Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-03-10 / 10. szám
12 1999. március 10. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Keresd a nőt! Mikszáth Kálmán mondta (biztosan tudta, hiszen kétszer házasodott, és mindkétszer ugyanazt az asz- szonyt vette feleségül): „Keresd a nőt, keresd a bajt!” Pontosan ez történik az új hollywoodi produkció férfi szereplőivel. Mindannyian ugyanazt a nőt keresik, akiért valamennyien bontóinak. Az illető hölgy pedig nem más, mint Mary, azaz Cameron Diaz. E gyönyörű szőkeség nyomában lohol a magándetektív (Matt Dillon) az egykori iskolatárs (Ben Stiller) megbízásából, aki tizenvalahány év után sem tudja feledni messzire költözött első szerelmét. Marybe mindenki, aki csak a közelébe kerül, szerelmes lesz. A magánszimat éppúgy, mint paralízises ügyfele vagy az élsportoló szuperférfi. És akkor még nem szóltunk az elmezavarodott exférjről, aki évek múltán is kiütést kap az izgalomtól, ha Mary közelébe kerülhet. A riválisok ahogy tudnak, kiszúrnak egymással, miközben igyekeznek minél jobb színben feltűnni imádottjuk előtt. A Peter és Bobby Farrelly rendezőpáros (ők jegyzik a Dumb és Dumber, valamint a Tökös tekés című vígjátékokat is) sajátos stílust alakított ki. Úgy kacagtatnak, hogy közben meghökkentenek, a néző tűréshatárától függően hol viszolyogtat- nak, hol egyenesen felháborítanak. Poénjaik legnagyobb része, sajnos, az altestre vagy a különböző testnedvekre koncentrál. Heti hír Clooney börtönben Mielőtt még kétségbeesnének és sírva fakadnának a cím láttán Ross doktor szépszámú női rajongói, sietve közöljük, hogy a Vészhelyzet révén világsztárrá lett amerikai színész nem elítéltként került börtönbe, hanem Jószántából” vonult rácsok mögé. George Clooney Mint a kámfor című, közelmúltban bemutatott filmjéhez végzett három hónapos felkészítő előtanulmányt az Amerikai Egyesült Államok legszigorúbb fegyházának tartott Angolában. Ebben a börtönben kizárólag életfogytiglani büntetésüket töltő elítélteket vagy kivégzésre várókat őriznek. Vagyis a „legnehezebb” fiúk a lakók. Éppen ezért, mi tagadás, nem volt éppen irigylésre méltó dolga a hollywoodi sztárnak. Vállalkozása ugyanis igen komoly veszélyekkel járt. Például hogy mást ne mondjunk: lázadás esetén a híresség túszul ejtése kapóra jöhetett volna a börtönlakóknak. - Már az első nap rádöbbentem, hogy nem apácazárdába kerültem, és nem éppen kockázatmentes a vállalkozásom. Nem igazán ismertem a börtönviszonyokat és egyáltalán a bűnözők viselkedését. Nem túlzók, amikor azt állítom, hogy egy percig sem éreztem magam biztonságban a három hónap alatt, amíg naponta bejártam az Angolába - nyilatkozta az élményeit firtató újságíróknak, Szerencsére George Clooneynak semmi baja nem esett, ép bőrrel és sok-sok tanulsággal megúszta a különös tanulmányutat. Márai Sándor: „Azt hittem, építek itt valamit...” (1) Az emigráns író utolsó évei Márai Amerikában tovább dolgozott... Archív felvétel Halász Péter, München Az Egyesült Államokba emigrált Márai Sándor több mint egy évtizeden keresztül írta és olvasta fel hétről hétre a Szabad Európa Rádióban Candidus néven New York-i levél című műsorát. A legutolsót harminckét esztendővel ezelőtt, 1967. június 4-én. Ezek az írások szoros rokonságban voltak Márainak a Pesti Hírlapban a háború előtt írt Vasárnapi krónika című rovatával, amelyből ötven írás Műsoron kívül című kötetében az 1930- as években megjelent. A New York-i levelek stílusban, hangulatban, modorban, szemléletben - mi sem természetesebb ennél - mintegy folytatásai voltak a Vasárnapi krónikának. Legutolsó New York-i levelének kéziratát - abban az időben magam is a SZER New York-i szerkesztőségének tagja voltam - megőriztem. Egy akkor kiadott jelentés fölött tűnődött el abban a glosszájában, amely hírül adta, hogy az előző esztendőben, tehát 1966-ban megszólalt a