Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-01-13 / 2. szám
Kultúra 1999. január 13. Fischer Iván a hétköznapok embere. De a karmesteri pulpituson minden perce ünnep Háttal a közönségnek „Ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bármelyik szomszédom.” Kanyó Béla felvétele RÉFI ZSUZSANNA ___________ Mi ndig gyanús neki, ha valaki túl biztos a dolgában, ha állandóan tudja, mi a jó és, mi a rossz. Nem tagadja, neki magának időnként kétségei támadnak. Fischer Iván az örök kétkedő, aki nagyon ritkán elégedett. A zenei Oscar-díj- nak nevezett Gramophone-díj és a frania Arany Diapazon díj nyertese a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója, vezető karmestere. Megítélése szerint messze vannak még a csúcstól, az elismerések ellenére még nagyon sokat kell tanulniuk. A dirigens egyébként is kísérletező típusnak vallja magát, aki szeret többféleképpen kipróbálni mindent, hogy kialakuljon, leszűrődjön a lehető legjobb megoldás. S ilyenkor, a sok gyakorlás után már olyanná válnak számára a darabok, mintha a saját szerzeményei volnának. Ennek ellenére nem szokta néha zavarni, hogy interpretáló művész? De, időnként nagyon. A legjobb az, amikor létrehoz, teremt valamit az ember. Mégis úgy vélem, egy koncert is alkotássá válhat, ha az előadó magáévá teszi a művet. S szerintem ilyen a jó zenehallgatás is. Ha valaki igazán odafigyel a darabra, akkor ő is úgy érezheti, hogy részt vesz az alkotásban. Ezért tartom fontosnak, hogy erre a figyelemre megtanítsuk a közönséget, akár az egyforintos koncertjeinken, akár a legifjabbaknak szóló kakaókoncerteken. S az jó érzés, hogy karmesterként végig hátat fordít a publikumnak? Szerintem kimondott szerencse. Olyan, mintha becsuknám a szememet. Jó, hogy nem látom a nézőket, hogy teljesen el tudok merülni a zenében. Persze azért érzem, hallom az em- berekjelenlétét, a jó vagy rossz kisugárzásukat, azt, ahogy egy résznél erősödik vagy lanyhul a figyelmük. Mennyire fárasztó a koncertezés? Sosem érzem a hangversenyek után kimerültnek magam. Szerintem a mozgás, a zenére való koncentrálás nem fárasztó. Egyébként úgy vélem, a muzsikálást mindig csakis teljes odaadással, átéléssel kell végezni. S nem szabad túl sokat zenélni, mert rutinszerűvé válhat. A muzsikának mindig új csodaként kell hatnia. S ön hogyan készül fel egy új darab előadására? Ez változó, de nem vagyok az a típus, aki a kottájával legszívesebben egy lakatlan szigetre vonulna. Van, hogy elolvasok mindent a zeneszerzőről, a mű születési körülményeiről, vagy meghallgatom mások felvételeit, emberekkel beszélgetek. Hagyom, hogy hassanak rám a különböző impulzusok. Gyakran a szabad asszociáció alapján, sok teret engedve az esetlegességnek és a spontaneitásnak. S persze az is megesik, hogy megtanulok egy darabot, s rájövök, nem az igazi, nem való nekem. Ilyenkor egy ideig nem vezénylem többször. Ön maximalista, aki a muzsikusainak is nagyon magasra rakja a mércét. Előfordul, hogy elégedett egy-egy koncert után? Igen. Ritkán. S meglepő módon nem mindig a technikailag legtökéletesebb koncertek adják a katartikus élményt. Nekem fontos, hogy érezzem, a hozzám közel ülő muzsikusok átadják magukat a zenének, s valóban azonos hullámhosz- szon vagyunk. S ha ezt sikerül megvalósítani, az remek, akkor valóban elégedetten hajolhat meg az ember a koncert végén. Egyébként a zenészeimben is azt próbálom tudatosítani, hogy ne az én elismerésem miatt játsszanak jobban. Azért tökéletesítsék a tudásukat, hogy nekik maguknak szerezzen nagyobb örömet az előadás. S milyen ön szerint a jó karmester? Bizonytalan? Némileg az, de legalábbis nem gondolkozik dogmatikusan a művekről. Olyan dirigens, aki hagyja, hogy átfolyjon rajta a zene, s így a darabból és az ő előadásmódjából szülessen meg az egyedi interpretáció. Emellett lehet agresszív, dührohamos vagy meditativ és bizonytalan is. Nem az a jó karmester, aki népszerűségre törekszik, vagy azt akarja elérni, hogy őt mindenki szeresse. Egyedül a mű, az eredmény számít neki. S amellett, hogy