Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-05 / 18. szám
Kultúra 1999. május 5. Minden a fia házi feladatával kezdődött. Utána készültek az első tekerőlantok A hangszerasztalos Klein Melinda _____________ Nagy N ándor népi hangszereket készítő kézműves. Zselizen született, de mert a szülei magyarnak vallották magukat, az 1946- os kitelepítéskor a család kénytelen volt Magyarországra költözni. Azt mondja, nem is annyira a zene, mint inkább a fa szeretete vonzotta a hangszerekhez. Persze a zenét is nagyon szereti, és érti is, hiszen hogyan is készíthetne másként remekbe szabott lantokat, kobzokat, tekerőlantokat, citerákat, mandolinokat? Amikor a kezdetekről faggattam, elárulta, hogy mindenafia egyik iskolai feladatával kezdődött.-A fiam ének-zene tagozatos volt az általános iskolában. Egy szép napon azzal állított haza, hogy »apu, nemcsak lecke kell ebbe az iskolába, hanem hangszer is.« így aztán kénytelen voltam megcsinálni életem első tekerőlantját. A fiam akkor nyolc-kilenc éves lehetett, tehát én harmincegyné- hány esztendős fejjel kezdtem el a szakmát. A zenéhez addig vajmi kevés közöm volt, bár a népzenét mindig nagyon szerettem. Har- monikázgattam is, és mert Dunabogdányban, egy német faluban nőttem fel, a fúvósokat és a sramlizenét is megismertem. Ha azzal jön haza a gyerek, hogy hangszer kell neki, a legtöbb szülő egyszerűen vásárol egyet. A nagyapám ácsmester volt Zselizen, az édesapám szintén ács lett, a fa szeretete tehát családi örökség. Én műbútorasztalos vagyok, így természetes volt, hogy ha a fiam hangszert kér, nem a boltba megyek, hanem a műhelybe, és magam csinálom meg. Hol van a különbség egy gyönyörű bútor és egy szépen szóló hangszer elkészítése között? A szépérzékre mindkét szakmában szükség van. De a hangszerkészítés körülbelül úgy viszonyul a műbútorasztalos-szakmához, mint egy órás munkája, mondjuk, a lakatosmesterséghez. Sokkal aprólékosabb munkára, lehe„Fél lábon álldogálni nem szabad.” letfinom kidolgozásra van szükség, ha az ember igazán szép és jó hangszert akar készíteni. Készít azért még bútorokat is? Igen. Mert a mai világ divatja azt diktálja, hogy fél lábon álldogálni nem szabad. Több vasat kell a tűzben tartani, hiszen az ember soha nem tudhatja, mi lesz holnap. Az asztalosság számomra a megélhetést jelenti, a hangszerkészítés pedig a szívszerelmet. Elmesélné, hogyan készül el egy hangszer? Először is összeválogatom az alapanyagot, körülbelül öt-hat évig szárítom, majd elkezdem alakítani. Elkezdem összerakosgatni a darabokat, és egyszer csak összeáll. Felhúrozom, kipróbálom, és kész. Tényleg ennyire egyszerű volna? Tulajdonképpen igen. Mondtam már, hogy ez a szívszerelmem, számomra tehát ez nem munka, hanem szórakozás. Hajlítgatom, simogatom az anyagot, míg ki Dömötör Ede felvétele nem alakulnak a kezem alatt a hangszerelemei. Ha összeállt, elkezdem a fényezést. A hagyományos módon polírozom őket, úgy, ahogyan őseink is csinálták. Amikor ez is készen van, felhúrozom és felhangolom. Addig soha nem adok ki egy hangszert a kezemből, amíg ki nem próbáltam. Aztán átadom a fiamnak, és ha nem kapom vissza tőle azzal, hogy javításra szorul, akkor ki merem adni a kezemből. Mennyi ideig készül egy-egy darab? Ez változó, de a kezdetektől a befejezésig általában öt-hat hónap telik el. Lehet, hogy hosszú időnek tűnik, de a folyamatos szárítás elengedhetetlen. Előfordul, hogy megbukik egy hangszer? De mennyire! Ha valami nem sikerült, az nem juthat ki a műhely ajtaján. A fa tulajdonságából eleve adódhatnak hibák, hiszen a fába nem lát bele az ember, ha úgy tetszik, nem más ez, mint szerencsejáték. Megtörténhet az is, hogy én fogok mellé, bár szakmai bakit - hál’ istennek- egyre kevesebbet követek el. Egy szó mint száz, ha egy hangszer nem jó, fogom, és szemrebbenés nélkül rálépek, aztán tűzre kerül, hogy még véletlenül se hozhasson rám szégyent. Kizárólag népi hangszereket készít? Igen. Csak olyanokat, amelyek kapcsolódnak a népzenéhez. De hangszerjavítással is foglalkozom. Javítottam már hegedűt, cimbalmot, nagybőgőt. Nagy örömmel nyúlok ezekhez is, és igyekszem a hangszer korának megfelelő módszereket alkalmazni. Egy régi darabnál ugyanis nem szabad modem anyagokat és eljárásokat alkalmazni. Meg kell tudni, hogy az adott hangszert mikor és hogyan készítették, mert ha nem a kornak megfelelő technológiát alkalmazza az ember, a hegedű elveszíti az eredeti hangzását. Ezt régi mesterektől lehet még ellesni, de a hangszer maga is sok mindent elárul. Először is a hangszer és én leülünk egymással szemben, és alaposan megvizsgáljuk egymást. Csak ha már mindent tudok róla, akkor nyúlok hozzá, mert előbb nem engedi magát bántani. Volt már olyan, hogy egy hangszer nem engedett, rejtegette a baját? Bizony előfordult, és akkor nagyon szégyelltem magam. Olyankor félreteszem, egy-két hónap múlva megint megpróbálom. Néha beválik ez a kivá- rási taktika. Utolsó kérdésem: mire vitte a fia? Éppen érettségi előtt áll, és túl van már a négyszázadik fellépésén. Tekerőlanton, furulyán, dobon, kobzon játszik és énekel. Talán egy kicsit nekem is köszönheti, hogy zenész lett, de én egészen biztosan neki köszönhetem, hogy kitanultam a hangszerkészítés csodálatos mesterségét. Heti kultúra Könyvespolc Juhász Katalin: Le Big Mac 1969-ben született Rimaszombatban. Angol-magyar szakon szerzett oklevelet a pozsonyi Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Jelenleg az Új Szó munkatársa, a Szőrös Kő című irodalmi-művészeti folyóirat fő- szerkesztője. Első verseskötete Gerezdek címmel látott napvilágot (AB-ART, 1994). Verseivel szerepelt az Angyalzsugor című antológiában (AB-ART, 1997), valamint a Magyar költőnők antológiájában (Enciklopédia Kiadó, 1997). „Juhász Katalin azért érdekes jelensége a 90-es évek irodalmának, mert úgy néz ki, valamilyen szintetizáló hajlam működik lírájában - versei közérthetőségre törekednek, de minden sora mögött ott érződik valamiféle műveltségeszmény, a nyelvi megJ 1~\Ász Ka (aLi n L B iG Ma cl előzöttség szigorú logikája; szövegei mögül nem egy, hanem az általános, absztrakt énszcenarikája, megrendezett folyamatai bomlanak ki, s így nem idegen tőle az 50- es, 60-as évek költészetének egyik erős vonulata, a tárgyi- as líra sem.” (Németh Zoltán: Az ellenség művészete, Szőrös Kő, 1997/4.) Vasárnap Kisgaléria Regény A pám, kevéssel halála előtt, házat vett Dél- Franciaországban. Ez volt a mi egyeden vagyonunk. Rulettezik. Anyám eladja a házat, hogy kifizethesse az adósságait. De ez sem elég, semmi sem elég. Fiatalkorában el akart adni engem a Coupole kávéházban. Anyám már csakis őérte ragaszkodik az élethez, hogy a nagyobbik fia vegyen még az ételből, hogy meleg szobában aludjék, hogy legyen valaki, aki nevén szólítja. Birtokot is vett neki. Amboise mellett, tíz éven át verte fogához a garast. De ő egy éjszaka elzálogosította. Anyám meg fizeti a kamatokat. És a lábon eladott erdő ára, erről már beszéltem. Egyeden éjszaka. Meglopta a haldokló anyámat. Szekrényekben matatott, jó szimata volt, tudta, mit hol kell keresni, merre vannak az egymásra tornyozott lepedők között a rejtekhelyek. Lopott jegygyűrűket, nem is egyet, ékszereket, ennivalót. Meglopta Dót, az inasokat, az öccsét. Éngem is, de hányszor. Még az anyját is eladta volna. Alighogy anyám meghalt, azonnal hívatta a közjegyzőt, még a gyász megrendülésében. Hasznot húzni a gyászból, a megrendülésből, ehhez értett. A közjegyző azt mondja, hogy a végrendelet érvénytelen. Annyira kedvezett anyám a nagyobbik fiának, velem szemben. A küAszerető Marguerite Duras 20. rész lönbség óriási, nevetséges. A dolgok ismeretében igazolnom kell, elfogadom-e vagy sem. Igazolom, hogy elfogadom: aláírom. Elfogadtam. A bátyám lesütött szemmel hálálkodik. Sír. Annyira megrendítette anyánk halála. Nincs ebben semmi köntörfalazás. Párizs felszabadulása után, mivel a délvidéken körözést adtak ki ellene, alighanem a megszálló hatóságokkal való együttműködés miatt, nincs hova mennie. Hozzám költözik. Veszélyben van, de hogy miért, sohase sikerült megtudnom. Talán feljelentett néhány embert, zsidókat, minden lehetséges. Csupa szelídség, kedvesség, mint a gyilkosságai után annyiszor, mint mindig, amikor segítségre szorul. A férjemet deportálták. Együtt érez velem. Három napig marad nálam. Amikor elmegyek hazulról, elfelejtem kulcsra zárni a szekrényeket. Kutat. A rizs- és cukoijegyeket csak a férjem hazatérte után akarom beváltani. Megtalálja, és magához veszi őket. Egy kis szekrényt is átkutat a szobámban. Ott is talál valamit. Elviszi a megtakarított pénzemet, ötvenmillió frankot. Nem hagyott egyeden bankjegyet sem. A zsákmánnyal elhagyja a lakást. Amikor újra találkozom vele, meg sem említem, már any- nyi gyalázat tapad hozzá, nem tudok beszélni róla. Az álvégrendelet után az álbarokk kastélyt is elkótyavetyéli. Az adásvételi szerződést éppen úgy meghamisította, mint a végrendeletet. Anyám halála után egyedül marad: barátja nincs, sohasem is volt, csak egy-két barátnője, akiket a Montpamasse-on dolgoztatott, bár olyan női is akadtak, akiket nem dolgoztatott, kezdetben legalábbis, néha férfiak is voltak az életében, de ezek fizettek neki. Nagy magányban élt. És ahogyan öregedett, magánya is nőttön-nőtt. Szerencsétlen vagány volt, kisstílű csirkefogó. Csak a közvetien környezete félt tőle, más senki. Amikor elvesztett minket, igazi hatalmát is elvesztette. Nem gengszter volt, csak a család szégyene, szekrények fosztogatója, fegyvertelen gyilkos. Nem keveredett bajba. A csirkefogók élhetnek úgy, ahogyan ő élt, az életben nem volt semmi szolidaritás, semmi nagyság, csak félelem. Ő aztán félt. Különös életet élt anyám halála után Tours-ban. Csak a pincéreket ismerte (őtőlük kapta a „holtbiztos lóversenytippeket”), meg a hátsó termekben pókerező, borszagú kártyásokat. Hovatovább hasonlít is rájuk, iszik, mint a kefekötő, a szeme véreres, lefittyed a szája. Tours-ban már nincsen semmije. Mind a két birtokát eladta, földönfutó lett. Egy évig valami bútorraktárban húzza meg magát, ezt anyám bérli neki. Egy éven át karosszékben tölt minden éjszakát. Szívességből beeresztik. Egy egész évet tölt itt, ebben a raktárban. Aztán innen is kidobják. Egy évig biztosan azzal áltatta magát, hogy visszavásárolja elzálogosított birtokát. Egyenként eladogatta anyámnak a raktárban őrzött bútorait, bronz- Buddhákat, rézedényeket, aztán az ágyakat, aztán a szekrényeket, aztán az ágyneműt. Aztán egyszer csak, ahogy várható volt, nem marad semmije, semmije sincs az egy öltönyén kívül, ami épp rajta van, se ágyneműje, se terítéke. Magára maradt. Egy álló évig senki se nyit rá ajtót. ír egy párizsi unokafivérének. Attól kap majd egy cselédszobát a Malesherbes körúton. S bár elmúlt ötvenéves, állást vállal, először életében, megkapja élete első fizetését mint egy biztosítótársaság küldönce. Tizenöt évig maradt az állásában, azt hiszem. Akkor kórházba került. De nem ott halt meg. Hanem a cselédszobában. Anyám sohase beszélt erről a gyerekéről. Sohase panaszkodott. Senkinek se beszélt róla, hogy ki fosztogatja a szekrényeit. Úgy fogta fel az anyaságát, mint egy bűncselekményt. Eltitkolta. Nyilván úgy érezte, hogy csak annak lehetne mindent elmagyarázni és mindent elmondani, aki legalább annyira ismeri az ő fiát, mint ő maga, vagyis Isten előtt, és csakis Őelőtte. A nagyobbik fiáról csak apró közhelyeket mondott, mindig ugyanazokat. Hogy ha akarná, ő volna a legértelmesebb a három közül. Mert igazi „mű- vészlélek”. Mert ő a legérzékenyebb, és az anyját is ő szerette a legjobban. Hiszen, mindent összevéve, ő értette meg legmélyebben. Nem is tudtam, mondogatta anyám, hogy egy fiú egyáltalán képes ilyesmire, ilyen ösztönös megérzésre, ilyen mély gyöngédségre. Egyszer még találkoztunk, az öccséről beszélt, aki meghalt. Azt mondta: micsoda rettenetes tragédia ez a halál, a mi testvérünk, a mi kis Paulónk halála. (folytatjuk) Nagy Zoltán: Mélabú
