Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-04-28 / 17. szám
8 1999. április 28. Riport Baráti gesztus vagy elmagyarosítási szándék? Muzslán a szlovák iskolások magyarul énekeltek volna „... és a saját lelkét hallja minden dalban” Vrabec Mária Az 1998-as választások után sokan kezdtünk reménykedni, hogy vége a nacionalista uszítások, hazug vádaskodások divatjának, és Szlovákiában is kezdetét veszi az előzékeny gesztusok, az értelmes párbeszéd ideje. Száz napnak sem kellett azonban eltelnie, és máris világossá vált, hogy Slotáék a kormányban töltött négy év alatt minden faluban kinevelték a maguk apostolát, aki a kákán is csomót keresve, árgus szemmel figyel, és megakadályoz mindennemű közeledést szlovákok és magyarok között. Még olyan településeken is akadt, aki elhivatottságot érzett eme nemzetmentő feladat ellátására, ahol a lakosság 95 százaléka magyar ajkú, és nemzetiségi ellentétekről eddig legfeljebb a Slovenská republikában olvashatott - mind például a Párkányhoz közeli Muzslán. A községben teljes szervezettségű magyar alapiskola működik két összevont szlovák osztállyal. Mindkét osztályban szlovák pedagógus tanít - Éva Vanková és Július Novotny -, akik nyugdíjas létükre vállalták a mindennapi utazást Párkányból Muzslára. Mindeddig a szülők is csak elismeréssel szóltak a munkájukról, de karácsony előtt történt valami, amitől az egyik apuka olyannyira sértve érezte magát, hogy egyenesen az oktatási minisztériumba ment panaszra. A szörnyű felháborodást nem más váltotta ki, mint a Kell, hogy várj című Neoton-dal, amelyet a szlovák elsősök és harmadikosok a karácsonyi műsorban adtak volna elő, horribüe dictu - magyarul. Az osztály tanító bácsija, Július Novotny ugyanis azt merte gondolni, hogy ezzel a szép gesztussal közelednek egymáshoz a gyermeklelkek, és együvé tartozásukat fejezik ki a tanulók. Annál is inkább, mivel a magyar osztályok is készültek az alkalomra szlovák műsorszámokkal. Bár a tanító bácsi elmondása szerint a szlovák osztályt látogató gyerekek küencven százalékának is magyarok a szülei, és otthon is csak magyarul beszélnek, azért a november 20-i szülői értekezleten megkérdezte a jelenlévőket, beleegyeznek-e a magyar dalocska előadásába. Akkor senkinek sem volt ellenvetése, sőt egy apuka még a szöveg fénymásolását is vállalta. „Nyugdíjazásom előtt tizennégy évig a kéméndi szlovák kisiskolásokat tanítottam, velük is begyakoroltam ezt a dalt, és akkora sikerünk volt, hogy nagyobbat nem is kívánhattunk volna - mondta el Július Novotny. - Gondoltam, Muzslán is megpróbálkozom vele, eszembe sem jutott, hogy egy szinte színmagyar faluban ezt valaki provokációnak tartja. De egy nap umba küldött, és azt kérte, személyesen a miniszter jöjjön kivizsgálni az ügyet, ne Szigeti államtitkár, mert az párkányi magyar. Olyan valóüanságok voltak a levélben, hogy én a szlovák tanítási órákon magyar dalokat tanítok, és megsértem a nyelvtörvényt. Pedig kizárólag zeneórán gyakoroltuk a dalt. Nagytapolcsányból származom, tősgyökeres szlovák vagyok, csak ide nősültem. Az itt töltött több mint negyven év alatt tanultam meg, hogy az a legfontosabb, ne Július Novotny: „Ennek kellett megtörténnie velem idős koromra. Az tartotta bennem a lelket, hogy a többi szülő kiállt mellettem.” bejött az iskolába Haffner apuka, akinek két gyermeke is jár az osztályomba: a kislány elsős, a fiú pedig harmadikos. Haffner úr köszönés nélkül vágta le az asztalomra a dal szövegét, és csak annyit mondott: kikéri magának, hogy a gyerekeit elmagyarosítsam. Mivel a történtek ellenére folytattuk a dal gyakorlását, Haffner úr az igazgatónál is járt, aztán figyelmeztetett, hogy felsőbb helyeken megtette a szükséges intézkedéseket. Két nap sem telt bele, már itt is voltak az érsekújvári járási hivatal oktatási osztályától ellenőrzésen. Én nem éreztem magam bűnösnek, nekik is nyíltan elmondtam, mi volt a célom a dalocskával. Megértették az érveimet, Jelinek úr, az osztályvezető helyettese maga is azt mondta, nem