelység nem tudott sokáig ellenállni, s behúzódott az almási barlangba. Csala is ide vezette a népét, de mentek nyomukban a tatárok is, elállották a barlang nyílását, s nem mozdultak onnan. Arra számítottak, hogy kiéheztetik a székelyeket. Ezek vittek magukkal, amit vihettek; éltek szűköcskén, ahogy lehetett, de egyszer aztán elfogyott minden eleség. Voltak vagy ezeren, s egy maréknyi lisztjük volt mindössze. A tatároknak sem volt valami jó dolguk odakint. Közel s messze vidéken ami ennivalót találtak, mindent fölettek, s már-már azon gondolkoztak, hogy továbbálljanak. Meg- sejdítette ezt egy vénleány, s abból a maréknyi lisztből akkora kenyeret sütött, mint egy taligakerék. Jó pirosra sütötte a hamukenyeret, aztán beleszúrta egy hosszú kardba, kinyújtotta a barlang nyílásán, s megforgatta, hadd lássák a tatárok, hogy van kenyerük elég. Látják a tatárok a rengeteg nagy kenyeret, gondolják magukban: jobb lesz odébbállani, mert ezeket ugyan ki nem éheztetik.El is indulnak, rövid idő múlva híre-pora sem volt tatárnak. Hej, örültek a népek! De akkor előállott Csala vezér, s mondá az embereknek:- Megálljatok! Váljatok még! Nehogy nagy örömeteknek siralom legyen a vége. Ismerem én a tatár természetét. Maradjatok itt egy keveset, én átellenben felmegyek arra a sziklára, majd meglátom, csakugyan elmentek-e? Kiment Csala a barlangból, fölmászott a sziklatorony tetejére. Olyan keskeny volt a szikla teteje, hogy éppen csak reá léphetett, de az ő lába nem ingadozott, úgy állott a szédületes magasságban, mintha a sziklából nőtt volna ki. Aztán végigtekintett az erdőkön, a pusztaságokon: látta egész Erdővidéket, látta a leégetett falukat. Hamuban hevert valamennyi, hanem tatárnak híre-nyoma sem volt, bármerre tekintett. Úgy megörült ezen, hogy szertelen nagy örömében megfeledkezett magáról, hirtelen a barlang nyílása felé fordult, de csak ennyit kiálthatott: jertek! - abban a pillanatban eltántorodott, lezuhant a torony tetejéről, szörnyű halált halt. Eltemették nagy jajszóval, keserves sírással Csala vezért a torony tövébe, s áldott emlékezetét nem feledték el soha. Emléke él ma is, s azt a magas sziklaszálat Csalatomyának hívják, míg egy székely lesz e földön.
