Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-19 / 20. szám
Kultúra 1999. május 19. Hír(verés) nélküli irodalom, avagy kortárs irodalmunk ürügyén Klikkhez kell tartozni?! Szabó Ottó: Megtisztulás Turczi Árpád Engedtessék meg, hogy hozzászóljak Vas Ottónak a Vasárnap 17. számában megjelent Hír(ve- rés) nélküli irodalom című írásához. In médiás rés: Egy dologban biztos vagyok, s állítom, valóban kevés a megjelenési lehetősége annak a kezdő s befutott írástudónak, aki Szlovákiában szeretne magyar nyelven publikálni. De ne kategorizáljunk, s az ügy érdekében ne tegyünk különbséget irodalmunk kezdő és jeles képviselői között. Jómagam 1986-tól publikálokki- sebb-nagyobb rendszerességgel Munka? Tehetség? Érdem? Ugyan! ______ szl ovákiai magyar lapokban, különféle irodalmi írásokat. Bevallom, kellemetlen saját magamról beszélnem, de igyekszem rövidre fogni, mentségemre szolgáljon, elkerülhetetlen további okfejtésemhez. Többször részt vettem már kezdő alkotók találkozóján, irodalmi konferenciákon s a hasonlójellegű megmozdulásokon. Igen, lelkesedve keltem útra mindannyiszor. Egy ideig. Ma már nehezen mozdítanak el íróasztalom mellől. A többi között azért, mert még tíz esztendővel ezelőtt hatalmas csalódással tértem haza az irodalombarátok közül. És nem voltam egyedül. Előrebocsátom, nem sajnáltatom magam, nem siránkozom, mint ahogy évekkel ezelőtt sem tettem Pozsonyban, mikor a szlovákiai magyar könyvkiadók és tollforga- tók találkoztak, hogy eszmét cseréljenek a fiatalok munkásságáról. A felszólalók között felvetődött a kérdés, vajon mi az oka annak, hogy méltatnak, közölnek bennünket, s mégsem tudjuk megjelentetni első köteteinket. Jól emlékszem, Z. Németh István, ki akkor szintén kezdő volt (talán második kötetét tudta ekkor maga mögött) világosan és egyértelműen megadta a választ: „Gyerekek, nem jajgatni és sopánkodni kell, hanem írni, kötetet összeállítani és elküldeni kiadóink egyikének. A lehetőség adott, hiszen van márkiadónk, csak írjatok!” (Elnézést a nem szó szerinti idézésért!) És tessék elhinni, Z. Németh Pistának igaza van. A kiadóknak is igazuk van. Persze, mindenkinek igaza van. Egyeden dologról feledkezik meg csupán mindenki, avagy nem is feledkezik meg, csak éppen nem beszélünk róla, éspedig arról, amit már igen régmúlt időkben Odüsszeusz és Pénelopé fia, Télemakhosz oly bölcsen megmondott vala: „Munka? Tehetség? Érdem? Ugyan! Klikkhez kell tartozni.” Hát, sejtéseim szerint ebben sok igazság van. Száz- nyolcvan kilométerre az irodalmi műhelyektől marad a munka, s esetleg a tehetség. Tudomásom van arról is, többünknek a kiadók asztalán van első kötetünk - természetesen megfelelve mindennemű elvárásnak. Igen, az a tény is világos előttem, nincsenek kiadóink olyan anyagi helyzetben, hogy évente a klikken kívülieket is megjelentessék. Mert ugye a pozsonyi kurátorok támogatják a kötet megjelenését, csupán Pesten nem adják rá áldásukat. Elfogadható magyarázat, míg naiv az ember. Addig mindenképpen. De ebbe is, mint sok minden másba, bele lehet fáradni. S itt van az a pillanat, mikor a klikkhez tartozó jókat somolyog, s fejünkhöz vágja szidalmazásait: alkossatok, hassatok, gyarapítsatok, s majd a...! A haza lehet, de mi nem hiszem. Mi csak jajgatunk, s mondogatja, mondogatja ki-ki az igazát. Más. Magyar lapjaink felelősei gyakran takaróznak azzal a kijelentéssel, hogy ma már nem olvas senki szépirodalmat, kortárs irodalmat meg még a fehér holló sem. Valóban kevesen. De kérdezem: miért hárítjuk a felelősséget az olvasóra? Ismerjük véleményét, álláspontját, ha olykor, elvétve találkozunk Véle? Bizonyára nem. Ki kell bújnunk a többlet- munka alól, kedves Olvasó! Tapasztalatból tudom, szerkesztettem már havilapot, s hasábjain közöltem a kortárs irodalom képviselőinek alkotásait. Sőt, a kezdőket is igyekeztem „felfedezni”, felkutatni, nem elkeseríteni. Bevallom, kimerítő munka: hónapról hónapra, lapszámról lapszámra biztosítani a tartalmat nem kis feladat. De a szerkesztői munka ezzel jár. Vagy szereti valaki csinálni, vagy nem. Ennyi. És ne feledjük: a fél kézzel és fél szívvel végzett tervező- és teremtő munkára sehol sincs mentség! Ma tudomásom szerint csupán egyetlen lap foglalkozik a fiatalok szárnypróbálgatásaival, mégpedig az Ifi ifjúsági magazin. Dicséret érte. Akadoznak ügyes-bajos dolgaink. Nézzük meg az elmúlt év szlovákiai magyar könyvkiadványait! Úgy vélem, sok színvonalas és hasznos munka jelent meg. Kiadóink itt-ott tájékoztatnak bennünket. Könyvesboltjaink bizonyára el vannak látva a legújabb kiadványokkal. A magyar városainkban találhatók. De mi történik az úgymond, vidékkel? A vidéki bolt vezetője a kiadókra mutogat, a kiadó a boltvezetőkre. Ki issza meg mindennek a levét? Az olvasó, az olvasó, és csakis az olvasó. Lapjainkban megjelennek ugyan méltatások, recenziók, mégsem tudom, mivel magyarázzam, hogy egy olyan kötetről, mint Cselényi László A nélkülözhetetlen 100 könyv című kiadványa még egy sor sem jelenik meg, még akkor sem, ha - tudomásom szerint - a Lilium Aurum Kiadó díjazott kiadványa. Pedig a fiatalok haszonnal forgathatják, s gondolom, forgatják is. Folytathatnék tovább, talán se vége se hossza nem lenne. Ezek csupán keserűségek, melyek szubjektíve egy oldalt képviselnek. Gondolkodhatunk, vitázhaMi csak jajgatunk, s mondogatja ki-ki az igazát. tunk, mert szükség van rá. Tegyük! De csak akkor lesz eredményes, ha ki-ki önnön tisztaságának oltalma alatt teszi mindezt. Kedves Vas Ottó! Tanár úr, valóban a legjobb úton vagyunk ahhoz, hogy elsorvadjon lap- és könyvkiadásunk, mert néhány kritikusnak és magyartanárnak valóban nem lesz érdemes irodalmi lapokat és könyvkiadókat fenntartani. Lelkünk rajta! Heti kultúra Könyvespolc Lampl Zsuzsanna: Vállalkozások és vállalkozók 1989 után Lampl Zsuzsanna 1959-ben született Pozsonyban. 1982- ben szociológiából szerzett diplomát a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán, majd ugyanott doktorált 1984-ben. 1995-től a nyitrai Konstantin Egyetem újságírói tanszékének adjunktusa. Kutatásai (Szociológiai kutatás a szlovákiai magyar értelmiség rétegződéséről és értékrendjéről, 1995; Iskolaválasztás és anyanyelvhasználat, 1996-1997; A szlovákiai magyarság értékrendjéről szóló kutatás, 1997-1998) eredményeit a szaksajtóban publikálta. 1989 után az egykori szocialista országokban lejátszódó társadalmi átalakulás egyik fontos fejleménye a magánvállalkozások számának viharos növekedése volt. A hiánygazdaság fokozatos megszűnése mára a piac túltelítődöttségé- hez vezetett, s ez a piaci versenyben részt vevő kis- vagy mikrovállalkozások számára komoly, gyakran a vállalkozás létét veszélyeztető nehézséget jelent. Lampl Zsuzsanna könyve 86 mélyinterjú elemzése révén első alkalommal tesz kísérletet arra, hogy felvázolja az 1989 utáni szlovákiai vállalkozások szubjektív és objektív feltételeit, legfőbb jellemzőit, jegyeit, struktúráját, külön jelezve a szlovák és a magyar vállalkozók helyzetének azonosságait és eltéréseit. Az interjúkból nyert információkat jól egészíti ki az adórendszerről Németh Zsuzsa által írt fejezet. Felhívás Az Ady Endre Akadémia 1990 nyarán