Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-02-24 / 8. szám

Kultúra 1999. február 24. 13 Hamari Júlia tanárként is a muzsikát szolgálja Az éneklés lelki vetkőzés Hamari Júlia és Pászthy Júlia a Dinoés Aeneasban Kanyó Béla felvétele Réfi Zsuzsanna _______________ Mi ndig is a tökéletességre töre­kedett. Amikor még énekelt, a fellépés napján ki sem mozdult a szobájából, ült, figyelt és arra koncentrált, hogy az esti elő­adás ragyogóan sikerüljön. Nem lehetett benne hiba, hiszen Hamari Júlia szerint a jó énekes­nek el kell varázsolnia a közön­séget. Úgy kell hatnia rá, hogy az összes figyelmével felé for­duljon és azt érezze, amit a mű­vész közölni, átadni akar. Meg kell nyitni a nézőtéren ülő em­bereket. Ezt csinálja tanárként is. Igyekszik segíteni abban, hogy a növendékei megnyilat­kozzanak, hogy tehetségükkel minél jobban szolgálják a mu­zsikát. Ön bejárta a világ nagy opera­színpadait, s dal- és oratórium­énekesként is jelentős sikere­ket aratott. Néhány esztendő­vel ezelőtt azonban felhagyott saját karrierével és azóta csak a tanítással foglalkozik. Nehéz volta választás? Nem, mert énekesként megva­lósítottam, amit akartam, a ta­nítás pedig mindig, már tizen­hat éves korom óta érdekelt. Van érzékem hozzá, és szívesen foglalkozom a fiatalokkal. Az el­ső mesterkurzusaimat húsz esz­tendővel ezelőtt adtam Helmut Rillinggel, s már épp egy évtize­de, hogy a stuttgarti Zeneművé­szeti Főiskolának a professzora Az első időszakban még sokat utaztam különböző fellépé­sekre, de észrevet­tem, ez nincs túl jó hatással a tanítványaimra. vagyok. Az első időszakban még sokat utaztam különböző fellé­pésekre, de észrevettem, ez nincs túl jó hatással a tanítvá­nyaimra. Én mindenben perfek- cionista vagyok, ezért választa­nom kellett. Az éneklésben nem láttam jövőt, hiszen én sem fia­talodom, ezért a tanítás mellett döntöttem. így is a mindennap­jaim része a zene, az éneklés, s ha ki tudok nyitni egy fiatalt, ha egyszer csak elkezd gyönyörűen szólni a hangja, akkor úgy ér­zem, mintha én magam énekel­nék. Azért ebben az évben még egyszer utoljára engem is hall­hat a közönség, novemberben ugyanis Budapesten, a Tomkins Énekegyüttes V. Purcell Feszti­válján Dobra János barátom fel­kérésére utoljára színpadra lé­pek Didóként. Azért jelenleg is sokat utazik, hiszen nemcsak Stuttgartban oktat, hanem évente tíz-tizen- két mesterkurzust tart a világ különböző pontjain. Mi mindent tud az ember egy vagy két hét alatt megtanítani a hallgatók­nak? A lényeget, hiszen a legfonto­sabb alapelvek ennyi idő alatt is átadhatóak. Elhatároztam, egy­szer írok egy könyvet az énekta­nításról. Ez a kötet csupán két oldalból fog állni, de ennél több helyre nem is lenne szükség. Amikor kurzust tartok a legfon­tosabb pont, az első meghallga­tás, hiszen ilyenkor állapítom meg, kinek mi a hibája. Nekem ugyanis, s erre mindig büszke voltam, az éneklésben nem le­het hazudni. Mindenkinél ugyanis egy probléma van, s az összes gond erre az egy dologra vezethető vissza. Ha az ember talál rá orvoslást, akkor el tudja indítani a hallgatót a megfelelő úton. Tehetséget, muzikalitást, fantáziát nem adhatok nekik, csupán segíteni tudom a kinyí­lásukat. Az éneklés ugyanis lelki sztriptíz, gátlásnélküli érzelmi megnyilatkozás. S a jó éneklés végtelenül természetes. A test­nek, az agynak, reflexszerűen kell dolgoznia. Tanárként mennyire izgul a nö­vendékeiért? Ilyenkor inkább a saját hiúsága miatt aggódik az ember, azért, hogy a tanítványa képes-e jól megmutatni mindazt, amire okította. S ebben folytatódik a primadonnasága, hiszen ugyanúgy sikerre törekszik a ta­nításban is, mint amikor maga lépett a színpadra. Később eset­leg, amikor már a növendék önálló