Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-24 / 12-13. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1999. március 24. • 32. évfolyam Riport Variációk egy lusta tehetségre. Kovács Zita fotóit Pozsonyban is láthatjuk majd 64 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. március 27-étől április-9 éig Sport Nem a pénzért lett hivatásos. Kokó a profi ringben is csak a győzelemre O Q gondol. ^ ^ Egyre homályosabb a Markíza televízió politikai szerepe A ló két oldala Malinak István ______________ Stí lszerűen hímes tojásról, locsol- kodó legényekről és általában a tavaszról elmélkedtem volna, ha lapzártakor el nem rontják a kedvemet. Nem Csáky Pált sajnáltam, amiért esélye sem volt arra, hogy a Markíza múlt heti Rosta című műsorában kulturált vitát folytathasson, hiszen ezt partnereinek személyisége eleve kizárta, a miniszterelnök-helyettes pedig tudta, hogy hová megy. Saját bevallása szerint el is gondolkodott azon, hogy vállalja-e a köz- szereplést ilyen felállásban. Csak két rossz megoldás közül választhatott, ítélje meg ő maga, hogy végül is a kisebbik vagy a nagyobbik mellett döntött-e. Ami igazából elgondolkodtató vagy elszomorító, az az egyre homályosabb szerep, amelyre ez a magántelevízió vállalkozik. Ma- már mindenki tisztában van a híreszközök hatalmával, különösen a tévészereplések népszerűsítő erejével. Ezt sokan úgy próbálják gyakorolni, hogy számukra mindegy, hol, milyen alkalomból és mit mondanak, csak az a fontos hogy képernyőre kerüljenek. Ha az „alanyok” elvakult népsze- rűséghajhászása nélkülöz minden jó ízlést, valóságérzéket, felértékelődik a riporterekés főleg a műsorszerkesztők mérték- tartása, tőlük függ, hogy egy-egy műsorban a bombasztikum ke- rül-e túlsúlyba. Persze rettenetesen nehéz meghatározni, hol húzódik pontosan a határ, egy esemény, jelenség tálalásakor hol végződik az objektív tudósítás, és hol van az a pillanat, amikor már átcsúszunk a ló másik oldalára. Amikor a sokadszor elismételt hazugság, amelynek teret engedünk, a köztudatban lassan igazságként jelenik meg. A szerkesztő (vagy más illetékes) feladata és felelőssége: megengedi-e, lehetővé teszi-e valaki számára, hogy túl gyakran ismételhesse a nagyközönség előtt ugyanazt a nyüvánMindegy, mit mondanak, csak a képernyőre kerüljenek. való hazugságot. Ez a határ objektiven, kilóban, centiben vagy percekben nem határozható meg, minden mérce inkább szubjektív: jó ízlés, toleranciaküszöb, tűrőképesség kérdése. Egy-két adás, pár perces műsor alapján nem is lehet ítéletet mondani, de ha valamit heteken, hónapokon át figyelünk, akkor a tendenciák azért körvonalazódnak. Ez a kormánykoalíció sokat köszönhet a Markízának, az előző rezsim alatt az akkori ellenzéknek más hazai televízió nem nyújtott szereplési lehetőséget. Még többet köszönhetnek neki a DBP frontemberei; Migas mikrobusza vagy Kanis favágói tudománya már az óvodások körében is beszédtéma volt. És még hálásabb lehet a jó ízlés határát súroló sztárolásért Rudolf Schuster, hiszen a Markíza nélkül sem ő, sem „pártja” nem futott volna be rövid idő alatt olyan tündökletes karriert. Hónapok óta beszédtéma a nemzeti párton belül a Slota és Malíková között dúló hatalmi harc. A hölgy népszerűbb lett, mint a főnöke, a sajtója is jobb — ami érthető, de nem lehet mentség a médiumok számára. Talán nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy legújabban Malíková lett a Markíza egyik sztátja; nincs olyan téma, amelyről ne nyilatkozhatna ebben a tévében, bár mondandója semmivel sem elfogadhatóbb, mint a Slotáé, csak valamivel fésültebb. A hölgyet, akinek legutóbbi nagysurányi beszéde csak abban különbözött Slotáétól, hogy józanul mondta, s aki Seselj csetnikvajdával szimpatizál, „mérsékelt szárnynak” nevezni politikai hiba. Az írott sajtóban az is politizálás, ahogyan a bekerülő híreket megválogatja a szerkesztő. Az is politizálás, hogy egy vitaműsorban kiket ültetnek egy asztalhoz. Slotával és Slobodníkkal szemben egyetlen szlovák demokratának sem