úgy tud játszani a zenekarral, mint egy hangszeren, képes arra, hogy fanatizálja, inspirálja a muzsikusait. Ön már több mint egy negyed- százada dirigál, s a Fesztivál- zenekar mellett a Berlini és a Clevelandi Filharmonikusokkal is gyakran dolgozik, akárcsak a vezető párizsi és londoni együttesekkel. Az életének minden percében szól a muzsika? Nem, de az nem is volna jó. A muzsika olyan terület, amelyen keresztül ki tudom fejezni önmagam. Egyébként ugyanolyan hétköznapi ember vagyok, mint bármelyik szomszédom. Szeretek otthon lenni amszterdami lakásomban, feltöltődni, élvezem a társasági életet, érdekelnek az emberek, szívesen sakkozom és teniszezek, s ugyanúgy meghallgatom a híreket, elolvasom az újságokat, mint bárki más. A zene, a zenélés egy külön világot jelent, amely nélkül már nem tudnám elképzelni az életemet. Heti kultúra Könyvespolc L. Juhász Ilona: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1987-1988) A szlovákiai magyarság néprajzának kutatása az elmúlt évtizedek során - az ehhez szükséges intézményrendszer híján - csak néhány magányos kutató, valamint a pedagógusok és az amatőr néprajzgyűjtők munkájának köszönhetően tudott bizonyos eredményeket felmutatni. Munkásságuk dokumentálása nemcsak az adott időszak néprajzi kutatásának hű tükörképét nyújtja, hanem az egyetemes magyar néprajzi kutatás számára is fontos ösztönzést adhat. E munkához kíván hozzájárulni a Fórum Társadalomtudományi MISCELUWÉA MliGTHECAE HUNGAMCAE L. JUHÁSZ ILONA SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPRAJZI BIBLIOGRÁFIA (1987-1988) Intézet Etnológiai Központja a néprajzi bibliográfiák ösz- szeállításával is, melynek első kötetét tarthatja most kezében az Olvasó. (Lilium Aurum, Dunaszerdahely) Felhívás ACsemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya a Csemadok Országos Tanácsának megbízásából főrendezőként második alkalommal országos népzenei vetélkedőt hirdet népdalénekesek, népdalkörök, népi hangszerszólisták és népi hangszeres együttesek részére Bíborpiros szép rózsa címmel. A vetélkedő célja: Immár másodszor országos fórumot biztosítani a népdalt és a népzenét szerető és művelő egyének és közösségek részére, lehetőséget adva az országos jellegű megmérettetésre és elősegíteni a szlovákiai népzenei szakmai közösség kapcsolatteremtését, egymás jobb megismerését. Segíteni a hazai népzenei mozgalom fejlődését, valamint szakmai és módszertani támaszt nyújtani, mely ösztönző erőként szolgálhatja a népzenei mozgalmat. A vetélkedő korcsoportjai: I. korcsoport - alapiskolák tanulói II. korcsoport - középiskolák diákjai, főiskolások, egyetemisták, felnőttek A vetélkedő kategóriái: a) Ének kategória: szólisták és kettősök (duók), max. 5 perces műsorral és népdalkörök (15 főig), maximum 7-8 perces műsorral b) Hangszeres kategória: szólisták, parasztzenekarok, citerazenekarok, max. 10 perces műsorral. A vetélkedő időpontjai: Válogatók: 1999. március-április folyamán. Döntő: 1999. május 15-16. Jelentkezési határidő: 1999. január 25. Jelentkezési lapok a Csemadok területi választmányainál szerezhetők be. Közelebbi információk: Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya (tel., fax: 0709/552 24 78, mobil: 0905/358 529). Regény mi a halált illeti, csak egy cinkosa van, anyám. Elbűvölő - ezt a szót úgy használom, ahogyan akkortájt mondogatták körülöttem, a gyerekek körül. Már kinyílt a csipám. Tudom, amit tudok. Tudom, hogy nem a ruhán fordul meg, hogy a nők szépek-e vagy sem, nem is jólápoltságukon, nem is a piperecikkek vagy a cicomák árán, ritkaságán. Tudom, hogy máshol a rejtély nyitja. Hogy hol, nem tudom. Csak azt, hogy nem ott, ahol a nők hiszik. Elnézem a nőket a saigoni utcákon, a vidéki állomáshelyeken. Nagyon szépek is akadnak közöttük, a bőrük hófehér, és itt különleges gonddal ápolják szépségüket, főleg az isten háta mögötti állomáshelyeken. Semmit se csinálnak, csak magukat őrzik, őrzik magukat Európának, a szeretőiknek, az olaszországi nyaralásnak, a háromévenként ismétlődő hat