Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-19 / 20. szám
4 1999. május 19. Háttér Ibrahim Rugóvá pálfordulása: már nem a jugoszláv föderációról, hanem Koszovó teljes függetlenségéről beszél Kormányok már vannak - ország nincs Macedóniában, a stankovaci menekülttáborban 25 ezren élnek. A múlt héten adták itt ki az első albán nyelvű „menekültújságot”. Kép: TA SR/EPA Malinak István Naponta tanúi lehetünk annak, hogy koszovói albán vezetők homlokegyenest ellentétes nyilatkozatokat tesznek, és egyáltalán nem világos, hogy ki kinek a nevében beszél, egyáltalán: kinek van joga, valamilyen felhatalmazása nyilatkozatot tenni. Ez azért van így, mert rendkívül bonyolultak az erőviszonyok az egyes áramlatok, pártok között - a tegnapi ellenségek ma szövetségre lépnek, és fordítva. Két „hivatalban lévő” kormányuk is van a koszovói albánoknak, mindkettő emigráns kormány. Az egyiket Hasim Taci vezeti, Albánia fővárosában, Tiranában van a székhelye egy szállodában. Ez a kormány nemrégiben, a rambouillet-i tárgyalások kudarca után alakult meg. A másik sokkal régebbi, Ibrahim Rugóvá nevezte ki még 1992- ben, s egy Németországban élő sebészorvos, Bujar Bukosi az elnöke. Nézzük azokat, akik a leggyakrabban szerepelnek a hírekben. A legismertebb kétségkívül a liberális nézeteket valló, mérsékelt politikusnak számító Ibrahim Rugóvá professzor és az általa vezetett Koszovói Demokratikus Szövetség. Jó három éve vált igazán ismertté a koszovói albánok fegyveres ereje, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg, az UCK. Elődje a Koszovói Népi Mozgalom volt, amelynek életre hívásában állítólag az egykori albániai diktátor, Enver Hodzsa is közreműködött. Hodzsa nem mert nyíltan szembeszállni a titói Jugoszláviával, de titokban támogatta a szerbellenes szervezkedést. Az UCK neve először Ibrahim Rugóvá 1993-ban bukkant fel, egy gerillaakció során megöltek két szerb rendőrt, s állítólag a gerillák között volt Hasim Taci is, aki Rambouillet-ban már az UCK politikai szárnyának vezetőjeként az albánok küldöttségét vezette. Kilencvenöt után szaporodtak meg az UCK és a szerb erők közötti összecsapások, s ekkor támadtak nézeteltérések az UCK és Rugóvá között. Rugóvá ugyanis bírálta a gerülák (a szerb sajtó szerint terroristák) módszereit, mondván, szélsőséges magatartásukkal, a Jugoszláviától való elszakadás hangoztatásával ártanak az albánok ügyének. Igazából az elmúlt évben bontakozott ki az UCK katonai tevékenysége: elfoglalta Koszovó területének negyven százalékát, s elmondható, hogy mindenütt élvezte a falusi lakosság támogatását. Erre a szerb hadsereg megszállta Koszovói, a gerillákat felszorította a hegyekbe, a lakosság elűzésével pedig megfosztotta az UCK-t fő támogatójától. (Mielőtt egyoldalú kép alakulna ki, hangsúlyozni kell: az UCK akciói a Milosevics által bevezetett albánellenes szerb diktatúrára adott válasz volt. Koszovót megfosztották az autonómiájától, megszüntették az albán iskolákat, az albán nyelv használatát a hivatalokban, ahonnan az albán nemzetiségűeket elbocsátották, stb.) Jelenleg - becslések szerint - az UCK mintegy tízezer fegyverese harcol a csaknem „kiürített” KoHasim Taci szovóban a szerb csapatok ellen. Az UCK hátránya óriási, nincsenek nehézfegyverei, harckocsijai, nincs légiereje, mint a szerb hadseregnek. Ezért is hangoztatta a UCK, hogy a légitámadások után a NATO-nak - tekintettel arra, hogy a tagországok nem akarnak emberáldozatot - nem kell megindítania a szárazföldi akciót, elég, ha felfegyverzi az UCK-t, amely szívesen elvégzi ezt a munkát. De a NATO ettől ódzkodik, egyrészt azért, mert a politikai rendezési feltételek között az szerepel, hogy Koszovónak kiterjedt autonómiát kell kapnia Jugoszlávia határain belül. Másrészt azért, mert még a G-8 csoport által kidolgozott alapelvekben is szerepel az UCK lefegyverzése (természetesen a szerb csapatok kivonásával a másik oldalon). Harmadrészt pedig azért, mert állítólag nem bízik az UCK katonai képességeiben. Megfigyelők szerint ez is közrejátszhat