művész lesz, elkezdi épí­teni a saját karrierjét, akkor va­lóban úgy drukkol érte, mint a szeretett gyerekéért. Hiszen az énekes minden áldott nap vizs­gázik, s ez a teljesítmény iszo­nyatos koncentrációt igényel. Ezért is tartom fontosnak, hogy Az énekes minden ál­dott nap vizsgázik, s ez a teljesítmény iszonyatos koncent­rációt igényel. átadjam a tapasztalataimat, hogy a képességeimet, az évti­zedek alatt felhalmozott tudá­somat kamatoztassam. Erre es­küdtem fel, s igyekszem az ed­dig megőrzött idealizmusomat továbbra is megtartani. Heti kultúra Könyvespolc Josef Skvorecky: Az emberi lélek mérnöke Josef Skvoreck’í Bohumil Hraballal és Milan Kunderával együtt a második világháború utáni cseh prózairodalom leg­kiemelkedőbb és legismertebb képviselője. Az 1958-ban megjelent Gyávák című regé­nye igazi fordulatot jelentett a cseh irodalomban, egyrészt a háború alatti német megszál­lás és az ellenállás nonkonfor­mista ábrázolásával, másrészt a regény megjelenése idején az irodalomból száműzött köznyelv és a szleng használa­tával. A regényt Skvorecky az 1971-ben kiadott Pléhkato- nák, az 1972-ben megjelent Csoda, valamint az 1977-es Az emberi lélek mérnöke révén tetralógiává fejleszti. Az emberi lélek mérnöke tük­rözi leginkább Skvorecky írói kvalitásainak minden jellem­zőjét: a mindig szórakoztató, de sohasem olcsó meseszö­fa ú v -j 0 S E F , SKVORECKY Az emberi lélek mérnöke vést, az érzékletes jellemábrá­zolást, a lírai és az epikai ele­mek, illetve a reális és a fiktív történések finom egymásba ötvözését, az idősíkok szinte önként kínálkozó váltakozá­sát, a gyakran szarkazmussá élesedő humort és iróniát. A regény cselekménye Kanadá­ban játszódik, de retrospektív rétegei visszavezetnek a né­met megszállás alatti Csehor­szágba. Az emberi lélek mér­nöke a második világháború utáni cseh próza egyik méltán világhírű alapműve. Vasárnap Kisgaléria Szabó Ottó: Szabadíts mega gonosztól... Regény O dakint alkonyodik, ezt a hangokból tudja meg az ember, meg abból, hogy a járóke­lők egyre nagyobb, egyre vegye- sebb csoportokban haladnak el az ablak előtt. Ebben szórakozó­negyedben éjszaka zajlik csak igazán az élet. És most, a naple­mentével kezdődik az éjszaka. Az ágyat csak a rácsos zsalugáter meg a vászonredőny választja el a váostól. Semmiféle szilárd anyag nem különít el bennünket a kinti sokadalomtól. Ők semmit sem tudnak az életünkről. De mi látunk valamit az övékből, látjuk mozdulataikat, halljuk a szava­ikból dagadó hangzavart, amely olyan, mint egy sziréna megtört, szomorú, visszhangtalan jajkiál­tása. Az égettt cukor illata szivárog a szobába, a pörkölt földimogyo­ró, a kínai levesek, pecsenyék, füvek, a jázmin, a por, a tömjén meg a parázsló faszén szaga, mert a tüzet is a kosarakban hoz- zák-viszik, árulják utcahosszat, a város szaga olyan, mint a vadon­ban megbúvó falvaké, az erdőé. Amikor ismét ránéztem, már fe­kete fürdőköpenyben volt. Ott ült, pohár whiskyvel a kezében, cigarettázva. Azt mondta, lezuhanyozott, amíg aludtam. Nem is éreztem, hogy elnyomott az álom. Meg­gyújtotta a lámpát az asztalkán. Hirtelen eszembe jut, hogy biz­Ehő szerelem Turgenyev 11. rész tosan olyan férfi, aki ragaszko­dik a szokásaihoz, és hogy elég sűrűn járhat ebbe a lakásba, biz­tosan sokat szeretkezik, valami félelem motoszkál benne, és azért szeretkezik sokat, hogy vé­dekezzék ellene. Azt mondom, nekem nem is olyan ellenszen­ves a gondoltat, hogy annyi ba­rátnője van, és hogy be kell áll- nom a sorba, a többi közé. Néz­zük egymást. Érti, hogy mit mondtam. A tekintet egyszerre elváltozik, képmutatás lesz, a fájdalom foglya, a halálé. Azt mondom, feküdjön mellém, megint az övé akarok lenni. Odajön. Érződik rajta az angol