Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
8 1999. március 24. Pozsonyban, a Magyar Kulturális Intézetben is láthatja majd a közönség Kovács Zita fotóit Variációk egy lusta tehetségre Szabó G. László Pécs, Bécs, Budapest, Cannes. Filmszínészek mesélhetnek hasonló pályáról. Kovács Zita legfeljebb a fényképezőgépével és az alanyaival játszik, de mint fotós - komédiás a javából. Pécsről indult, Bécsben tanult, Budapesten dolgozik, s már huszonévesen a cannes-i fesztivál akkreditált fotósa. Ily módon tehát a filmhez és a színészekhez is köze van. Sztárfotós. Stílusa egyéni, meglátásai eredetiek, ötletei újszerűek. Amerikában a Vanity Fair és a Rolling Stone címlapjait is megpályázhatná, Budapesten az Elite, a Cosmopolitan, a Cinema munkatársa. Nálunk a Hang-Kép borítóján van „bérelt helye”. Odeon kávéházbeli kiállításának megnyitóján a Puskin mozi épületében, a 30. Magyar Filmszemlén állandó múzsáinak egyike, Kováts Adél a következő mondatokkal állt a képei elé: „Úgy tudom, tavalyi kiállításodon, a Corvin moziban, három képnek lába kelt. Ellopták. Érhet-e egy fotóst nagyobb elismerés, mint ha a munkája ennyire kapós? Az is lehet persze, hogy az alanya volt ennyire vonzó a tolvaj számára. Ezt most már nem tudjuk kideríteni. De ez lehet a lényege a sztárfotónak, vagy még inkább a fényképezésnek: ha a kép olyannyira hatásos, hogy a néző képtelen ellenállni neki, szarka módra hazagyűjtögeti. Szerintem ezeket a képeket is veszély fenyegeti... S ha már a kiállítás a filmszemléhez kötődik, eszembe jut egy történet. Anno, sok-sok évvel ezelőtt Ingrid Bergman, még mielőtt személyesen találkozott volna Roberto Rossellinivel, egyszavas táviratában mindössze annyit üzent neki: »Szeretem.« Ebből lett aztán egy nagy szerelem, egy nagy házasság és egy nagy munkakapcsolat, amelyből fantasztikus alkotások születtek. Tehát ha az érzés egyértelmű, a legegyszerűbb szavakkal is kifejezhető. Megnyitóként tehát csak annyit: én szeretem Kovács Zita képeit.” De még mielőtt az Odeonban látható fotókról szólnánk, következzen egy maradandó cannes-i beszámoló. Mert aki azt hiszi, hogy egy profi fotós a világ legrangosabb fesztiválján profikat megillető helyzetekben nyomkodhatja masinája gombját, az most jókorát téved. „Cannes-ban az erőszakos, agresszív fotósok érvényesülnek. Itthonról nézve paradicsomi állapotnak tűnik minden, kint maga a pokol. Háromszáz fotós pár négyzet- méteren, s ki hol éri, ott lökdösi, rugdossa a másikat, csak hogy jobb pozíciója legyen. Nincs egy talpalatnyi szabad terület, mindent felmatricáznak, hogy ki honnan fényképezze a felvonuló sztárokat. Engem az Intercom vitt ki, de a helyszínen már nem számíthattam rájuk. Megmutatták, hol van a híres lépcsősor, és attól a perctől fogva már csak azt lesték, milyen lesz a beavatásom. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha ott és akkor, abban a pillanatban nem fújja fel a szoknyámat a szél... Megláttak a biztonsági őrök, és nagyon udvariasan azonnal a kezüket nyújtották és előrepakoltak. Megsajnáltak a vadul tolakodó kollégák között. Volt olyan, aki fehér ingben jött, és vérpirosban távozott, mert fejbe vágták őt az obde úgy, hogy végig fogta a kezem, és csak a másikkal fényképez- hettem.Tehát sem arra, amit Magyarországon, sem arra, amit Bécsben tanultam, nem volt szükségem. Cannes a talpon maradás és az ügyeskedés magasiskolája a fotós számára. Felkelsz nyolckor, és hajnali négykor zuhansz az ágyba. Közben rohangálsz, cipeled a dögnehéz táskádat, és lázasan vadászol a legnagyobb sztárokra.” Johnny Depp, Sharon Stone, Bruce Willis, Ralph Finnes, Liv Taylor... a „nagyvadakat” sorra elejtette. „Nem mindig tudtam beállni a fel- matricázott helyekre. A biztonsági őrök mellett viszont mindig volt annyi hely, hogy meghúzódhassak. Portrézni pedig onnan is lehetett. Megjelent a sztár, megállt egy pillanatra, s nekem ezt a momen„Látom a színészen, hogy mit tudok kihozni belőle, illetve hogy ő mit tud adni magából.” jektíwel. Iszonyú durva jelenet szemtanúja voltam. Úgy is mentem a szállodába az első fotózás után, hogy köszönöm szépen, ebből nem biztos, hogy kérek még, nekem ez kegyetlen élmény. Láttam például egy fotóst, aki testi fogyatékos volt. Két mankójával és három gépével puhította a többieket. Alig bírta felküzdeni magát a lépcsőn, de abban a pillanatban, ahogy