abban, hogy a közelmúltban egy profit, a horvát hadsereg volt törzskari ezredesét, az albán származású Ágim Cekut nevezték ki az UCK legfőbb parancsnokává. Mint már említettük, az UCK politikai szárnya nemrégiben megalakította tiranai székhelyű emigráns kormányát Hasim Taci vezetésével. Ebben a kormányban több tárcát kapott a Xevat Halili vezette Koszovói Népi Mozgalom nevű párt, amely létrehozta a Hazahívás alapítványt, s már több millió márkát gyűjtött össze az UCK számára. Sokkal nagyobb pénzek fölött rendelkezik a már említett régebbi emigráns kormány, a németországi Bujar Bukosié. A két kormány között már voltak tapogatózó jellegű tárgyalások, Taci az albán fővárosban találkozott Bukosival. Állítólag nem tudtak megegyezni, annak ellenére sem, hogy Taci az első miniszterelnök-helyettesi posztot is felajánlotta Bukosinak. Azonban az UCK-nak nem Bukosival, hanem Rugovával van a legnagyobb gondja, akinek nemzetközi tekintélye van, a világ szemében már egy évtizede ő a koszovói albánok elismert vezetője. Amikor Rugóvá, akit a jugoszláv elnök házi őrizetben tartott, megjelent Milosevics társaságában a szerb tévé képernyőjén, az UCK árulónak kiáltotta ki őt. Miután váratlanul Rómába utazott, majd pedig több európai vezetővel és amerikai diplomatával is tárgyalt, az UCK ismételten jelezte: nem bízik Rugovában. Ez abból is látszik, hogy megint felszólította őt, magyarázza meg világosan, hogy milyen álláspontot képviselt a Miloseviccsel meg az orosz politikusokkal tartott találkozóin, és szakítsa meg kapcsolatait a szerb vezetéssel. Rugóvá közeli munkatársának, Fehmi Agani professzornak a meggyilkolása tovább élezte a feszültséget, ugyanis a szerbek azt állították, hogy a merényletet az UCK követte el, Taci viszont Belgrádot vádolta, mondván, a Müosevics- rezsim így akar ellenségeskedést szítani a koszovói albánok között. Valójában elvi-politikai ellentétek feszülnek a két politikus és híveik között. Rugóvá teljes mértékben elfogadja a G-8 csoport által kidolgozott alapelveket, tehát a széles körű autonómiát Jugoszlávia határai között, a menekültek nemzetközi erők felügyelete alatt való hazatérését, valamint az UCK lefegyverzését is! Az UCK nem teheti meg, hogy kapásból elutasítson mindent, ezért Taci is azt mondta, hogy igen, a nyolcak álláspontja előrelépést jelent a „koszovói probléma megoldását célzó erőfeszítésekben”, de nem felejtette el hangsúlyozni „a megváltozott körülmények miatti fenntartásaikat” sem. Azt mondta, „a szer- bekkel való együttélés nehezen képzelhető el mindazok után, ami történt”. Taci természetesen az UCK lefegyverzésének gondolatát sem tudja egyelőre elfogadni, ami, valljuk be őszintén, a politikai tárgyalások jelenlegi, rendkívül képlékeny és lényegében kezdeti szakaszában lélektani szempontból is érthető. Érthető, hogy az UCK nem bízik Milosevicsben, ezért ahhoz, hogy majdan a koszovói albánok felszámolják fegyveres erejüket, rendkívül komoly garanciákat kellene kapniuk a NATO-tól. Hangsúlyozni kell: nem az ENSZ-től vagy Oroszországtól, hanem a NATO-tól. Visar Réka, az UCK egyik szóvivője például azt hangsúlyozta, hogy „Koszovóban csak a NATO-erőknek van hitelük; ha a NATO vezette erők soraiban orosz és ukrán egységek is helyet kapnának, akkor azok ne ellenőrizhessék Koszovó egész területét, mert az lehetetlenné tenné az albán menekültek visszatelepítését”. Közben a Rugóvá vezette Koszovói Demokratikus Szövetség al- elnöke a horvát hírügynökségnek adott nyilatkozatában azt mondta, pártja nem ismeri el Taci emigráns kormányát; ők egy olyan közös koszovói kormányt tartanak elképzelhetőnek, amelyben minden politikai és katonai erő együttműködik. És ekkor jött a meglepetés, a mérsékelt Rugóvá kijelentette: a végső cél csak Koszovó teljes függetlensége lehet - egy átmeneti időszak után -, mert „a rambouillet-i egyezmények által előirányzott autonómia már nem lenne elegendő a térség végleges stabilizálásához”. Még két érdekes bejelentést tett. Azt mondta, továbbra is ő képviseli az összes koszovóit, mert kétszer is nagy többséggel elnöknek választották. Újjá akarja szervezni a politikai életet és az intézményeket, s közeledni kíván az UCK-ba tömörült fiatalokhoz. Egyelőre nehéz eldönteni, hogy Rugóvá nézeteinek változása és magabiztossága mögött mennyi az őszinte szándék és a politikai alku. Hiszen ő az egyeden koszovói albán vezető, aki nemcsak a nyugatiakkal és az oroszokkal tárgyalt, hanem Miloseviccsel is. Az autonómia már nem elég a térség végleges stabilizálásához. Komoly garanciákat kellene kapniuk a NATO-tól. Nagy-Britannia Szupercsütörtök Mind a szigetország, mind a félidős brit munkáspárti kormány jövője szempontjából döntő fontosságú volt a sajtóban csak választási szupercsütörtökként emlegetett május hatodika. London kivételével országszerte új helyi közigazgatást választottak, Skóciában és Walesben pedig parlamentet. Ezzel kapcsolatban hónapok óta hangoztatják aggodalmaikat a konzervatív tábor politikusai és politológusai, kétségeik, lényege egyetlen kérdésbe sűríthető: távlatilag Nagy- Britannia felbomlását okozza-e az a munkáspárti politika, amely Európa egyik leginkább központosított államának a lebontását célozza? Hiszen a Blair-kabinet nagyobb jogköröket adott az Angliával uniót alkotó két kisebb tagnak, Skóciának és Walesnek. Mind Skóciában, mind Walesben az volt a mostani választások fő jellemzője, hogy nem a hagyományos labour-tory párharc zajlott, a Munkáspárt fő riválisai a megerősödött nacionalista pártok voltak: a Skót Nemzeti Párt, illetve Walesben a Plaid Cymru párt. Nos, a Munkáspárt megnyerte a skóciai és walesi törvényhozási választásokat is, de egyik helyen sem tudta megszerezni az abszolút többsége; ezért Skóciában koalícióra lép az ellenzéki Liberális Demokrata Párttal, Walesben kisebbségben fog kormányozni. Győztesként Skóciában és Walesben is ő állíthat kormányfőt: Edinburghban Donald Dewar, a Munkáspárt skót vezére, a brit kormány skót ügyekben illetékes minisztere, Cardíffban pedig Alun Michael, a Labour walesi vezére, a walesi ügyek minisztere ajelölt erre a posztra. Skócia polgárainak többsége azzal, hogy a Munkáspártra szavazott, kinyilvánította: a Tony Blair vezette kormány által felajánlott korlátozott önállóságot választotta, szemben a Skót Nemzeti Párt programjával, amely Skócia elszakadását, teljes függetlenségét szorgalmazza. Alex Salmond ugyanis azt ígérte, ha pártja hatalomra kerül, az új edinburghi parlamentnek adott jogkörökkel élve kiírja a népszavazást a függetlenségről. Tehát Skóciának majd háromszáz év után, pontosabban: 1707 óta először ismét önálló parlamentje lesz Edinburghban. A 129 fős törvényhozás tagjainak mandátuma négy évre szól. Az angliaitól eltérő önkormányzatokkal, saját jogrendszerrel, önálló pénzkíbocsátási lehetőséggel rendelkező Skócia a jövőben maga dönt minden olyan kérdésben, amely eddig a brit kormány skóciai hivatalának hatáskörébe tartozott: egészségügy, gazdaságfejlesztés, szociális és lakáspolitika, közlekedés, környezet- védelem és a saját természeti kincsekkel való gazdálkodás. S ami mindennél fontosabb: három százalékkal eltérhet a személyi jövedelemadó jelenlegi 22 százalékos alapkulcsától, amelynek növelésével jelentős többletbevételt szerezhetne, és megkapja még a skóciai minisztérium eddigi 14,8 milliárd fontos költség- vetését is. Skóciának saját képviselete lesz az Európai Unióban, s részt vesz minden olyan uniós tárgyaláson, amely az országrészt érinti. . Továbbra is a brit parlament hatáskörében marad a kül- és védelmi politika, a gazdasági, pénzügyi és adó-, valamint a társadalombiztosítási rendszer meghatározása. Wales több mint 600 év után büszkélkedhet ismét saját nemzetgyűléssel; igaz, ez jóval kisebb lesz, mindössze 60 fős. Nem lesz törvényhozási joga, de átveszi a walesi ügyek londoni minisztériumának feladatait: az oktatás, az egészségügy, a gazdasági fejlesztés, a helyi önkormányzatok, a közlekedés, a környezetvédelem, a sport irányítását, és vele együtt a minisztérium 7,4 milliárd fontos költségvetését. (-nák)