hónapos, hosszú vakációnak, amikor végre-valahára beszélhetnek arról, ami itt történik, a különös gyarmati életről, az őket kiszolgáló bennszülöttekről, az illemtudó bo- yokról, a növényzetről, a bálokról, a fehérre meszelt villákról, ahová a távoli állomáshelyeken elszállásolják a hivatalnokokat, és amelyek olyan tágasak, hogy szinte elvész bennük az ember. A szerető Marguerite Duras 5.rész Várnak. A tükörnek öltözködnek. Nézegetik magukat. Azt nézegetik a villák elsötétített szobáiban, müyenek lesznek később, azt hiszik, regény az életük, a szekrények dugig vannak, ennyi ruhával nem is tudnának mit kezdeni, ezt is csak úgy gyűjtögetik, mint az időt, a várakozás napjainak láncszemeit. Vannak, akik megőrülnek. Másokat faképnél hagynak egy hallgatni tudó, fiatal cselédért. Faképnél. Szinte hallani, ahogyan telibe találja őket ez a szó, mint egy pofon, akkora csattanással. Van, aki öngyilkos lesz. Mindig is tévedésnek tartottam, ha a nők önmagukat büntetik a nők iránti kötelesség elmulasztásáért. A vágyat senki se tudja magához édesgetni. Vagy megvan a nőben, ami kiváltja, vagy nincs. Vagy ott vibrált már az első tekintetében, vagy sohase létezett. Vagy azonnal érezzük a szexuális érdeklődést, vagy nem érzünk semmit. Még ezzel is tisztában voltam, jóval az experiment előtt. Csak Heléne Lagonelle volt ki- vétel a tévedés törvénye alól. Ő megrekedt a gyermekkorban. Sokáig nincs saját ruhám. A ruháim mint valami zsák, úgy lógnak rajtam, anyám régi ruháiból vannak átalakítva, és azok is zsák formájúak. Csak azok nem, amiket Dővel varratott. Dő, a házvezetőnő sohase hagyta el anyámat, még akkor sem, amikor anyám visszament Franciaországba, akkor sem, amikor bátyám megpróbálja megerőszakolni a sadeki szolgálati villában, akkor sem, amikor már nem kap fizetést. Dő a kedvesnővéreknél nevelkedett, hímez, vasal, varrni úgy varr, mint évszázadok óta senki, hajszálvékony varrótűvel. Mivel tud hímezni, anyám összes lepedőnket kihímeztet- te vele. Mivel tud vasalni, anyám rakott ruhákat csináltat nekem, fodros ruhákat, pedig úgy állnak rajtam, mint a zsák, ósdiak, gyerekesek, két sor berakás elöl, bubigallér, a szoknya vagy selyemszalaggal, vagy rézsútosan felvarrt fodrokkal díszítve, hogy olyan legyen, mintha valami híres divatházban csináltattuk volna. Úgy viselem őket, mint valami zsákot, övvel összefogva, pedig így még formátlanabbak, időtlenek. Tizenöt és fél éves vagyok. A test sovány, szinte csenevész, alig domborodó mell, halványrózsaszínre és pirosra festett arc. Meg ez a gúnya, hiába nevetésre ingerlő, mégse nevet rajta senki. Úgy látom, semmi se hiányzik. S emmi se hiányzik, és még nyitva minden lehetőség, ezt a tekintetéből olvasom ki, minden ott van már ebben a tekintetben. írni akarok. Már anyámnak is beszéltem róla: írni, igen, írni szeretnék. Elő- szörre semmi válasz. Aztán a kérdés: de mégis, micsodát? Azt mondom, könyveket, regényeket. Erre, kegyetlenül: a matematikadiploma után akár írhatsz is, az már a te dolgod. Azért helyteleníti, mert nem méltó hozzám, mert nem munka, nem komoly dolog - később majd azt mondja: gyerekes ötlet. A puhakalapos kislány ott áll a folyó iszapos derengésében, egymagában a komp fedélzetén, a korlátra könyökölve. A férfikalap drapp színbe vonja az egész jelenetet. Ez az egyetlen szín. A folyó párás verőfényében, a hőség verőfényében, a part vonala elmosódott, a folyó szinte felcsúszik az égre. A folyó sötéten hömpölyög, nesztelenül, mint testben a vér. A víz fölött szélcsend. A motorberregés az egyetlen zaj, amit hallani a jelenet alatt, a komp agyonbütykölt, öreg motorja úgy zihál, úgy sistereg, mintha kiolvadt volna a hengerfejtömítése. Olykor, mint enyhe szélroham, egy-egy hangfoszlány. Aztán kutyaugatás mindenfelől, a köd mögül, minden faluból. A kislány gyerekkorától fogva ismeri a révészt. A révész mosolyog, az igazgató asszony felől érdeklődik. Azt mondja, éjszakánként sűrűn látja a kompon, amikor anyám átmegy a kambodzsai koncesszióra. Anya jól van, mondja a kislány. (folytatjuk)
