Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-04-21 / 16. szám
Kultúra 1999. április 21. Viktor Jerofejev a mai orosz irodalom legsikeresebb és legvitatottabb képviselője Eleven középkor Archív felvétel ViktorJerofejev A mai orosz alternatív irodalom legsikeresebb és legvitatottabb képviselője 1947-ben született. Apja Molotov külügyminiszter asszisztense, Sztálin francia tolmácsa volt. Gyermekkorában három évig Párizsban élt. Az irodalomtudomány kandidátusa. Már legelső, 1973-tól publikált írásai botrányokat kavartak. Az Akszjonowal együtt szerkesztett illegális Metropol-almanach miatt aztán kizárták az írószövetségből, és évekig nem publikálhatott. 1989-ben jelent meg első, Anna teste, avagy az orosz avantgarde vége című novelláskötete, 1990Ősrégi fehérneműk bűze, reszkető kezek, kidagadt erek... ben pedig esszéinek gyűjteménye. Világsikerű regénye, Az orosz szépleány, az Í989-es frankfurti könyvvásárra jelent meg. Eddig harminc nyelvre fordították le, magyarul 1996-ban látott napvilágot az Európánál. Az ingatlanügynökök, a körzeti orvosok - mindenki, aki naponta találkozik az egyszerű néppel, döbbenten látja, hogy mennyire elvadult. A nagyváros homlokzatai mögött, a kushadó társbérletek gyomrában, a falakon húzódó villamos vezetékek rothadt szerpentinjével, a kémlelőlyukkal, kampókkal, reteszekkel, kincstári kékre festett falakkal, betört ablakokkal, szétszáradt párkányokkal, leszakadt kilincsekkel, lavórokkal, áporodott szaggal, ott, ahol az utca a folyosón kezdődik, a csövek csöpögnek, a vécékben sarkvidéki hideg van, és pucér körte ég, ott lakik Oroszország, amely ma is a Péter előtti időkben él. Véledenül rossz számot tárcsázol, mire idióta hang böffen fel egy kút mélyéről - és máris belecsöppentél a középkorba. Ősrégi fehérneműk bűze, reszkető kezek kidagadt erekkel, ravasz csótányok, amikre papuccsal vadásznak, csalafintaság és hőzöngő kö- vetelődzés, igénytelenség, döb„Mittegyünk vele? Neveljük át?" benetes mértékű alkoholizmus, józan ésszel felfoghatatlan szellemi elmaradottság az egész nap zúgó tévé mellett, az élet normájává lett veszekedések, óvódások, áskálódások, pletykák, gyűlölet, kicsinyesség, nyomor - az összetöppedt tudatnak ez a gombolyaga gurul szanaszét Oroszhonban. Ősz lobonc, akaratbénaság, a tapasztalat összegzésére való képtelenség, primitív elképzelések már a tegnapi, az általuk is szemtanúként átélt napról is, az erőnekvalóbehódolás, emberhez méltatlan gyengeség - íme, a nép, amelyik itt él, vagy nem is él, de mindenesetre van, és amellyel túlságosan ritkán számolunk mint realitással. És naiv a remény is, hogy a társbérletek megszűnnek minálunk. A kommunalka, mintakiolthatat- lan hold fénye, az orosz mentalitás normája. Az összeszart lépcsőházakban és kapualjakban, a szemétcsatomához hasonlóan mocskos barlangi emberekben metafizikai értelem rejlik. Szedett-vedett edényeik, girbegurba villáik-kanalaik fölött csak az Úristen ítélkezhet. Lealacsonyítják az ember fogalmát, a velük való egyszerű találkozás emigrálásra sarkallhat, ha együtt élsz velük, a pokolról támadnak gondolataid. Elvadult Oroszország, ki sohasem szellőztél ki, akit emberi szóra sohasem méltattak, aki nem értetted saját fejlődésed logikáját - vajon hány ilyen ember