világon a kétszázmilliomodik telefonkészülék csengője. Levelének témája az volt, hogy a társalgás meghalt, éljen a telefonhívás. írását így fejezte be: „...amit az emberek évszázadokon át elbeszélgettek, legalább úgy fermen- tum és energia volt a nyugati szellemi életben, mint amit írtak vagy festettek. De aztán feltalálta Bell a telefont, amelynek segítségével lehet vitatkozni, kérdezni és felelni, de társalogni nem lehet, mert a társalgás pontosan annyival több és más, mint ahogy más a színész hangja és mosolya színpadról, és más a mozivászonról vagy a televízió konzervdobozában. A társalgás kipusztult a nyugati ember életéből. Pesten nem volt társalgás, mert nem volt a szó nyugati értelmében szalon. De volt a duma - ez a kissé cigá- nyos, bemondós, mindig zaftos és rámenős, de még mindig emberibb szóváltás, mint a telefonos kapcsolás. A telefon végtelenül kitágította az emberi érintkezés határlehetőségeit, és ugyanakkor személyte- lenítette az emberi kapcsolatokat. Más az, ha felvesszük a kagylót, és ötezer kilométer távolban közöljük a hívott féllel, hogy veszedelmes hülye, és más, ha ezt a kevéssé hízelgő közlést szemtől szembe mondjuk meg valakinek. Nagy ajándék a telefon, de nagy árat kellett érte fizetni, a társalgás varázsos műfaját. Ennek úgy tetszik, vége. A kétszázmilliomodik telefon előfizetője amikor hallózni kezd, már nem műveltséget alkot, mert nem társalog, csak egyik számjegy a statisztikában beszél bele a másik számjegy lakásába.” Ez volt az utolsó Candidus- levél befejezése. Márai Sándor feleségével, Lolával New Yorkból Olaszországba költözött, onnan azután esztendőkkel később visszatért az Egyesült Államokba, s a kaliforniai San Diegóban telepedett le. Azért tért vissza, és azért San Diegóba, mert ott élt nevelt fia, János, akihez ragaszkodott, és aki egzisztenciális és családi okból nem tartott Máraiékkal Olaszországba. János akkor már házas volt, amerikai lányt vett feleségül, és apja volt három leánygyermeknek. Márai Amerikában tovább dolgozott, megírta ítélet Canodusban, Judit... és az utóhang, Harminc ezüstpénz című regényeit, az 1976-tól 83-ig terjedő Naplóját, és kötetbe rendezte - A delfin visszanéz címmel - negyven esztendő terméséből válogatott verseit. Ezeket a műveit, néhány korábbi Márai-könyv második kiadásával egyetemben, Újváry Sándor Münchenben működő Griff kiadóvállalata jelentette meg. Legutóbb pedig átdolgozta 1934 és 1947 között írt regény- ciklusát, amelynek befejező kötete az 1948-as magyarországi politikai - enyhén szólva - „fordulat” miatt már nem jelent meg. Márainak ezeket a regényeit két kötetben A Garrenek műve címmel a torontói Vörösváry Kiadó jelentette meg, Márai 1988-ban írt előszavával. Márai Sándor tehát dolgozott, amíg bírta erővel, de feleségének halálával nyomasztó magány telepedett reá. Fogadott fia, János amerikai felesége és a házaspár három leánya nem sok érdeklődést tanúsított az öreg magyar író iránt, ők egy szót sem beszéltek vagy értettek az író nyelvén, az író pedig csak törve beszélte az ő nyelvüket. Meg azután ugyan mit jelentett az amerikai „meny”-nek és az amerikai lányoknak a Vendégjáték Bolzanóban, az Egy polgár vallomásai és a Szindbád hazamegy írója, mit jelentett nekik az író, akinek A kassai polgárok, a Kaland és a Varázs című drámáit nem látták és nem olvashatták, nem érthették Mikó- utca című versét... „Szerettem azt a sor gesztenye fát, Azt hittem, építek itt valamit S erős kulcsra csukom le és öles Zárakkal zárom el és játszhatom Az életem. ” Nincs nagyobb és fájdalmasabb magány, mint annak az írónak a magánya, akinek műveit és jelentőségét közvetlen környezete sem ismeri. Szülőhazájában persze, amikor elérkezett az idő és a lehetőség, megkezdődött az udvarias félhivatalos elismerés folyamata, tanulmányokat írtak róla, életrajzot, méltatták, elismerték nagyságát, és alig