Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-03-03 / 9. szám

4 1999. március 3. Háttér Öcalan-dosszié „Hegyi törökök” Kudarcot vallottak az első vi­lágháború után a Nagy- Kurdisztán megteremtésére tett kísérletek, a húszas és harmincas években Törökor­szágban kirobbant kurd láza­dásokat is kegyetlenül vérbe fojtották. A kurd az egyik leg­nagyobb lélekszámú nép, amelynek nincs saját állama, „hazáiban” megtűrt vagy egyenesen gyűlölt kisebbség­nek számít. Furcsa többes számban leírni a haza szót, de ez a politikai valóság; esélyük sincs a kurdoknak arra, hogy belátható időn belül saját, független hazájuk (államuk) legyen. A palesztinok például hivatkozhatnak a történelmi Palesztinára, de a kurdoknak nincs ilyen hivatkozási alap­juk, bár legalább ötször any- nyian vannak, mint a palesz­tinok. Jelenleg öt ország terü­letén élnek nagyobb lélek- számban: Törökországban, Irakban, Iránban, Szíriában és Örményországban, össze­sen mintegy 24 milliónyian. Szinte a világ minden orszá­gában találhatók kurdok, me­nekültek, a nyugat-európai országok közül a legtöbben, kb. négyszázezren Németor­szágban telepedtek le. Török­országban mintegy 15 millió­nyi kurd él. Az ankarai parla­ment először 1991-ben foga­dott el törvényt, amely enge­délyezte a kurd nyelv korláto­zott használatát, de az isko­lákban továbbra sem szabad oktatni. A kurdokról itt úgy beszélnek, mint „hegyi törö­kökről”; Turgut Özal volt tö­rök államfő mondta ki elő­ször (szintén 1991-ben), hogy léteznek kurdok, de to­vábbra sem ismerik el őket nemzeti kisebbségnek, mint CTK/AP-felvétel pl. a görögöket vagy az örmé­nyeket. Különböző adatok vannak arról, hányféle kurd párt, mozgalom, szervezet lé­tezik; a lényeg az, hogy mind az öt országban vannak ilye­nek, a nyugati emigráns szer­vezetekről nem is beszélve. Abdullah Öcalannak, a Kurd Munkáspárt (PKK) megalapí­tójának 1984-es színrelépésé­vel kapott új erőre a kurdok függetlenségi harca Törökor­szágban. A PKK lényegében marxista szervezet, és eszkö­zeiben sem válogatós. Az érem másik oldala, hogy An­kara a kurdok alapvető jogait is lábbal tiporja. A török kor­mány szerint Öcalan terroris­ta és gyilkos, mások hősnek, szabadságharcosnak tartják. Pl. Danielle Mitterrand kije­lentette: „Öcalan nem terro­rista. Az igazi terrorista a tö­rök kormány és hadsereg, amely elnyomja a kurd népet. Öcalant küzdelmében a nyu­gat-európai politika elárulta, az európaiaknak együtt kelle­ne fellépniük a kurd kérdés igazságos, békés rendezésé­ért.” Öcalan a kilencvenes években kétszer is egyoldalú tűzszünetet hirdetett a politi­kai párbeszéd reményében, de Ankara mindig elutasította a tárgyalásokat a PKK-val, és minden eszközt bevetett fel­számolására. Öcalan, aki so­káig élvezte Hafez Asszad szír elnök védelmét, kemény kéz­zel irányította gerillaszerve­zetét. Tevékenysége Törökor­szágot és Szíriát tavaly ősszel csaknem fegyveres konflik­tusba sodorta. A két szom­széd állam közötti feszültség csak akkor enyhült, amikor Szíria az ankarai ultimátum­nak engedve beszüntette a PKK támogatását, és távozás­ra kérte Öcalant. Tehát Szíri­ái barátai cserbenhagyták, Olaszországnak, Hollandiá­nak, Görögországnak nem kellett, és az elfogatóparancs ellenére Németország sem kért belőle. A száműzetés, az utóbbi hetek bújócskája Ke­nyában ért véget. A fekete harcsabajuszú, 49 éves férfit Törökországban emberek ez­reinek haláláért vádolják. A civilizált és nem kevésbé ál­szent Nyugat-Európa tisztes­séges eljárást követel a török hatóságoktól. Ennek ellenére halálra ítélhe­tik. (Feldolgozás) Párizs aláírja azt a Nyelvi Chartát, amely biztosítja a kisebbségi nyelvek használatának jogát Vigyázó szemetek... (2.) Karol Cizmazia, Os, 1997/4 Törzsök Erika A közép-kelet-európai országok kormányai igen szűk lehetősé­gek között mozognak. A felké­születlenségből és a tőke termé­szetéből következő jelenségek különböző módon érintik a tár­sadalom különböző csoportjait. A munkanélküliség kezelése, az infláció lassítása, illetve megállí­tása, az európai integrációnak való megfelelés több alternatív lépésben előre gondolkodó, fo­lyamatos egyensúlyozást köve­telne a kormányoktól. Magyarországnak mindezen ki­hívások mellett szem előtt kell tartania a környező országokban élő magyar közös­ségek helyzetét is. A magyar kisebbség­politika 1990 óta - négy évtized bolse­vik típusú beren­dezkedése után - folyamatosan abból a tényből indult ki, hogy a többségi elv­re építve nem lehet a kisebbségi kérdést kezelni. Ugyanis ha csak a több­ség joga eldönteni, hogy mi, jó” a kisebbségnek - az nyelvüktől, kultúrájuktól, gazdasági lehető­ségeiktől megfosztott, a közössé­gekben rejlő potenciális erőket elfojtó, frusztrált „áldozatsze­repbe” beletört közösségeket eredményez. Ezeknek a közössé­geknek kiszolgáltatott helyzetük mellett az állam „gondoskodó kegyére” kell hagyatkozniuk, ami az egyébként is szegény or­szágoknak a legdrágább megol­dás. Míg ha használhatják nyel­vüket, valamint a helyi és köz­ponti hatalom közötti hatalom- megosztás természetes követ­kezményeként intézményekkel és egzisztenciális lehető­ségekkel rendelkeznek, akkor a kisebbség-többség együttműkö­dő, plurális, ha úgy tetszik: kon­szenzusos demokráciában az or­szág gazdasági erejét növelik, politikai megítélését pozitívan befolyásolják. Természetesen az adott politikai eliteknek nem elég szavakban nyilatkozniuk ez ügyben („a kisebbségeknek messze több joguk van Jugoszlá­viában”, „a kisebbségeknek messze több joguk van Románi­ában”, „messze több joguk van Szlovákiában” - szoktuk halla­ni), nem elég az államigazgatás, a közigazgatás modernizációjá­ról beszélni, s néhány amerika- nizált, technicizált elemet más adottságú és előzményű politi­kai kultúrákból átvenni vagy ép­pen a francia mintára-modellre hivatkozni. A közigazgatás ugyanis egy ország „idegrend­szere”. Akkor is az, hajói műkö­dik, és akkor is, ha a kézivezérlés eszköze. Az erősen centralizált állam meghosszabbított karja­ként az ágazati miniszterek, a különböző szintű közigazgatási intézmények és az apparátusok­ban dolgozó emberek a folyama­tos igazodás állapotában jogkö­vető magatartást tanúsítanak. Csak éppen nem hatékonyak. Természetesen az ügyiratforga­lom mérhetően, lát­ványosan nő, de az ügyek nem intéződ­nek el. Amikor bárki - akár miniszteri szin­ten is - ötletszerűen felállítható, lecserél­hető (hiszen a „fölöt- tes én-je” a miniszter- elnök kegyétől és megítélésétől függ), akkor az erősen hierarchizált közigazgatásban, az ágazati politikában gondolko­dó és manipuláló hatalom leszo­rítja a kreativitást. Ez a berendezkedés mindenki­nek rossz. A hierarchia szereplői­nek is, meg azoknak is, akikért a rendszernek működnie kellene, de többszörösen rossz a kisebb­ségi helyzetben lévőknek. Köz­ben lehet hangoztatni nemzet­mentő, népszolgálati képvisele­tet, s gyakorolni az önmagáért való szimbolikus cselekvések so­rát, a „mi”- és „ők”-re tagolása a társadalomnak nem ad esélyt egy új közösségi érzés alapjainak kialakításához. Ráadásul drága, és nem képes megfelelni annak a feladatnak, hogy ennek az „ideg- rendszernek”, ezeknek az „ideg­pályáknak” kellene megteremte­ni a korszerű, hatékony gazdál­kodás, az oktatás, a kultúra, az egészségügy működésének, de még a külföldi tőke fogadásának a feltételeit is. Adókedvezmé­nyekre van szükség, hosszú távú fejlesztéseket elősegítő infrast­rukturális beruházásokra, ame­lyek majd munkahelyteremtést eredményeznek. Nem érzelmek­re, hanem rációra alapozott poli­tikai döntések hosszú sorára. A patriarchális család- és nemzet­állam retorikája kitöltheti ugyan átmenetileg a szociális és kultu­rális elkeseredettségből eredő űrt, de nem lehet eredményes hosszú távú stratégia egyetlen olyan ország esetében sem, amely euroatlanti integrációban komolyan gondolkodik. Elég itt arra utalni, hogy Románia miért nem került be a NATO-bővítés első körébe. A globalizációs folyamatok a nemzetállam kompetenciáját szűkítik. A problémák jelentős köre nem kezelhető a továbbiakban csu­pán az egyes orszá­gokon belüli állami­politikai eszközök­kel. Lehet ugyan az állam redisztribú- ciós szerepét növel­ni, erős, központosí­tott hatalmat terem­teni, de az eddigi ta­pasztalatok szerint a „beavatkozó” állam gyenge, és óhatatla­nul korrupt. Amikor egy országban a többsé­gi elv érvényesül, etnikai alapon kívánja a pillanatnyi hatalom megválaszolni a kor kihívásait, és nyíltan vagy