lakik benned? Milliók? Tízmilliók? Ezt a középkort, melyből csak a hit középkori jelképei hiányoznak, nem szokás figyelembe venni, amikor az országról esik szó, és a sztálini építészet homlokzatait mutogatják. Kell-e mondani, hogy a pucér villanykörtés Oroszország, a Péter előtti, a forradalom előtti, a szovjet és a mai idők öröksége olyan enervált, hogy mellette Oblomov valóságos Stolcnak tűnik, és ha tetszik, ha nem, számolnunk kell ezzel a holt tömeggel? Mindig akad csapatnyi jámbor lélek-ezek buzgón emlegetik a boldog szobomoszty példáit: ahol szigorú beosztás szerint takarítják a lépcsőházat, ahol szerény otthonosság és cipőkrémszag fogad, ahol a lakók keleti köpenyben járnak, vagy tűnődőn maguk alá húzva lábukat üldögélnek a díványon. Hát nem megveszekedett gazember, aki szót emel a középkor ellen? Ugyan, mit tehetett volna a nép? - förmednek rád. Ez az: vajon mit tehetett volna? Ismerem ezeket a jámbor lelkeket. Annyira gyatrán végzik a munkájukat, hogy eredendően nem párbajképesek. És van mellettük tömérdek olyan ember, aki e középkori lények védelmére kel - ők sajnálják a részegeseket, sajnálják a magányos öregasszonyokat. Külön-különén is szánom őket. De ezt az egész szánalmas tömeget nem szánom, mert ez rángatja lefelé Oroszországot. Természetesen könnyebb epésen viszonyulni hozzá, fölébreszteni benne az ugrásra kész pánikot, rémisztgetni, ahogyan teszik is azok, akik kapcsolatba lépnek vele, s aztán gyorsan türelmüket vesztik. Meg lehet próbálni keresztényien viszonyulni hozzá, és szeretni. De akárhogyan viszonyulunk ishozzá,ezatömega véletlen folytán választópolgárokká lett, szavazata van, miközben azt sem tudja a demokráciáról, hogy eszik vagy isszák. Mit tegyünk vele? Csapjuk be? Csutakoljuk le? Neveljük át? Várjuk meg, míg kihal? De ez utóbbi illuzórikus - az öre„Ezt az egész szánalmas tömeget nem szánom...” gek rángatják maguk után az unokákat, dédunokákat, akik szintén négykézlábra ereszkednek. A fiatalság első kakaskukorékolása után hasztalan mást várni tőlük, mint az örök ismétlődésnek való rabszolgai behódolást. Minden körbejár. Nincs más megoldás, mint koncentrációs táborokba zárni őket. Csak hát - már úgyis ott vannak. Heti kultúra Könyvespolc L, Juhász Ilona: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1989-1990) „A Fórum T ársadalomtudo- mányi Intézet egy évvel ezelőtt létrehozott komáromi székhelyű Etnológiai Központja munkájának eredményeként született meg a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia újabb kötete... Az 1989-es társadalmi-politikai változásoknak köszönhetően sok olyan írás is megjelenhetett a lapok hasábjain, melyek korábban tabunak számító témákat dolgoztak fel. Elsősorban a második világháborút követő kitelepítésekkel, deportálásokkal és az ún. szlovák-magyar lakosságcserével, valamint a kényszermunkatáborokkal kapcsolatos írásokra gondolunk. Mivel történelmünknek eme több mint 50 évvel ezelőtti szörnyűségei, igazságtalanságai gyökeresen megváltoztatták a szlovákiai magyarok életét, kihatással voltak mindennapi kuitúráLa pozgató Prágai Tükör 1999/1 Késve ugyan, de megjelent a Prágai Tükör ez évi első száma. A Magyarok a Kárpátmedencében című rovatban ezúttal a romániai helyzetet térképezi fel a