lát ebben semmi rosszat, de a békesség végett jobb lesz, ha abbahagyom az ének gyakorlását. Megfogadtam a tanácsát, a dalt nem adtuk elő a karácsonyi műsorban, januárban és február elején mégis újra kijöttek ellenőrizni. Ekkor már megmutatták nekem Haffner úr panaszos levelét is, amelyet egyenesen a minisztériidegenként tekintsenek egymásra szlovákok és magyarok. Szomorú, hogy ezt épp azok nem értik, akik itt születtek. Végül az illetékesek is úgy zárták le az ügyet, hogy semmiféle elmagyarosításról nem volt itt szó - hát mire volt jó ez a cirkusz? A tanító bácsi kérdésére Vladimír Haffnertól vártuk a választ, de a 30 év körüli fiatalember mindössze annyit mondott: elvből tiltakozott. Ugyanúgy elvből nem egyezett bele abba sem, hogy lefényképezzük, sőt még a háza előtt álló hét gipsztörpét sem engedte megörökíteni. Kérdésünkre, miért nem szólalt meg a felesége rögtön a szülői értekezleten, azonban már bővebben is kifejti az álláspontját: .Azért, mert nem kérdezte őt senki. De én szlovák vagyok, és nem kívánom, hogy elmagyarosítsák a gyerekeimet. Majd ha a magyar nyelv benne lesz a szlovák iskolák tantervében, akkor alkalmazkodom, de addig nem. Amikor az igazgatót figyelmeztettem, hogy írni fogok a minisztériumba, azt mondta, jogom van hozzá. Úgyhogy én csak éltem a jogommal, elértem, amit akartam, és többet nem kívánok a dologgal foglalkozni!” Azt egyébként Haffner úr is elismeri, Novotny tanító bácsi munkája ellen nem lehet panasza, és a faluban sem veszélyezteti a szlovák szuverenitást senki. Azt is tőle tudjuk meg, hogy a helyi magyar óvodában külön odafigyeltek arra, hogy az ő gyerekeivel csak szlovák verseket tanítsanak. De ő ennek ellenére kötelességének érezte tájékoztatni Müan Ftácnikot arról, mi történik Múzsán, azért írta 1998. december 8-án a levelet. Amikor rákérdezünk, hogy lehet, hogy a levél postázása után két nappal már kijöttek a járási hivatal illetékesei, azt a talányos választ kapjuk, hogy „Őket közvetve, egy illetőn keresztül értesítettem a dologról.” Mint később a járási hivatalban megtudtuk, a titokzatos illető nem volt más, mint Jozef Cerula, a párkányi Matica-ház igazgatója, civil foglalkozása szerint pedig a párkányi vasútállomás műszaki igazgatóhelyettese. Idestova egy éve Vladimír Haffner is a párkányi vasútállomáson dolgozik mint vasúti rendőr. Az egyenruha viselése bizonyára a nemzeti öntudat ébredezésére is jótékony hatással van... Az Érsekújvári Járási Hivatal oktatási osztályának akkori vezetője, Stefan Verseghy is csak annyit mond az ügyről: valaki elefántot csinált a bolhából. „A párkányi Maticától kaptuk az információt, és munkatársaink már december 10-én ellátogattak Muzslára, de csak azt tudták megállapítani, hogy egy hisztérikus reakcióról van szó. A minisztériumnak és Haffner úrnak is azt fogjuk válaszolni, hogy a panasz alaptalan, mert egy baráti gesztust nem lehet nemzetellenes támadásnak tekinteni.” Azóta Haffner úr is megkapta a hivatalos választ, és bár nekünk azt mondta, elégedett, mert a célját elérte, valami azt súgja, nem volt elragadtatva tőle. Valószínű, hogy ha legközelebb úgy érzi, nemzeti jogain esett csorba, máshová fordul védelemért - február közepén ugyanis felkereste a párkányi Matica-házat, és bejelentkezési űrlapot kért... Az iskola tanulói közül csak kevesen tudnak a Neoton-dal miatt kipattant botrányról, de akik hallottak róla, azok nevetségesnek tartják a dolgot. Szerintük nem is lehet az egészet komolyan venni, hiszen a szlovák osztályokat látogató gyerekek az órák közti szünetekben és otthon is csak magyarul beszélnek. A falubeliek szerint Vladimír Haffner is tudhat i gyárul, hiszen az édesar magyar volt - már csak e: sem értik az indíték Muzslán eddig még senki í foglalkozott ilyen álprobléi val, enélkül is épp elég az élők gondja a növekvő mun nélküliség és a fiatalok szi kilátástalan helyzete miatt község önkormányzata e: Hír(verés) nélküli irodalom Vas Ottó Amikor tavaly a Vasárnapnak küldött cikkemben (okt. 21-én) azt