kezdte el a magyar nyelven tanító tanárok intenzív posztgraduális képzését. Az Akadémia célja a magyar közoktatás erősítésével az egyetemes emberi értékekhez igazodó magyar kultúra szolgálata. Oktatási programjaink: Magyar nyelv és irodalom, történelem-művelődéstörténet, közgazdaság-tudomány, pedagógia és oktatás- módszertan, informatika. Kurzusainkon napi 6-8 órában egyetemi oktatókés az egyes témakörök kiemelkedő kutatói tartanak előadásokat, szemináriumokat. A kurzus végén látogatási bizonyítványt adunk, valamint lehetőséget biztosítunk vizsga letételére, melyet oklevélben ismerünk el. Kulturális programjaink: koncertek, kiállítások, film- és videovetítések, városnézés, múzeumlátogatás, vetélkedők stb. A kurzus díja: 35 000 Ft. A díj tartalmazza a képzés, a kollégiumi szállás (4 ágyas szobákban), az étkezés (naponta háromszor a KLTE éttermében), a kulturális programok, a villamosbérlet árát. Jelentkezési határidő: 1999. május 20. A Cseh Köztársaság, a Szlovák Köztársaság, az egykori Jugoszlávia utódállamai, Románia és Ukrajna területén élő magyar értelmiségiek a jelentkezéssel egyidejűleg pályázhatnak a részvétel költségét fedező ösztöndíjra. Az ösztöndíjakat az Ady Endre Akadémia Kuratóriuma ítéli oda. A döntésről 1999. június 30-áig értesítjük a pályázókat. Az ösztöndíj kizárólag a pályázó nevére szól, más személyre semmilyen körülmények között sem ruházható át. Az ösztöndíjban nem részesülők csak saját költségükön vehetnek részt az Akadémián. Részletes információt az Ady Endre Akadémia Titkársága nyújt: 4010 Debrecen, Pf. 48. Telefon: 36-52/316- 666/2136-os vagy 2130-as mellék. Telefax: 36-52/412-336. Regény M ihelyt kiérek a su- gárútra, és a kapu becsukódik mögöttem, hirtelen kialszanak a lámpák. Szaladni kezdek. Azért, mert félek a sötétben. Egyre gyorsabban szaladok. És egyszerre mintha valaki futna mögöttem. Egyszerre bizonyos vagyok benne, hogy valaki rohan utánam. Futás közben hátrafordulok, és megnézem. Hórihor- gas, vézna nő, sovány, mint a halál, vihogva szalad. Mezítláb szalad, meg akar fogni. Ismerem, afféle falu bolondja, a vinhlongi bolond. A hangját most hallom először, éjszaka beszél, nappal alszik, gyakran éppen errefelé, a sugárúton, a park előtt. Futás közben kiabál, nem tudom, milyen nyelven. Annyira félek, hogy segítségért se merek kiáltani. Talán nyolcéves lehetek. Hallom vinnyogó nevetését, ujjon- gását, biztosan jól szórakozik velem. Az emlék a szívbe markoló félelemé. Ha azt mondom, hogy ez a félelem meghaladta értelmi képességemet, az erőmet, nem mondtam semmit. Az egyetlen, amit mondhatok, az emlék, hogy egész valómmal élek, de ha ez az asszony megfog, vagy ha csak megérint is, a halálnál is iszonyúbb állapotba kerülök, a téboly állapotába. Odaérek a szomszéd kerthez, a házhoz, felszaladok a lépcsőn, beesek az előszobába. Csak napokkal A szerető Marguerite Duras 20. rész utóbb tudom elmondani, mi történt. Életem egyik későbbi szakaszában ugyanilyen félelemmel figyelem, súlyosbodik-e anyám állapota - ennek az állapotnak egyelőre nem adok nevet -, mert ha igen, el kell választani a gyerekeitől. Abban a hitben, hogy az én feladatom eldönteni, mikor jön el az a nap, nem a két bátyámé, mert a két bátyám képtelen rá. A végleges szakítás után néhány hónappal történt, Saigonban, amikor estefelé kiültünk a Testard utcai ház hatalmas teraszára. Dő is ott volt. Az anyámra néztem. Alig ismertem rá. Hirtelen másvalaki ült mellém, az anyám helyére, nem az anyám, holott külsőre azonos volt vele, de ez sohase volt az anyám. Egy kicsit bamba arccal nézte a