lap. Harmadik részéhez érkezett az Ártatlan „bűnösök”, külön cikk szól a Benes-dekrétum újabb vitáiról, Jan Palach halálának magyar vonatkozásairól. Neumann János, a modern számítógép megalkotója kilencvenöt éves volna, beszélgetés Kopasz Viktor fotóművésszel, híradás a pozsonyi Törőcsik Mari-estről - három további írás a lap legfrissebb számából. PRÁGAI TÜKÖR 1999/1 MeafSfuk a Kárpti- rreacr.cőbtn Kulturális és közéleti lap A/666A IVOVÍjd MISCELLANEA BIBLIOTHECAE HUNGARICAE L JUHÁSZ ILONA SZLOVÁKIAI MAGYAR NÉPRAJZI BIBLIOGRÁFIA (1989-1990) Alakíts jára, fontosnak tartjuk, hogy az ezekre az eseményekre vonatkozó irodalom is szerepeljen jegyzékünkben... Felvettük a tárgymutatóba a szövetkezetesítéssel kapcsolatos írásokat is, hiszen a hagyományos paraszti kultúra alakulását ez lényegesen befolyásolta, s megváltoztatta a gazdálkodás egész rendszerét” - írja a szerző könyve előszavában. Regény V olt benne valami túlfinomult udvariasság, még a műveltségében is, hogyan kell egyszerre lényegre törően és világosan adagolni a tudományt, úgy, hogy sohase éreztesse, mekkora teher, mekkora kötelesség. Nyíltszívű ember volt. Mindig eseményszámba ment a vele való találkozás, az utcán, kávéházban, örült, ha látott minket, őszintén örült, boldogan üdvözölt mindenkit. Jó napot hogy van? Mindezt angolszász módra, vessző nélkül, nevetve, és amíg nevetett, tréfa lett az egész háború, és a belőle fakadó szenvedés is, az ellenállás éppúgy, mint a megszállókkal való együttműködés, az éhezés éppúgy, mint a fagyoskodás, a vértanúság éppúgy, mint a gyalázat. Betty Fernandez viszont csak emberekről beszélt, járókelőkről vagy ismerősökről, arról, hogy hogy megy a soruk, a kirakatokban vevőre váró portékákról, arról, hogy hol lehet az engedélyezett fejadagon felül tejet meg halat kapni, hogy hogy lehet ezzel- azzal pótolni a hiánycikkeket, jobban elviselni a didergést, az állandó éhségérzetet, mindig gyakorlatias oldaláról nézte az életet, ezen az oldalon állt, készségesjó barátként, gyöngéden és hűségesen. A Fernandez házaspár kollaboráns volt. Én meg két évvel a háború után beléptem a kommunista pártba. A kettő telAszerető Marguerite Duras 18. rész jes, csorbítatlan azonossága. Itt is, ott is ugyanaz a szánalom, ugyanaz a segélykérő hang, ugyanaz a korlátolt ítélőképesség, ugyanaz a, mondjuk ki, babonás hit, hogy az egyéni problémáknak igenis lehet politikai megoldásuk. Betty Fernandez, ő is olyan szemmel nézte a megszállás alatt a kihalt utcákat, olyan szemmel nézte Párizst, a parkokban virágzó orchideákat, mint az a másik asszony, MarieClaude Carpenter. Ugyanúgy megvoltak a fogadónapjai. A férfi a fekete autón visszaviszi a lányt a leányotthonba. Nem megy a bejáratig, hogy meg ne lássák. Sötét van. A lány kiszáll, szalad, vissza se néz a férfira. Mihelyt belép a főkapun, megpillantja a még kivilágított, tágas iskolaudvart. Mihelyt a folyosó végére ér, észreveszi a barátnőjét, aki rá várt, nyugtalanul, egyenes derékkal, komoran. Megkérdezi tőle: hol voltál? Mire a lány: csak kimaradtam. Hogy miért, azt nem mondja, Héléne Lagonelle pedig nem firtatj a. A lány leveszi a drapp kalapot, és kibontja a copfját lefekvés előtt. A gimnáziumban se voltál. Ott se. Héléne azt mondja, hogy telefonáltak a