cigaretta, a drága kölni, a bőré­nek méz- és selyemszaga van, mintha magába itta volna a selyemtusszor gyümölcsös illa­tát, az aranyét, ellenállhatatlan. Megmondom neki, hogy kívá­nom. Azt mondja, várjak. Beszél, azt mondja, rögtön tudta, már ott a kompon, hogy ilyen leszek az első szeretkezésem után, hogy szeretni fogom a szerel­met, azt mondja, most már tisz­tában van vele, hogy meg fogom csalni, hogy nem lesz mellettem olyan férfi, akit meg ne csalnék. Azt mondja, hogy ő önnön bal­sorsának eszköze. Örülök a jósl­tának, meg is mondom neki. Er­re elveszti a fejét, elkeseredésé­ben rám veti magát, gyermek­mellemet harapdálja, ordít, sér­teget. Lehunyom a szememet, annyira jólesik. Erre gondolok: nagy gyakorlata van a szeretke­zésben, semmi mást nem csinál az életben, csak ezt. Simogatá- sán érződik a tapasztalat, olyan egyszerű, olyan tökéletes. Óriási a szerencsém, nem vitá, mint egy szakma, kisujjában van az egész, olyan pontosnan tudja, bár ösztönösen, mikor mit kell csinálni, mit kell mondani. Le- kurváz, ocsmány kis nő vagyok, mondja, az ő egyetlen szerelme, és így is van rendjén, mindenki ezen a hangon beszél, amikor önállósul a szó, és önállósul a test is, és azt csinálja, azt keresi- kutatja, találja és veszi el, ami­hez kedve van, ilyenkor minden tökéletes, nincsen selejt, a selej- tet eltakarja, viharos örvénybe rántja a vágy. A város itt morajlik a kö­zelben, szinte mellet­tünk, hallani, amint a zaj nekicsapódik a zsa­lugáter deszkáinak. Olyan, mint­ha átzubogna a szobán. Ebben a zajban, ebben a jövés-menésben simogatom a testét. A tenger, a végtelenség összesűrűsödik, el­távolodik, visszatér. Megkértem, hogy kezdje újra, még és még. Hogy csinálja még egyszer. Megtette. A csatakos vérben. Ezt nem lehetett túlélni. Csak belehalni lehetett. Rágyújtott egy cigarettára, és odaadta. És suttogva beszélni kezdett, szája az ajkamat súrol­ta. Én is suttogva beszéltem. Mivel ő maga nem tud róla, az ő érdekében nekem kell elmonda­ni, őhelyette, hogy van benne valami veleszületett előkelőség, ezt a javára írom. Már este van. Azt mondja, soha­se fogom elfelejteni ezt a dél­utánt, akkor is emlékezni fogok rá, amikor őneki a rcát is, meg a nevét is rég elfelejtettem. Meg­kérdezem, hogy a házra emlé­kezni fogok-e. Azt mondja: nézd meg jól. Megnézem. Azt mon­dom, nincs rajta semmi különös. Azt mondja, igen, mindig így van. Még mindig magam előtt látom az arcot, és emlékszem a névre. Látom a kimeszelt falakat, a vá­szonredőnyt a kaüanra nyíló ab­lakon meg a félköríves ajtót, amely egy másik szobára nyílt, a szob meg a belső kertre - a virá­gok elszáradtak a hőségben -, a kertet éppen úgy kék mellvéd fogta körül, mint a sadeki villa Mekongra néző, lépcsőzetes te­raszait. A gyötrődés és a magány tanyá­ja. Kéri, áruljam el, mire gondo­lok. Azt mondom, anyámra, meg fog ölni, ha megtudja, mi tör­tént. Látom, amint erőt vesz ma­gán, hogy beszélni tudjon, azt mondja, tudja, mi járhat anyám fejében, és ki is mondja: a szé­gyen. Azt mondja, házasságban ennek még a gondolatát se tud­ná elviselni. Ránézek. Ő is rám néz, önérzetesen mentegetőzik. Azt mondja: kínai vagyok. Elmo­solyodunk. Megkérdezem, gya­kori-e, hogy olyan szomorú az ember, mint mi most. Azt mond­ja, azért, mert nappal szeretkez­tünk, amikor a legnagyobb a me­leg. Azt mondja, ilyenkor mindig rettenetes utána. Élmosolyodik. Azt mondja: akár van szerelem, akár nincs, ilyenkor mindig ret­tenetes. Azt mondja, éjszaka el fog múlni, elmúlik, mihelyt be­sötétedik. Azt mondom, hogy nincs igaza, nemcsak a nappal miatt van, én előre vártam ezt a szomorúságot, csakis belőlem fakad. Hogy mindig is szomorú voltam, (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents