Új Szó, 1999. december (52. évfolyam, 277-301. szám)

1999-12-04 / 280. szám, szombat

8 TUDOMÁNY ÉS TECHNIKA ÚJ SZÓ 1999. DECEMBER 4. Az Intel csúcsmodelljénél is gyorsabb orosz chip Csak a pénz hiányzik A világegyetem kezdetét szimuláló atomfizikai tudományos kísérletek is világvégét okozhatnak? Fekete lyuk keletkezhet a Földön Orosz mérnökök azt állítják, olyan mikroprocesszort fejlesztettek ki, amely lekörözi bármelyik nyugati vetélytársát. A chipen dolgozó mérnökök korábban a szovjet légvédelmi rakétákat irányító számítógépeket fejlesztették. Éppen ezért nem meglepő, hogy az új processzor is olyan folyamatfeldogozásra épül, amelyet a szovjet védelmi számítógépek széles körben használtak. A mérnökök állítása szerint az E2K névre keresztelt processzor néhányszor gyorsabb lesz, mint az Intel jelenleg fejlesztés alatt álló chipje, az Itanium. Amennyiben a tervet sikerül finanszíroztatni, három éven belül megkezdődhetne a processzor sorozatgyártása. Az E2K tervrajzainak tulajdonosa, az orosz Elbrus International még nem készítette el a chipet, csupán a design készült el, és a szakemberek szimulációkat futtattak. A mérnökök ennek ellenére biztosak benne, hogy a processzor gyors és olcsó lenne. A problémát a hiányzó egymilliárd dollár jelenti, amibe a gyár felépítése kerülne. Az Elbrus eddig kizárólag saját pénzből dolgozott, és a cég már egy éve keres pénzügyi forrásokat a továbblépéshez. A brit Flemings befektetési bankcsoport érdeklődést mutat a projekt iránt: legalább 60 millió dollárt hajlandó befektetni annak érdekében, hogy a tervezési szakasz lezáruljon, és elkészítsék a prototípust. Vlagyimir Zamaj, a Flemings moszkvai részlegének vezetője úgy véli, ideális esetben ez már 2000 közepére megtörténhet. A bank szakemberei szerint reális, hogy az Elbrusnál felhalmozott intellektuális tőkének köszönhetően a vállalkozásból két-három éven belül egy több milliárd dollár értékű cég legyen. A fejlesztők szerint a legnagyobb probléma, hogy el kell fogadtatniuk: olyan dolog is lehet jól működő és sikeres, ami nem Amerikából indul ki. Úgy vélik, a másik gondot a processzorpiac monopolizáltsága jelenti. Az Elbrus International céget a Kajmán-szigeteken jegyezték be, mert a cégalapítók nem érezték elégnek az orosz törvények nyújtotta biztosítékokat a szellemi tulajdon védelme terén. (c| net) Szíriában megtalálták a legelső földművesek nyomait Eddig érintetlen leletek HÍRÖSSZEFOGLALÓ Gordon Hillman, a University College London professzora Szíriában 13 ezer éves búza és rozsmagokat talált, amelyeket szerinte azok a gyűjtögetó-vadászó életmódot folytató emberek vetettek el, akik az elsők között kényszerültek arra, hogy „mesterségesen" hozzák létre azt a táplálékot, amit őseik a természetben „készen" találtak. Ezek eddig a legrégebbi olyan magvak, amelyeket emberek vetettek el. Az angol professzor több mint húsz éve ásatja az Eufrátesz középső szakaszánál lévő Abu Hureyra lelőhelyet. Itt egyedülálló módon - érintetlenül maradt meg a gyűjtögetó-vadászó életmódot folytatók régészeti rétege egészen az égetéses földművelést folytató népességig. Ezért pontosan végig követhető, miképpen tért át az itt élő népesség a földművelésre és hagyott fel végleg a vándorlással. A táplálkozásban bekövetkezett változásokat nyomon lehetett követni azokon a csontmaradványokon is, amelyek innen kerültek elő. A kutatók a földet gondosan átszitálták, így akadtak azokra a vad magvakra, amelyek azért maradtak meg, mert földbekerülésük előtt valamilyen okból elszenesedtek. Ebben a rétegben elég sok vad gabonafélére akadtak, amelyek jellegzetesen aprók voltak. Magasabban lévő, későbbi korból származó rétegekből sokkal nagyobb magvak kerültek elő, amelyek nyilvánvalóan szelektáltan háziasítottak voltak már. Az az általános feltevés, hogy a gyűjtőgetővadászó népesség azért kezdte a vadon gyűjtött magokat elvetni, mert olyan szárazság tört rá, amely megfosztotta a természetben addig készen talált táplálékforrásától. Ennek a népességnek nem volt választási lehetősége. Ez volt az egyeden út a túlélésre. Ugyanakkor eddig nem találták nyomát