bevallatlanul is nemzetállamban gondolkodik, nemzetállami reflexekkel reagál, akkor biztos, hogy nem tudja ke­zelni a felgyülemlett problémá­kat. Az autentikus cselekvési le­hetőségektől való megfosztott- ság, a kisebbség-többség egy­másra mutogatása nem visz elő­re. Lehet, hogy erősebb kor­mányt, de nem erősebb országot teremt. Franciaország nagy és szilárd or­szág. A globalizáci­óból adódó problé­mákat úgy látszik, mégsem saját nem­zetállami hagyomá­nyainak jegyében, hanem a regionaliz- musban, a különböző nyelvű és kultúrájú közösségek jogainak elismerésében rejlő lehetőségek felé való elmozdulásban, az államigazgatás mo­dernizációjában, a komptenciák és felelősség megosztásában, az gyüttműködés feltételeinek ki­alakításában látja. Célszerű volna odafigyelni. A szerző budapesti szociológus. Odafigyelni a környező országok­ban élő ma­gyarokra. Többségi elvre építve nem lehet a kisebbségi kérdést kezelni. Kislexikon Ecevit dicsősége Flesch István _______ Abdu llah Öcalan elfogása vi­tathatatlanul nagy sikere Bülent Ecevit miniszterelnök­nek és átmeneti kormányá­nak. A Demokratikus Baloldal Pártjának (DSP) nacionalista elnöke az áprilisi választáso­kat megelőző kampányában hivatkozhat majd arra, hogy ő gyűrte le a kurd szeparatiz­mus megtestesítőjét. Ecevit a török közvélemény nagy ré­szének szemében már eddig is „Ciprus hőse”, a „ciprusi tö- rökség megmentője” volt. Di­csőségét most „a terrorista Öcalan elfogójának” címével is gyarapíthatja. A kérdés azonban az, hogy tekintélyé­nek növekedését mire hasz­nálja ki, az erkölcsileg meg- vesztegethetetlennek, céltu­datosnak, keménykezű állam­férfinak tartott miniszterelnök képes-e, akar-e kezdeménye- zően fellépni a kurd kérdés­ben. Ecevit kiváló költő és műfordító, az angol, az ameri­kai, a bengáli irodalom és a középkori török népi misztika elismert szakértője. Mégsem irodalmi munkássága révén lett világhírű, hanem azáltal, hogy 1974-ben ő rendelte el Ciprus katonai lerohanását. 1957-ben még az Atatürk ala­pította Köztársasági Néppárt (CHP) képviselőjeként szer­zett mandátumot a nemzet- gyűlésben. 1972-ben átvette a párt vezetését, és attól kezdve a svéd szociáldemokrácia min­tájára akarta megreformálni a CHP-t. Először 1973-ban lett kormányfő (hat hónapig), má­sodszor (22 hónapra) 1978-1979-ben. 1980-ban a puccsista tábornokok rövid időre letartóztatták, 1981-ben a fegyveres erők becsmérlésé­ért ismét bezárták három hó­napra. A baloldali évek után Ecevit baloldali nacionalista korszaka következett: a szoci­áldemokrácia kettészakadt, és a belső frakcióharcok követ­kezményeként 1985-ben meg­alakította a DSP-t. Keményke- zűségét mindig azzal is bizo­nyította, hogy állhatatosan CTK/AP-felvétel hirdette: a kurd felkelést kato­nai eszközökkel kell letörni. A tavaly novemberben (a hadse­reg hathatós közreműködésé­vel) kirobbantott kormányvál­ság megoldását a hadsereg szorgalmazta a legjobban, ul­timátumszerű felhívásokat in­tézve a megegyezésre képte­len politikai erőkhöz. A meg­oldást ismét a török politika nagy „öreg rókájában” látták, Ecevitnek sikerült bizonyos fo­kú politikai konszenzust te­remtenie, s januárban bemu­tathatta átmeneti kormányát. Az Öcalan elleni bírósági eljá­rás tisztességes lesz - ígérte Ecevit. De - ha őszintén gon­dolná is - szót tud-e érteni a meghatározó szerepet játszó tábornokokkal, akik eddig azt is tagadták, hogy létezik kurd kérdés? Változatlanul érvé­nyes az a kemali - az 1924-es alkotmányban lefektetett - alaptétel, hogy Törökország egységes nemzetállam, amely­ben csak egyenlő jogokat élve­ző törökök élnek. A kemali alapelvek őrzőjeként fellépő hadsereg tagad mindenfajta etnikai-kulturális sokszínűsé­get. Atatürk politikai hagyaté­ka a török nép körében ma is széles körben elfogadott. Elfogadhatatlan viszont egy olyan különálló kurd állam ki­hasítása a török államtestből, amelyet pedig előírt volna az első világháború után Törökországra rákényszerített sevres-i béke. Az ország felda­rabolását jelentő „török Tria­nont” tette aztán semmissé függetlenségi harcával Atatürk, s az 1923-as lausanne-i békében már nincs szó arról, hogy a törökön kívül más kultúrák is léteznek Törökországban.

Next

/
Thumbnails
Contents