Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-04-14 / 15. szám
Kultúra 1999. április 14. Kosztolányi a műalkotások jelentőségét az idő s a történetiség függvényeként fogta fel. Kell-e irodalmi kánon? Polgar Anikó __________________ A kánonok - akár elismerjük szükségszerűségüket, akárnem- nagyban befolyásolják az olvasókat az irodalmi művek kiválasztásában. A kánonok elsősorban az irodalomtanítás és az irodalom köré szerveződött elméleti bázis, az irodalomkritika és az irodalomtudomány révén hatnak. A nyugati kánon kijelölésére Harold Bloom, a Yale-i Egyetem tanára tett kísérletet 1994-ben The Western Canon című könyvével. Ebben huszonhat művet jelöl ki, melyeket ő a nyugati kánonhoz tartozónak tekint. TulajAz eredeti szöveg hangulatának pontos visszaadását követelte... donképpen az említett könyv késztette a benne felmerült gondolatok továbbgondolására és a magyar viszonyokra való alkalmazására Szegedy-Maszák Mihályt. A Csokonai Kiadó új sorozata, a felsőoktatást segíteni hivatott Alföld könyvek első kötete ugyanis az Irodalmi kánonok címet viseli, és Szegedy-Maszák Mihálynak a magyar irodalomról szóló tanulmányait tartalmazza. A tanulmányok közös eleme: mindegyik a művészetek egyetemességének és viszonylagosságának kérdéseivel foglalkozik. A nyugati irodalomtudományban az utóbbi évtizedekben Harold Bloom a kánonok szükségességét hangsúlyozta, Paul de Man szerint viszont az irodalom lényegéhez tartozik a kánonok lerombolása. Ehhez a két szemléletmódhoz hasonlítja Szegedy- Maszák Mihály a Nyugat folyóirat két meghatározó egyéniségének, Babitsnak és Kosztolányinak a kánonokhoz való viszonyulását. Babits látásmódját elsősorban Az európai irodalom története alapján elemzi - ezt a művet ugyanis a nyugati kánon kijelölésére tett kísérletnek tekinthetjük. A kánonokhoz való ragaszkodását Babitsnak kora egyik meghatározó irányzatához, az újklasszicizmushoz való tartozása is indokolja; ez az irányzat ugyanis azt hangsúlyozta, hogy a klasszikus műveltség az európai irodalom egyetemességének legfontosabb forrása, a görög-latin klasszikusok tehát a kánon központi részei. Kosztolányinak a világirodalomról vallott nézeteit nehezebb vizsgálni, hiszen ő - valószínűleg éppen azért, mert nem hitt a kánonokban - nem próbált meg összegző művet írni a világirodalomról. Tanulmányaiból azonban kitűnik, hogy a műalkotások értékét változékonynak tartotta, s a műalkotások jelentőségét az idő s a történetiség függvényeként fogta fel. A kánonok szempontjából különösen fontos szerepe van a műfordításnak. A műfordító ugyanis a forrásszöveget szükségszerűen megfosztja kánoni rangjától, s akkor tekinthető egy műfordítás sikeresnek, ha a célszöveg új kánoni rangot kap egy másik hagyományban. A fordítás sikerének tehát nem az a feltétele, hogy a forrásszöveghez hű legyen - gyakori ugyanis, hogy a hűnek vélt fordítások egyszerűen nem jutnak el a szöveg rangjára. Az ilyen fordítások elavulnak, azok azonban, amelyeket a célnyelv hagyománya elfogad szövegnek, csak átváltoznak, de nem öregszenek meg. Szegedy- Maszák Mihály kimutatja, hogy Babits a forrás- és célszöveg megfeleltetését tartotta irányadónak, hiszen műfordítás-kritikáiban az eredeti szöveg hangulatának pontos visszaadását követelte, s hitt abban, hogy a legfontosabb a forrásszöveg formájának leképzése (Babits ugyanis főként az általa ismert európai nyelvek költészeti formáiban gondolkodott). Ezzel szemben Kosztolányi a célszöveget tekintette elsődlegesnek, s a fordítást elsősorban a célnyelv kultúrájának részeként fogta fel. Ez a szembeállítás Babits és Kosztolányi elméleti nyilatkozatai alapján természetesen indokolt - a gyakorlatban azonban Babits is, akárcsak Kosztolányi, versfordításait saját életműve részének tartotta, és fordításaiban mindig a célszöveget tartotta szem előtt, sosem törekedett a forrásszöveg pontos leképzésére. A nyugatosok hagyományához kapcsolódó vers- fordítások nagyrészt az ő hatása révén váltak a magyar irodalomba szervesen beilleszkedő szövegekké. A fordítónak tulajdonképpen két értelmező közösséget kell kapcsolatba hoznia egymással. A kultúrák sokféleségéből adódik, hogy egy szöveg remekmű lehet az egyik, de