parkot, a park egy pontját, mintha valami fenyegető eseményt fürkészne, amelyből én semmit se veszek észre. Avonásai fiatalosak voltak, a tekintete is, arcán boldogság lebegett, amelyet a magára erőszakolt szemérem se tudott egészen elfojtani. Szép volt. Dő ott ült mellette. De mintha semmit se vett volna észre. Nem az volt az ijesztő, amit elmondtam róla, a vonásairól, az arcát átszellemítő boldogságról, a szépségéről, az volt ijesztő, hogy ez a valaki pontosan ott ült, ahol anyám, amikor a csere végbement, és én hiába tudtam, hogy senki más nem ülhet ott, csak ő, épp a senki mással nem helyettesíthető azonossága tűnt el, és ezt az azonosságot semmi áron se tudtam visszarántani, visszacsalogatni. Már nem volt semmi, ami kitöltse a képet. Megőrültem, ítélőképességem teljes birtokában. Már csak sikol- tani lehet. Felsikoltattam. Alig hallhatóan, segítségért, hogy megtörjön ajég, amelybe az egész jelenet menthetetlenül beledermedt. Anyám hátrafordult. Az utcai bolond koldussal népesítettem be az egész várost. A városokban, rizsföldeken, a Sziám meg a Mekong menti utakon minden koldus ő volt, ez az asz- szony, aki megijesztett. Hol innenjött, hol onnan. De bárhonnanjött is, mindig megérkezett Calcuttába. Mindig ott aludt az iskolaudvarban, a fahéjfák árnyékában. Anyám mellette volt, az asszony kimarjuk, legyektől feketéllő lábát ápolta. Az asszony mellett a történetben szereplő kislány. Kétezer kilométeren át hozta magával. Már rá se bír nézni, bárkinek odaadná, csak legyen, aki viszi. Többé nem kell gyerek. Egy se kell. Sokan meghaltak, másokat ő hagyott el, egész kis csapat lenne belőlük vénségére. Amelyik itt alszik a fahéjfák alatt, még él. Ő él majd legtovább. Bent a házban fog meghalni, csipkék között. Majd megsiratják. Az asszony az utat szegélyező rizsföldek töltésén áll, hol kiabál, hol torkaszakadtából nevet. Ezüst nevetése a halottakat is feltámasztaná, feltámasztana mindenkit, aki felfigyel a gyereknevetésre. apokon át ott gubbaszt a bungaló előtt, a bungalóban, emlékszik rá, fehérek laknak, csak vetnek valami ennivalót a koldusoknak. Aztán egy hajnalban felébred, és útnak indul, elmegy, ki tudja, miért, ádósan a hegy felé tart, átvág az erdőn, majd rátér az ösvényre, a sziámi hegység gerincét követve. Talán mert olyan erősen néz maga elé, mert nézi a sárgáskék eget a síkság túloldalán, azért kel át rajta. Aztán lefelé veszi útját, előtte a tenger, a vég. Vézna lábaival nagyokat lépdel az erdős meredélyen. Csak megy, megy, fáradha- tadanul. Az erdők pestissel vannak fertőzve. Forró égövi tájak. Errefelé ismeretlen az egészséges tengeri szél. Csak a szúnyogok örökké egyforma zsongását, a gyermekhalált, a mindennapos esőt ismerik. És máris itt a folyó torkolatvidéke. Ezek a föld legnagyobb deltái. Fekete iszapdelták. Chittagong környékén. Az asszony maga mögött hagyta az ösvényeket, az erdőket, a teakaravánok útjait, a rőt napkorongot, bejárja az egész torkolatvidéket. Egy irányban halad a világ forgásával, a mindig távoli, igé- zetes kelet felé. Egy nap szembe találja magát a tengerrel. Kiabál, nevetgél, nevetése csodálatos burukkolás. Hála a nevetésének, Chittagongban talál egy vitorlás hajót, átviszi a túlsó partra, a halászok készségesen felengedik a fedélzetre, és az asszony az ő társaságukban kel át a Bengáli-öb- lön.Ezután Calcuttában látni, a külvárosi szeméttelepeken. Majd nyoma vész. De nem sokkal később ismét rátalálnak. Még mindig a városban van, a francia nagykövetség mögött. Az éjszakát egy parkban tölti, eltelve a véghetetlen evéstől. (folytatjuk)