az öntözésnek. A kutatók szerint elképzelhető, hogy a szárazság elől nyugatabbra vándoroltak, s csapadékban bővebb területen vetették el a magokat. Mielőtt elvetették azokat, a területet gondosan megtisztították a vadon nőtt növényektől. (É. T.) A legújabb, nagyon kellemetlen millenniumi meglepetés Hazudós vírusokra várva HÍRÖSSZEFOGLALÓ Magukat Y2K-hibának álcázó vírusokat fedeztek fel a számítógépes kártevők irtásával foglalkozó vállalkozások. Némi vigaszt nyújthat, hogy a korábbi vírusok jelentós része nem 2000-álló, így az ezredforduló végzetes csapást mérhet rájuk. Az ezredfordulóhoz kapcsolódva aktivizálódó vírusokat fedeztek fel a McAfee szakértői. A millennium kettős értelemben is jó esélyt jelent a rossz fiúk számára: egyrészt kártevőiket 2000-hibának álcázhatják, másrészt a millenniumi gondokra irányuló nagyobb figyelem miatt még a korábbinál is nagyobb hírnévre tehernek szert ezekkel a „termékeikkel". A magukat dátumhibának feltüntető vírusok közös jellemzője, hogy valamilyen módon elrejtőznek a millenniumi probléma mögé: vagy a szoftver figyelmeztető feliratait tüntetik el, vagy javítóprogramnak álcázzák magukat, vagy káros tevékenységüket az Y2K nevében végzik. Ellenben a dátumváltás elpusztítja az öregebb vírusok jelentős részét. Nem kevesebb, mint az ismert 50 ezer kártevő 60%-a esik áldozatul a millenniumnak, mivel a vírusírók nem gondoltak az Y2K-ra. Rossz hír viszont, hogy egyesek közülük megzavarodnak és még veszélyesebbé válnak. (NG) Az ember 22. kromoszómájának feltérképezése A genetika mérföldköve MTI-HÍR A tudomány történetében mérföldkőnek számító eseményről számolt be a Nature brit tudományos lap: a kutatóknak sikerült feltérképezniük az elsőt a 23 emberi kromoszóma közül. A több Nobel-díjasból álló csoport 11 éven keresztül dolgozott azon, hogy a kromoszóma által hordozott 430 gén 51 millió DNSpátjának elhelyezkedését megállapítsa. Egy kromoszóma magában foglalja az emberi öröklődésre vonatkozó információ 1,6-1,8 százalékát. Ian Dunham, a kutatócsoport vezetője szerint legkevesebb 35 öröklődő betegség és szindróma áll a megváltozott kromoszómával kapcsolatban. Ian Dunham hozzátette: a 22. kromoszóma építőegységeit 97 százalékban tárták fel, de még mindig vannak „fehér foltok", amelyekről semmit sem tudnak. A tudomány sem tudta elkerülni az évezred közeledtével erősödő világvége hangulatot, és a fizikusok most magyarázkodnak azzal a sejtéssel kapcsolatban, miszerint a részecskegyorsítókkal elért egyre nagyobb energiákon olyan fizikai folyamatok játszódhatnak le, amelyek elvezetnének a Föld pusztulásához. ÚJ SZÓ-ÖSSZEFOGtALÓ A legújabb világvége-híresztelések akkor indultak világ körüli útjukra, amikor a Egyesült Államokban, a New York állambeli Brookhaven kutatólaboratóriumában bejelentették, hónapokon belül megkezdik azokat az ütköztetési kísérleteket, melyekben aranyatommagokat küldenek majd minden eddiginél nagyobb energiával egymással szembe, azzal a kifejezett céllal, hogy karamboloztassák őket. Egyesek a hírt hallva máris azt jósolták, hogy „ilyen nagy energián majd mikroméretű fekete lyukak keletkeznek, amelyek magukba szippantják a Földet", vagy ha ez nem is következik be, sűrű neutroncsillaggá változhat planétánk. Hamar meg is született az ítélet „a felelőtlenül kísérletezgető" tudósokról. Kétségtelen, az USA több kutatóintézetében és az Európai Nukleáris Kutatóközpontban, a genfi CERN-ben a fizikusok az elmúlt években egyre nagyobb gyorsítóberendezéseket építettek, hogy tanulmányozhassák az ütközéskor keletkező részecskék tulajdonságait. A kísérlet veszélyességétől vagy veszélytelenségétől függetlenül kérdezhetjük: miért kell ezeket a nagy energiájú ütközéseket létrehozni? A jelenleg legelterjedtebb elmélet szerint az univerzum története mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt, az ősrobbanással kezdődött. Akkor a ma ismert világegyetem teljes anyaga egy nagyon pici térfogatban volt még összepréselve, melyben az anyagnak nagyon sűrűnek és melegnek kellett lennie. Azóta az univerzum folyamatosan tágul, az anyag sűrűsége csökken, miáltal hőmérséklete