nem szükségszerűen az egy másik közösség számára. Szegedy-Maszák Mihály ebben látja annak az okát, hogy a magyar irodalom alkotásai - melyek a mi nemzeti kánonunk fontos művei - miért nem aratnak sikert külföldön. A kánonok megmerevedésének fontos okai szerinte a kulturális intézmények is. Hiszen azt, hogy mi számít világirodalomnak, nem elsősorban az olvasók értékítélete, hanem inkább a nyelvek elterjedtsége, a könyvtárak, a kiadók, az oktatás és a tömegtájékoztatás intézményei döntikel. Más szempontból egy mű akkor tekinthető a kánonhoz tartozónak, ha újraolvasható. Szegedy- Maszák Mihály izgalmas tanulKérdéseket vet fel, és hozzáállásokat boncolgat. mányban fejti ki Kemény Zsig- mond A rajongók című regényének újraolvashatóságát. Kemény Zsigmond műve nem mondja ki az utolsó szót a végzetszerűségről, illetve a szabad akaratról - nyitott marad, így újraértelmezésre ösztönözheti az olvasót. Ugyanez elmondható Szegedy- Maszák Mihály tanulmánykötetéről is: Harold Bloom említett művével ellentétben nem egy kánont akar kijelölni, s arra sem törekszik, hogy eltörölje a kánonokat - kérdéseket vet fel, és hozzáállásokat boncolgat, értelmez és újraértelmez, nyitottságával továbbgondolkodásra késztetve az olvasót. Heti kultúra Könyvespolc Norman Mailer___________ Szarvaspark Amikor 1955-ben kétszeri átírás, teljes átdolgozás után végre megjelent a Meztelenek és holtak révén már világhírű írónak számító Norman Mailer S zarvaspark című regénye, a kritika, a sajtó a megszokottnál is nagyobb zajt csapott a könyv körül. A fogadtatás ellentmondásosságának érzékeltetésére hadd álljon itt néhány korabeli minősítő jelző a műről: „mocskos”, „nagyszerű”, „undorító”, „léleknemesítő”, „vacak”, „nagy és erőteljes”, „kontár munka”, „írói remeklés”, „tisztességtelen”, „ön- marcangolóan korrekt”, „ostoba és unalmas”, „magas intelligenciával megírt, hihetetlenül érdekes”. Ha egy könyv ennyire ellentétes, szélsőséges véleményt vált ki a hozzáértőkből, az mindenképpen figyelemre méltó és mielőbb elolvasandó. Majd négy és fél évtizedes késéssel végre most magyarul is megjelent a Szarvaspark. S valóban nem csalódunk. Aktualitásából, esztétikai hatásából semmit sem vesztett a regény. Hollywood ötvenes évekbeli elitje: filmsztárok, szeretők, producerek, selyemfiúk, prostituáltak, forgatókönyvírók serege vonul fel a kegyetlen szatírával megírt műben. A csillogás, a fény és a káprázat mögött romlottság, lidérces világ rejtőzik. Mindez persze jókora közhelynek, giccses témának hangzik, de Norman Mailer tollának köszönhetően világ- irodalmi magasságokba emelkedett. Vasárnap Kisgaléria Horog Ákos: Portré Regény A XVI. kerületben lakott, az Alma híd környékén. Tágas lakása a Szajnára néző bérház egész felső emeletét elfoglalta. Télen el-eljártunk hozzá vacsorázni. Vagy nyáron ebédelni. Az ételeket a legjobb párizsi vendéglők konyhájáról hozatták. Szerény adagok voltak, épp hogy, ha ugyan, elegendők. Csak a lakásában találkoztunk vele, másutt soha. Néha egy Mallarmé-kutató is megfordult nála. Mindig volt ott két-három irodalmár, de csak egyszer jöttek, többé sohase láttuk őket. Hogy hol a csudába bukkant rájuk, hol ismerkedett meg velük, és miért hívta meg őket, sohase sikerült megtudnom. A későbbiekben egyikükről se hallottam, soha egyetlen sort se olvastam tőlük, soha senki se beszélt nekem a műveikről. A vacsorát egykettőre bekaptuk. Sokat beszéltünk a háborúról, Sztálingrádról, 1942 télutóján jártunk. Marie-Claude Carpenter csak figyelt, figyelt, sokat kérdezett, és keveset beszélt, ámuldozott, hogy mennyi mindenről nincs tudomása, nevetett. Mihelyt felálltunk az asztaltól, bocsánatot kért, amiért olyan gyorsan el kell szaladnia, de, sajnos, dolga van. Hogy micsoda, azt sohase kötötte az orrunkra. Ha ösz- szeverődöttegykis társaság, mi még maradtunk egy-két óráig. Mindig azt mondta: maradjanak A szerető Marguerite Duras 17. rész csak, amíg kedvük tartja. Távollétében senki se beszélt róla. Mit is mondhattak volna, hiszen senki se ismerte. Mindig olyan érzéssel mentünk el, értünk haza, mintha egy lidérces nappali álomból ébrednénk, azzal az érzéssel, hogy idegeneknél töltöttünk néhány órát, méghozzá olyan