írtam, hogy két irodalmi lapunk nem tudja eléggé népszerűsíteni kortárs irodalmunk jeles és kezdő képviselőit, azoknak az íróknak és költőknek a véleményéből indultam ki, akik az Irodalmi mozaik (rádiónk magyar adásának irodalmi műsora) körkérdésére válaszolva panaszolták, hogy manapság már szépirodalmat szinte senki sem olvas, és a kortárs alkotókat nem ismerik az emberek. Akkor arra gondoltam, ha újra lenne irodalmi rovata egyéb, nagy példányszámban megjelenő lapjainknak (Új Szó, Vasárnap, Szabad Újság, Új Nő), az írók, költők művei több emberhez jutnának el, köztük olyanokhoz is, akik eddig tényleg nem olvastak kortárs irodalmat, és jó lenne, ha legalább néhányuk változtatna eddigi szokásain, és lapja irodalmi rovatának hatására rendszeresen igényelné, hogy a napi politikai, társadalmi és sportesemények mellett esedeg irodalmat is kapjon lelki táplálékul. Nem kell mondanom, hogy a cikkre sem egy író, sem egy szerkesztő vagy újságíró nem reagált, pedig nem ártott volna megkérdezniük a lapok vezetőit (tulajdonosait) , hogy mi a dologról a véleményük. Avagy annyira reménytelen ügyről van szó, hogy felesleges rá energiát pazarolni? Nem hiszem. A fent említett lapok szerkesztőségében ugyanis vannak személyiségek, akik ezt a rovatot minden nehézség nélkül vezetni tudnák. Legalább ők tehetnének valamit azért, hogy visszakerüljön a teljes értékű irodalmi rovat lapjaink hasábjaira, hiszen nem minden lapból hiányzik teljesen a szépirodalom. Említhetnénk a Vasárnap folytatásos regényét, vagy a Szabad Újságban irodalmunk „felszabadulásának” ötvenéves évfordulója kapcsán megjelenő íróportrék sorozatát és a szintén folytatásokban közölt regényt. Ezek azonban csak félig-meddig irodalmi rovatok. A szerkesztők válogatásai. Hiányoznak belőlük a szerzők kezdeményezéséből megjelenő versek, prózai alkotások vagy tanulmányok, ismertetések; arról nem is beszélve, hogy például a Vasárnapban nem hazai, hanem világirodalmi művet közölnek folytatásokban, pedig az Irodalmi Szemle és a Kalligram kis példányszámban és csak ritkán ad (adhat) lehetőséget a megjelenésre, különösen a felfutó fiatal íróknak. Ezt azért merem állítani, mert vettem a fáradságot, és átnéztem az Irodalmi Szemle, és a Kalligram 1998-as évfolyamát, és bár tudom azt is, hogy az irodalomban a számok, százalékok nem nagyon számítanak, mégsem árt elgondolkozni néhány általam rögzített száraz, matematikainak látszó adat felett, amelyek hazai irodalmunk képviselőinek publikálási esélyeiről tanúskodnak. Az Irodalmi Szemlének a múlt esztendőben, sajnos, csak 3 száma jelent meg. Mondhatja ugyan valaki, hogy összevont számokról van szó, szerintem azonban a lényeg az, hogy íróinknak ebben a lapban gyakorlatilag csak háromszor volt alkalmuk megmutatni magukat, összesen 466 oldalon. A lapban 426 oldal szöveg és 40 oldalnyi képzőművészeti anyag található. A szöveg 36%-a (152 o.) szépirodalom, míg 64%-a (274 o.) különféle tanulmányokat, ismertetéseket, beszélgetéseket tartalmaz. Ebből a szövegek 30%-a (127 o.) kifejezetten irodalmi tanulmány, 22%-a (94 o.) pedig egyéb tudományos értekezés (főleg nyelvészet és történelem). Az is kiderült, hogy az Irodalmi Szemlében a hazai szerzők aránya jelentősen meghaladja a nem szlovákiai magyar vagy idegen Publ szerzőknek szánt teret. A szépiro dalomnak (a 426 oldal szövegből) mindössze 6%-a (27 o.), a tanulmányoknak és ismertetései! nek pedig 7%-a (32 o.) származi külhoni alkotótól. Ha a szépirodalmi anyagot nézzük, a vers és próza aránya is kedvezőnek mondható. A versek 56 (13%), a prózai művek 96 (23%) oldalon szerepelnek. A Kalligramnak 8 száma jelent meg, 995 oldalon. Több közülük szintén összevont, és meg kell azt is jegyeznünk, hogy a 8 szám fele tematikus, art azt jelenti, hogy bennük csak az adott témát választó vagy egy bizonyos írócsoporthoz tartozó szerzők publikálhatnak, ami mások számára korlátozza (lehetetlenné teszi) a megjelenést. A lapban 952 oldal szöveg és 43 oldalnyi képanyag található. A te