is egyre alacsonyabb. E folyamat során jöttek létre az anyag azon formái, amelyeket ma látunk magunk körül: a galaxisok, a csillagok, a körülöttük keringő bolygók. A részecskegyorsítók feladata az, hogy legalább nagyon kis mennyiségben létrehozzák az anyagnak ezeket az egykor volt formáit. A tudósok szimulálni szeretnék az ősrobbanást közvetlenül követő állapotokat, ezzel is pontosítva az anyag alkotórészeiről rendelkezésre álló ismereteket. Minél nagyobb sebességgel és minél nagyobb anyagrészeket képes egymásnak ütköztetni egy ilyen gyorsító, annál nagyobb energiára, azaz hőmérsékletre, nyomásra emeli az anyag állapotát, és így az időben visszafelé haladva egyre inkább meg lehet közelíteni az ősrobbanás körüli állapotokat. Az e célra szolgáló hatalmas berendezések több kilométer átmérőjű, a föld alá épített mágneses gyűrűk, melyek teljes energiájukat mindössze néhány atommag gyorsításába fektetik. Ezek így majdnem elérik a fény sebességét, de tömegük olyan pici, hogy a tipikus ütközésekben felszabaduló energia nem több annál az energiánál, ami akkor keletkezik, ha mondjuk jó erősen egy szöget kalapálunk a falba. Am ezúttal egyetlen elemi részecske „emeli a kalapácsot". Bár ezen a területen a tudományos ismeretek még valóban nem teljesek, az bizonyos, hogy az anyag nagy energián furcsa alakzatokat is felvehet. Ez a bizonytalanság lehet a fő oka, hogy vannak, akik úgy vélik, a nagy energiás kísérletekkel ingoványos területre tévedhet a tudomány. A kísérletek helye, a laboratórium. A tudományos műhelyekben meganynyi elmélet született és dőlt meg... (Illusztrációs felvétel) Az ügyben fáradozók egyelőre csak annyit tudnak, hogy a most tervezett brookhaveni kísérletben szereplő energiánál sokkal nagyobb energiájú, a kozmikus sugárzásban bizonyítottan jelenlévő ólomatommagok évmilliárdok óta bombázzák például a Hold felszínén ugyancsak megtalálható ólomatommagokat. Járnak persze a Föld felé is, ám a légkör felső rétegeiben már a levegő atomjaival ütköznek, így el sem érik a felszínen esetleg jelen lévő ólmot. Nagyon precíz kutatók persze felvetik, hogy a Hold felszínén található ólomatommagok álló célpontok, míg a brookhaveni kísérletben két egymással szemben mozgó atommag fog összeütközni. A két „kísérlet" között valóban van elvi különbség. A Hold felszínén várakozó ólomatommag és a közel fénysebességgel a kozmoszból érkező párja az ütközés után együtt, majdnem a fény sebességével száguldanak majd tovább, mivel az álló célpontot biliárdgolyó módjára üti ki helyéről a nagy sebességű bombázója. A laboratóriumban viszont egymással pontosan szemben, egyenlő nagyságú sebességgel ütköznek az aranymagok, így az ütközés után a „végtermék" - mivel a sebességek kioltják egymást - mintegy „állva" marad. És az elvileg akár okozhatna is veszélyt. Csakhogy nem okoz. Ugyanis a természetben már eddig is voltak, sőt vannak a brookhavenihez hasonló ütközések, ám ha a félt következménnyel jártak volna, most aligha lehetne írni róla... Nem arról van persze szó, hogy adott esetben ne jöhetne létre ilyen mikroméretű fekete lyuk. Az okoskodás ugyanis szakmailag csak annyiban hibás, hogy a tudósok már korábban kiszámították, ehhez a jelenlegi kísérletekben alkalmazottnál 20-30 nagyságrenddel nagyobb energiára lenne szükség. így a mostani kísérleteket illetően nyugodtan lehet aludni. Persze, csak egy darabig, mivel a CERN-ben 2007-re több milliárd dolláros költségvetéssel felépülő újabb gyorsító a mainál 15-ször nagyobb energiát lesz képes produkálni a brookhaveni gyorsítónál... (A HVG nyomán) Tegnap éjjel egy újabb amerikai űrszonda, a Mars Polar Lander látogatta meg bolygótestvérünket, a Marsot Hallhatjuk, hogyan süvít a marsi szél MTI-ÖSSZEFOGLALÓ Ha minden rendben ment, akkor közép-európai idő szerint tegnap késő este újabb amerikai űrszonda - az űrhajózás történetében a negyedik - hajtott végre sima leszállást a Mars felszínén. A Mars Polar Lander (MPL) remélhetőleg a vörös bolygó déli sarkvidékének körzetében ért talajt. A leszállóhelyet augusztusban választották ki a szakemberek, és ebben több szempontot is figyelembe kellett venniük. A célkörzetnek viszonylag sima felületnek kell lennie, a talaj legnagyobb lejtése nem lehet 10 foknál meredekebb, nem zavarhatják a leszállást domborzati akadályok. A másik fontos szempont pedig az volt, hogy az MPL által vizsgált vidéken meglegyen az az „alapanyag", amely a küldetés tulajdonképpeni tudományos céljának kutatásához szükséges. Az MPL egyik fontos feladata ugyanis az lesz, hogy megállapítsa: van-e fagyott víz a talajréteg alatt. Ennek kiderítése egyebek között a szonda két „apródjára" hárul. A Polar Landerről, amikor az már a Mars légkörébe ér, két mikroszonda válik le. A leszállóhely körzetében, 50-100 kilométeres távolságban az MPLtől levált két henger alakú, 10,5 centiméter hosszú és 3,5 centiméter átmérőjű penetrátor bevágódik és 0,3-1 méter mélységig befúródik a bolygó talajába. Ez eddig új elem a Mars kutatásában, hiszen az eddigi szondák mintavevő karjai csak a felszínt „kapargatták". A két szerkezetet eddig az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA Deep Space-2 programjának elnevezésével illették, de a NASA szokása szerint pályázatot írt ki, hogy új, méltóbb nevet adjanak nekik. A pályázatot, és az ezzel járó 4 ezer dollárt egy amerikai egyetemista nyerte meg, aki azt javasolta, hogy a Mars déli pólusának talaját kutató két minipenetrátort a Föld Délisarkának két meghódítója, a norvég Roald Amundsen és az angol Robert Falcon Scott után nevezzék el. Bolygószomszédunk kutatásában új elem lesz az is, hogy a leszálló szondán elhelyezett szuperérzékeny mikrofon révén az emberiség először hallhatja meg a Marson, és egyáltalán egy idegen égitesten képződő zajokat. A Marsnak van légköre, amely ugyan jóval ritkább a földinél, de elvileg képes a bolygó felszínén képződő hangok, például szélzúgás, vagy akár a szondaműszerek kattogásának a továbbítására. Azaz, ha ezt az érdekes kísérlet sikerül, megtudhatjuk, hogy mit hallhatnánk, ha szkafander nélkül sétálgathatnánk a Marson. A magában a leszállóegységben elhelyezett mintegy grapefruit nagyságú laboratórium elemzi majd a szondára szerelt 2 méter hosszú, csápszerű csuklós robotkar által gyűjtött anyagminták alapján a talaj és a felmelegített mintából kiáramló gázok összetevőit. A szonda másfél méter magas árbocán elhelyezett sztereókamera pedig várhatóan - a több mint két éve leszállt Pathfinderhez hasonlóan - panorámaképeket továbbít a földi irányítóközpontba, immár a marsi sarkvidékről, ahol a Mars Polar Lander 3 hónaposra A Viking űrszonda a Marson tervezett működésének idején földi mértékkel mérve dermesztő hideg, mínusz 100 Celsius fok átlaghőmérséklet várható. Mi több, az MPL egyik kamerája már leszállás közben is felvételeket készít a felszínről. A pénteki utolsó manővereket, a behatolást a bolygó légkörébe, a fékezőrakéták beindítását, majd a puha talajt érést biztosító lefékezést már csak azért is fokozott izgalommal várták az űrkutatók, mert a legutóbbi Mars-expedíció kudarcot vallott. Szeptember 23án a földi irányítás elvesztette a kapcsolatot a Mars Climate Orbiter nevű szondával, amelynek a bolygó körüli pályára állva a Mars elsó meteorológiai műholdjává kellett volna válnia. A szonda azonban túlságosan megközelítve az égitestet, annak felső légkörébe lépve, feltehetően darabjaira hullott. (Illusztrációs felvétel) A kudarc oka - a későbbi elemzések alapján - elképesztően banális, korántsem technikai, hanem emberi hiba volt. Az űreszközt gyártó Lockheed cég angolszász mértékegyégekben (láb, font, stb.) számolt, míg a NASA szakemberei a metrikus mértékegységet (méter, kilogramm, stb.) vették alapul. Ez a figyelmetlenség (?), az adatok egyeztetésének a hiánya (?) oda vezetett, hogy a Polar Lander már megérkezése előtt elveszítette szondatársát. A Climate Orbiternek ugyanis a meteorológiai mérések mellett a Polar Lander által küldött adatok továbbítóállomásaként (reléként) is működnie kellett volna. Szerencsére „kéznél van" egy másik amerikai szonda, a két éve a Mars körül keringő és a bolygót térképező Global Surveyor, amely így a szeptember végén megsemmisült Climate Orbiter szerepét veszi át.