velünk azonos helyzetű vendégek társaságában, akik éppen olyan idegenek voltak, mint mi magunk, és hogy olyasmiben volt részünk, aminek nem lehet semmiféle folytatása, aminek nincs se emberi, se másféle indítéka. Mintha átléptünk volna valami harmadik határon, mintha vasúton utaztunk volna, vagy sokáig üldögéltünk volna pályaudvarok, repülőterek várótermében, orvosok előszobájában, kórházak folyosóján. Nyáron a Szajnára néző, tágas teraszon ebédeltünk, a kávét meg a kertben szolgálták fel, amely a lapos tető egész területét elfoglalta. Volt ott úszómedence is. Fürödni senki se fürdött. Párizst néztük. A népte- len sugárutakat, a folyót, az utcákat. A kihalt utcákon virágba borultak az orchideák. Marie-Clau- de Carpenter. Nemegyszer rajta felejtettem a szememet, szinte mindig őt néztem, zavarba is jött .miatta, hiába, nem tudtam magamon uralkodni. Azért néztem, hogy megtudjam, kiderítsem, ki is ez a Marie-Claude Carpenter. Miért volt éppen itt, és nem másutt, miért él olyan távol Bostontól, honnét a vagyona, miért, hogy senki se tud róla semmit, és miért ezek a kicsit erőltetett fogadások, miért, miért látni a szemében, nagyon messze, a tekintet legmélyén a halál szilánkját, miért? Marie-Claude Carpenter. Miértvolt minden ruhájában valami közös, valami megfoghataüan, mintha egyik se lett volna igazán az övé, mintha egy másik asszonyon is pontosan ugyanígy mutatnának. Semleges, tartózkodó, világos ruhák voltak, fehérek, mint nyár a tél közepén. Betty Fernandez. A férfiak emlékét sohase kíséri olyan sugárzó megvilágosodás, mint a nőket. Betty Fernandez. Ő is külföldi volt. Alighogy kiejtem a nevét, máris ott lépdel a párizsi utcán, rövidlátó, alig lát, hunyorogva próbál meggyőződni róla, hogy csakugyan én vagyok-e, könnyű kézfogással üdvözöl. Jó napot, hogy van? Már régóta halott. Harminc éve is talán. Emlékszem, milyen kecses jelenség volt, most már késő, úgyse tudom elfelejteni, ennyi tökélynek azóta se ért semmi a nyomába, sohasem is fog semmi a nyomába érni, se a körülmények, se a korszak, se a hideg, se az éhezés, se a németek veresége, se a Bűn reflektorfénybe állítása. Ő pedig úgy libbent át ezeknek a - mégoly iszonyú - eseményeknek a Történelmén, mintha átmenne az úttesten. Az ő szeme is világos. A rózsaszínű ruha már nem új. A széles karimájú kalap pedig csupa por az utcai verőfényben. Betty Fernandez karcsú, magas, mintha tussal rajzolták volna. A járókelők megállnak, és ámulva nézik ennek a külföldi asszonynak az eleganciáját, de ő észre se veszi, csak vonul tovább. Mint egy királynő. Hogy hová való, első pillantásra nem látszik rajta. Aztán rájön az ember, hogy csakis onnan jöhet, odaátról. Szép nő, az idegenségének köszönheti szépségét. E urópa ósdi gönceit viseli, brokátmaradékot, ódivatú kiskosztümöket, régi függönyöket, ódon ruhatárak ütött-kopott darabjait, divatházak avítt rongyait, molyrágta rókaprémet, szőrehullott nutriát, ilyen az ő szépsége, ilyen megtépázott, fázós, zokogó, mint a száműzetés, semmi sem illik rá, minden lötyög rajta, és mégis csinos, szülte elvész a ruhájában, olyan sovány, és mégis csinos. Olyan anyagból gyúrták, a testét is, a lelkét is, hogy bármi kerül is vele kapcsolatba, azonnal részese lesz ennek a szépségnek, múlha- tadanul. Betty Fernandez nagy házat vitt, „zsúrt” adott. Nagy néha elmentünk hozzá. Ott volt, egyedenegyszer, Drieu la Rochelle is. Szemlátomást gőgtől betegen, és hogy ne kelljen leereszkednie, keveset beszélt, mintha szmkronizálták volna, olyan hangon, idegenből fordított csikorgó nyelven. Lehet, hogy Brasillach is ott volt, de erre, bárhogy sajnálom, nem emlékszem. Sartre nem jött el soha. Csak néhány költő a Montparnasse-ról, de a nevüket már nem tudom, más senki. Németek se. A politika nem volt beszédtéma. Csak az irodalom. Ramon Fernandez Balzacról beszélt. Elhallgattuk volna az idők végezetéig. Mintha mindent elfelejtett volna, és alig maradt volna ellenőrizhető adat a tudásából. Tényt keveset mondott, csak a véleményét osztotta meg velünk. Úgy beszélt Balzacról, ahogyan önmagáról beszélt volna, mint hogyha egyszer az életben ezt is kipróbála volna, mármint hogy Balzac legyen. (folytatjuk) Luzsica Árpád rajza