feltűnt egy sztár, ütötte-ver- te a többieket, csak hogy utat nyissanak neki. Megtörtént az is, hogy bedugta a mankót a lábak közé, és úgy rántott rajtuk. Másnap természetesen a legrövidebb szoknyában indultam a frontvonalra. Mindent a képért! A rendőrök pedig mosolyogva intettek, hogy csak menjek, majd vigyáznak rám. Később a fotósok főnöke is a szárnyai alá vett. Miután franciául nem beszélek, sajnos, a vacsorameghívására is igent mondtam, anélkül természetesen, hogy tudtam volna, miről beszél. Cserébe aztán mindig ő vitt be a nagymoziba. Ott állhattam legelöl, az első sor előtt, tumot kellett elcsípnem. Johnny Depphez annyira közel álltam, hogy rálépett az új cipőmre. Kedves volt, mosolygott, de bocsánatot kérni elfelejtett. Bruce Willist Andrew Vájná jachtján kellett fotóznom. De hogy melyik az ő jachtja, azt elfelejtettem megérdeklődni. Mentem hát a többi fotós után a kikötőben, bár tudtam, hogy ők még csak véletlenül sem kerülhetnek Bruce Willis közelébe, hiszen az exkluzív interjú lesz, Vájná intézte. Megérkeztünk egy helyszínre, ahol akkor már nagyon sokan vártak, de egyik percről a másikra el is húztak messzire, mert megneszelték, hogy Bruce Willis ott van valahol. így maradtam egyedül Ralph Finnes-szal és Liv Tylerrel, akik időközben megjelentek, és rajtam kívül senki sem dolgozott velük. Természetesen Bruce Willist is megtaláltam, sőt Sharon Stone-nal is dolgozhattam, aki ugyan nagyon kedves volt, de híres vonzereje helyett én csak egy nagy áramszünetet érzékelhettem nála.” Mostani kiállításának anyaga műtermi felvételek sora. Új stílus, másfajta hangulat árad a képekről, mint eddig. „Soha nem fényképeztem még műteremben. Mindig azt mondtam: ez nem az én világom, műteremben nem fogok dolgozni soha. Aztán mégis! Annyira megtetszett, hogy legalább egyszer mindenkit behívtam. Rájöttem ugyanis, hogy nem kell cipelnem a fotóstáskát, és éz igenis szempont nálam, mert iszonyú lusta vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a műteremben én vagyok otthon. Nincs tehát zavar, idegeskedés, hogy mi lesz, nyugodtan várom, hogy szépen, sorban besétáljanak az emberek. Teljesen véletlenül derült ki az is, hogy a háttér többet tud, mint gondoltam volna. Én műszakilag teljesen analfabéta vagyok, de addig kapcsolgattam a gombokat, míg a kört és a háromszöget valahogy sikerült a vászonra vetítenem. Mást nem találtam ki előre. Megjött a színész, ránéztem, hogy van felöltözve, milyen a haja, és a citromsárgától a nagyon rossz zöldig a legdurvább, legvadabb színeket szedtem össze. Hogy miből mi lesz a laborálás során, arról fogalmam sem volt. Igyekeztem viszont mindenkit ilyen steril környezetben fotózni. Azt akartam, hogy a kiindulópont minden esetben azonos legyen. A többi már jön magától. Látom a színészen, hogy mit tudok kihozni belőle, illetve hogy ő mit tud adni magából. Szerencsére gyorsan megnyíltak, nem görcsölt senki, csak épp azzal nem számoltak, hogy fél óránál többet most nem tölthetnek nálam, mert jön a következő alany. Ahogy végeztünk, már lökdöstem is ki mindenkit, pedig láttam az arcokon, hogy szívesen maradtak volna. Megszokták ugyanis, hogy ha fényképezünk, az minimum két- három órát jelent.” Hogy mi jön ezek után? Berlin és Cannes között egy újabb kiállítás, a budapesti Goethe Intézetben, áprilisban. És újra csak a fiatal színészek, de most először fekete-fehér fotókon - és meztelenül. „Nem igazán érdekelnek már az idősebb arcok. Agyonfotózták őket. Bodó Viktor olyan a Kalózokban, hogy a többiek nem is kellenének mellé. Ha egyedül játszaná a filmet, akkor is képes volnék hússzor megnézni, mert olyan az arca, és annyira tehetséges. Legközelebb őt is ruhátlanul fényképezem. Mint mindenkit. Csak egy hajókötelet tekerhetnek magukra. A csoportkép és ilyen lesz. En kötözöm majd egymáshoz őket.” Kováts Adél „Imádom őt mint magánembert, és fotózni is nagy élmény vele. Nem ismerek nála szebb színésznőt. Ha a zuhany alól jön ki, akkor is sugárzik róla, hogy NŐ: Nem mondja fotózás közben, hogy ezt ne vagy azt ne! Bármit kérek tőle, mindent megcsinál.” Bodó Viktor „Nem volt könnyű rábeszélni őt a fényképezésre, mert nem az a típus, aki élvezi, ha bevilágítják. De ahogy befújtuk aranyfestékkel a haját, valahogy belelot magát, hogy ez most jó les; valami furcsa sorozat kéi Nemhogy engedelmeskede boldogan vetkőzött, öltözött