gimnáziumból, legalábbis így tudja, és hogy az igazgatónő már kereste. Az udvar hűvösében nagy csapat lány verődik össze. Valamennyien fehér ruhát viselnek. Egyik-másik tanteremben is ég még a villany. Néhányan még tanulnak, mások tereferélnek, kártyáznak, énekelnek. A villany- oltás ideje nincs megszabva, nappal nagy a hőség, a gyerekek kedvükre kitombolhatják magukat estefelé, már amennyire a fiatal nevelőnők megengedik. Ebben az állami leányotthonban csak mi ketten vagyunk európaiak. Sok a félvér, akit elhagyott az apja, valami katona vagy matróz, vámtisztviselő, postatiszt vagy közhivatalnok. De a legtöbb lány lelencházból való. Néhány negyedvér is akad köztük. Héléne Lagonelle szerint a francia állam azért neveli fel őket, hogy legyen elég ápolónő a kórházakban, elég gondozónő az árvaházakban, a lepratelepeken meg a tébolydákban. Héléne Lagonelle szerint közülük kerül ki a kolera- és pestiskórházak személyzete is. Legalábbis Héléne Lagonelle szerint, sír is emiatt, semmi kedve ilyen helyen dolgozni, nem csoda, hogy állandóan szökésen jár az esze. Megkerestem az ügyeletes nevelőnőt, ő is fiatal félvér nő, folyton minket néz, Héléne-t meg engem. Azt mondja: maga ma nem volt gimnáziumban, éjszakára se jött haza, kénytelenek vagyunk értesíteni az édesanyját. Azt mondom, ígyjött ki a lépés, de mostantól fogva igyekszem minden este hazajönni, úgyhogy nem érdemes szólni az anyámnak. A fiatal nevelőnő rám néz és elmosolyodik. Újra kimaradok. Értesítik az anyámat. Ő felkeresi a leányotthon igazgatónőjét, és megkéri, hadd kapjak kimenőt minden este, ne ellenőrizzék, hánykor jövök haza, ne követeljék, hogy vasárnaponként én is sétálni menjek a többi bendakó- val. Azt mondja: mindig is szabad volt ez a gyerek, különben rég kereket oldott volna, még ő is tehe- teüen, pedig az anyám, tiszteletben kell tartania a szabadságomat, ha nem akar elveszíteni. Az igazgatónő beadta a derekát, mert európai vagyok, mert kell neki néhány európai a leányotthonjó híre miatt, a sok félvér között. Anyám azt is elmondta, hogy bár laza pórázon tart, jó a tanulmányi előmenetelem, és hogy a két fia annyi bajt és keserűséget okozott neki, hogy már csak egy reménye van: legalább ez a lány vigye valamire. Az igazgatónő megengedte, hogy szállodának használjam a leányotthont. Nemsokára gyémántgyűrűt viselek a gyűrűsujjamon. A nevelők attól fogva békén hagynak. Sejtik persze, hogy nem vagyok menyasszony, de a gyémánt nem olcsó dolog, a valódiságában senki se kételkedik, és senki se firtatja, hogy a lány mekkora árat fizetett az ajándékba kapott gyémántért. Visszamegyek Héléne Lagonelle mellé. Lefeküdt az egyik padra, ott sírdogál, mert azt hiszi, kitették a szűrömet a diákotthonból. Leülök a padra. Szíven üt a test szépsége, amely itt fekszik mellettem. A remek test, amely itt fekszik, ruhában és szabadon, a kezem ügyében. Ilyen mellet még sohase láttam. És még csak meg se érinthettem, soha. Pedig nem éppen szégyenlős, Héléne Lagonelle pucéran jár-kel a hálótermekben. Az Isten teremtette dolgok között egy sem olyan szép, mint Héléne Lagonelle teste, mint az a páraüan egyensúly a termete meg a tartása között, ahogyan a test a két mellet hord- ja-viszi magával, mintha nem is az övé volna. (folytatjuk)