titkolt epekedéssel várták az óceán túloldaláról az udvarlást méltányló fejbólintást. Ez azonban el- és megkésett udvarlás volt. Azon, hogy a jelenkori magyar irodalom legnagyobb egyéniségének emigrálnia kellett hazájából, hogy idegenbe kényszerült negyvennyolc esztendős korában, tehát életének, alkotóerejének delén, ez a kései udvarlás már nem változtatott semmit. Levelének témája az volt, hogy a társalgás meghalt. Dolgozott, amíg bírta erővel, de feleségének halálával nyomasztó magány telepedett reá. „Pár napja olvastam, hogy végképp eladják a teljes magyar tengeri flottát. Már ez is olyan, mint egy Örkény-egyperces...” Kis költészeti horgonykamra - mai magyar módra Parti Nagy Lajos ____________ Ökömyáls etét hétfő reggel, amelyről egyszer csak, hm, kiderül, hogy meglehetős sűrűség, dichtung, vagyis - ez egy könyvmellékleti jegyzet - költészet. Valami, amiben, úgy sejtem, benne van a vers. Bányász nézhet így a vájvég egy darabjára, megsaccolva, mennyi is az a szén. De pontatlan ez így, pontatlan és érzékletes, hisz a szén, ha van, valóban ott van a vájvégen, a vers meg, nos, a vers meg nincs sehol. Legföljebb bennem van, ha lesz, ha belebámulom ebbe a márciusi szobareggelbe, anyaggá bámulom, formává. Arany János kifejezésével élve alaksejtelemmé. Szép volna, de nem mindegyik reggel alaksejtelem, nem mindig akad egy időn kívüli negyedóra, hogy észrevegye az ember magában az önkéntelen, lucidus figyelemnek és a bamba elengedettségnek azt az elegyét, amit hajdan ihletnek hívtak, és persze lestrapáltak a használhatatlanságig. Pedig ez a furcsa s egyáltalán nem szent állapot alighanem kell, talán mint a boíjúmirigy a sajtérleléshez, kell ahhoz, hogy például a keskeny szobában meghalljam a nyikorgást, hogy lássam, a lámpa a réz kabinlámpa, s kint az utca nem utca, hanem sötét, olajsós tengervíz, üresben járó harmonika, s ebben állnak, mintha elhagyott kikötői dokkban, a házak, e kitaposott, szomorú teherha- jók. Egy bérház ősztől és alaksejtelemtől függetlenül is erősen hajószerű, ki ne látta volna már elúszni a maga bérházát át a süllyedező ködön, mert egy belső bérháza mindenkinek van, mely időnként semmibe foszlik, és csak ez a szép kesernyés fosz- lás, egyedül ez tart örökké. Pár napja olvastam, hogy végképp eladják a teljes magyar tengeri flottát, már ez is olyan, mint egy Örkény-egyperces, hogy egyáltalán volt magyar tengeri flotta, holott mért ne lett volna, az üveggolyó is nem annak kell-e leginkább, akinek kicsik és röghöz kötöttek a távolságai? Az újság a Vörösmarty nevű hajót kerítette elő az archívumából, nézegettem a nagy, szürke testet, ezt a lírai bálna aktatáskát, próbáltam kitalálni, hogy mit is szólna a névadó, erre lenne-e büszkébb, vagy a Gerbaud-ra, hát hogyne jutott volna pont erről a költészet az eszembe, nemcsak a halálakor nálam tíz évvel idősebb öregember, akiről azt írta Babits, hogy a lelke fölfelé beteg, nemcsak ő, hanem en bloc a költészet hatalma, hogy mi az, mi volt az a valami, aminek következtében e tájon költőkről neveztek el utcát, téeszt, laktanyát, cukrászdát, szoc. brigádot és szeretetotthont. Egyébiránt az egyik utolsó közlemény szerint a Vörösmarty San Jüanban rakodik (Puerto Rico). Akár a fikció része is lehetne, de nem az, hogy ehhez a kabinosreggelhez megható, öreg trombitásokat hallgatok kazettáról, egy szeretetotthon zenészeit, valahol a latin világban, pezseg és recsegdál tőlük a kabin, potyog a kotta, akár a fáradt iszap, igazi latin zene, mégis, mintha egy műtő szerszámai csörögnének a mélyén, kampók, láncok és csigák, mintha egy zenés kórház horgonykamra alatt ébrednék, indulás, érkezés, nem is tudom, azt viszont sejtem, hogy e lámpás, trombitás, borostás, süllyedő mézgában, ami a reggel, ebben bizony nyakig benne van a vers, s miután ennyit, legalább ennyit leírtam róla, talán ki se kell belőle bontani.