lett volna esélye, nem még egy magyarnak. Ilyen felállásban egy érdekes vitaműsor törvényszerűen vált a dühödt nacionalizmus propagálásának eszközévé. Felvesszük-e húsvétra a szép népviseletet? Tóthpál Gyula felvétele Vezércikk Arányok árnyéka Kövesdi Karoly ___________ Miközb en elégedettséggel tölthetett el bennünket, hogy anyaországunk a világosi fegyverletétel után 150 évvel s az orosz megszállás évtizedei után végleg tagja lett a középeurópai békét egyedül garantálni képes katonai szervezetnek, a NATO-nak, a hazai politikai történéseket figyelve nem sok okunk volt az örvendezésre. A múlt héten, lapzártánk idején negyvenmillió koronán múlott a szlovák kormánykoalíció jövője. A legnagyobb svindlerek milliárdos, behajthatatlan adóhátralékainak országában, ahol a Poórfélék milliárdos vagyonokra, a Baco-félék százezernyi hektár termőföldre tették rá a mancsukat, ennyire taksálta az új adminisztráció, illetve annak kulturális minisztere a demokratikus kormányban való magyar részvételt. Az első hallásra is nevetséges összeg fájdalmas tényről rántotta le a leplet. S nem először. Újra kiderült ugyanis, hogy a szlovákiai magyarok politikai képviselete mindig akkor kedves a demokratikus szlovákság számára, ha a közös ellenféllel kell szembeszállni (lásd: Meciar), vagy ha az ország jövője forog kockán. Aztán, amikor jogos, és nem vélt vagy kiagyalt igényeknek kellene eleget tenni, egyszeriben feledve minden. Százszor leírtuk már, hogy az előző kormányzási ciklusban a Meciar-kormány évi ötvenmilliót szánt a kisebbségi kultúrák támogatására, amiből aztán nyomozó legyen a talpán, aki kideríti, mennyit is adott valójában. Az eredmény közismert: színházaink, lapjaink, kulturális szervezeteink, könyvkiadóink eladósodva, szellemi életünk romokban. Miközben a kisebbségi kultúrát megillető állami támogatásból a kisebbségek ellen uszító sajtótermékekés a talp- nyalók részesültek .jutalomban”, s egyre-másra nyíltak és rendezkedtek be fényűző módon a dél-szlovákiai Matica- székházak. Pedig nem lenne pusztán spekulatív elmélkedés, ha valaki kiszámítaná, az országban befizetett adó mekkora hányadát teszi ki a szlovákiai magyarok által befizetett összeg, s mennyit kap vissza abból a régió. Az ötvenmilliós előirányzott összeget ezért tartotta többek közt sérelmesen kevésnek a Magyar Koalíció Pártja, s kért negyvennel többet, ami még így sincs arányban a jogos igényekkel. Mi sem volna könnyebb, mint Dél-Ti- rollal, Svájccal, Finnországgal és más demokratikus európai mintákkal példálózni, ahol nemcsak a kultúra asztala jelenti a kisebbségek által lakott régiók állami támogatását, hanem a beruházásokra, idegen- forgalomra, infrastruktúrára és egyéb specifikumokra elosztott (és itt az elosztott szón van a hangsúly) állami költségvetési pénzek is. De mi már csak ilyen igénytelenek vagyunk: megelégednénk a létünk alapját képező iskolaügy és a kultúra kiemelt bánásmódjával. S még ez is sok az új, majdnem demokratikus garnitúra számára. Mondván, hogy ez elég, a többi politikai zsarolás és hepciáskodás. Nem valószínű persze, hogy emiatt szétesik a kormány, és előrehozott választásokat kell tartani (amit sokan szívesen jósolgatnak). Végződjön e csúnya ügy bárhogyan, a fentebb leírt tanulsággal ismét „gazdagabbak” lettünk. Tapasztalatból már hegyeket építhetnénk, hátrálni azonban ezek után valóban nincs hová. Ennek kapcsán talán érdemes lett volna megszellőztetni, hogyan környékezte meg Sagát miniszter úr még az év elején a magyarokat, intéznének el egy kis gyorssegélyt a romokban heverő szlovák egészségügynek egy bizonyos amerikai magyar pénzembernél. Végül csak egy „épületes” példa: a Szlovák Takarékpénztár pozsonyi új székháza ötmilliárd koronájába fog kerülni az országnak. Egy vacak ház. De mérhetnénk ugyanezt gépkocsiban, számítógépben, hiszen egy ország költségvetésében negyvenvagy ötvenmillió bagatell. A szlovákiai magyarság árfolyama meglehetősen alacsony, s nincs arányban azzal a téttel, amit az ország demokráciája és jövője jelent.
