Új Szó, 1999. december (52. évfolyam, 277-301. szám)

1999-12-16 / 290. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 1999. DECEMBER 17. SPORT 4311 Beszélgetés Kövesdi Szabó Mária színművésszel, a harmincéves kassai Thália Színház tagjával, az újonnan alapított Egressy Gábor-díj első kitüntetettjével „Imádom a drámai völgyeket és hegyeket" „Civilként egy édes, szétszórt, jó humorú, kacagó, bájos nő, az ember el nem tudja képzelni, hogy el tud mondani két mondatot a színpadon. Aztán becsukódik az elméleti vasajtó, és mintha ez az énje eltűnne..." JUHÁSZ KATALIN „...Nála koncentráltabb, lelkiismeretesebb, pontosabb, fogékonyabb színésszel szinte alig találkoztam pályám során" - mondta róla Verebes István. A Thália Színház harmincéves jubileumát ünneplő fesztivál gáláján Kövesdi Szabó Mária kapta az újonnan alapított Egressy Gábordíjat, méghozzá a három alapító egyhangú döntésével. A jelentős színész, szakíró, rendező és színészpedagógus nevét viselő díjat ezentúl évente ítélik oda a szlovákiai magyar hivatásos színházművészet legjobb teljesítményeiért, illetve életművért. Nagyon meglepettnek látszott a díj átvételekor. Nem sejtett semmit? Az ilyesmi általában ki szokott szivárogni. Nem, ezúttal sikerült titokban tartani, semmit nem tudtam az egészről. Gondoltam, hogy valamivel előrukkolnak, kapok valamiféle dicséretet, lévén, hogy egyedül vagyok, aki együtt kezdett a harmincéves Thália Színházzal. Vannak kollégák, akik már előtte is játszottak, ám én vagyok az egyedüli „kizárólagos tháliás". Hogyan került kapcsolatba a színházzal? Érettségi után pedagógiai pályára készültem, el is mentem felvételizni a nyitrai pedagógiai karra, de nem vettek fel. Ezután egy évig nevelőnősködtem a szomotori iskolában, vártam az újabb felvételire, közben a kiskövesdi műkedvelő csoport vezetője jelentkezett a nevemben a Thália felvételi vizsgájára. Nekem csak utólag szólt! Aztán megkaptam a meghívót és a követelményeket. Persze a szüleim hallani sem akartak róla, pedig akkor szó sem volt még színészetről, csak a felvételire kellett elmenni. Megmakacsoltam magam, bár addig ki sem mozdultam otthonról a szüleim nélkül, Kassa nekem hatalmas távolságnak tűnt. A nagy napon vagy kétszázötven lány toporgott a színház épülete előtt. Körülnéztem, láttam, hogy egyik szebb, mint a másik, az önbizalmam hamar szertefoszlott. Aztán rosta rostát követett, és én mindig ülve maradtam, nem mondták, hogy menjek el. A végén vagy hárman maradtunk, akiket két hét múlva Komáromban is meg akartak nézni. Gondoltam, ebből már nem lesz semmi, ide is nehezen engedtek el, Komárom pedig tényleg a világ végén volt. Egy kis győzködés után végül édesapám elkísért, aztán fel is vettek. Az eredeti elképzelések tehát módosultak: a pedagógia helyett a színház lett a hivatása. Sosem bizonytalanodott el, nem kételkedett döntése helyességében? Nem, természetes volt, hogy itt vagyok. Aztán újabb felvételi következett a pozsonyi színművészeti főiskolán, ahol az utolsó körben estem ki, állítólag azért, mert egy mássalhangzót rosszul ejtettem ki. A Thália első évei viszont fantasztikusak voltak! Az előadások létrejötte, a színészek munkabírása, a légkör, a közönség fogadtatása... Állandóan száz fokon égtünk, a próbák kifulladásig folytak, senki sem nézte az óráját, és senki sem volt fáradt, hatalmas lelkesedéssel csináltunk mindent, és a közönség ugyanilyen lelkesedéssel fogadott bennünket, bárhová mentünk. Az emberek nagyon ki voltak éhezve a színházra, és az akkori darabok színésznek és közönségnek egyaránt tetszettek. Változott azóta a nézők ízlése? Van különbség a mai közönség és az akkori között? Alapjában véve nem látok különbséget, ugyanazt igénylik. Nagyon el lehet riasztani a közönséget bizonyos darabokkal, és ugyanannyira meg is lehet fogni. Egy évadban egy „váratlan" darabot bocsátanak meg, nem lehet négy bemutatóból négy szokatlan élmény. Én mindig magamból indulok ki: ha elmegyek valahová, tudom, miért megyek. Vagy nevetni akarok, vagy szórakozni, vagy sírni, vagy egyszerűen csak kikapcsolódni. Állandóan visszatérő kérdés: jóe, ha egy színháznak nincs állandó rendezője, minden alkalommal vendégekkel dolgozik, vagy szükség lenne egy határozott elképzelésű saját rendezőre? Ez egy furcsa dolog, mert bizonyos szempontból nagyon jó, hogy mindig mással dolgozunk, mert nem ugyanaz az ember erőlteti ránk a saját ízlését. Ebbe egy idő után a rendező és a színészek egyaránt belefásulhatnak, túlságosan jól ismerik már egymást, nem jelent új kihívást egy-egy új darab. Ahány vendég, annyi különböző stílus, megközelítés, világnézet és művészi elképzelések. Másfelől viszont „Szeretek egy-egy jelenet során mindent kipróbálni, a végsőkig elmenni, mert kíváncsi vagyok, mi lakozik bennem." (Dömötör Ede felvétele) az idegen rendező sokszor nem veszi észre, hogy én már az előző darabban is hasonló figurát alakítottam. Ha megtetszik neki valami, szeretné, ha azon a síkon indulnék el, nem érdekli, hogy a múltkor is ugyanezt csináltam, csak azt látja, hogy jól csinálom. A színésznek nem lehet túlságosan eltérő a véleménye, mert az bizony meglátszik az előadáson. A rendező azért van, hogy kordában tartson. Szerintem alapvetően kétfajta színész létezik. Az egyik szívesen improvizál a próbákon, saját ötletei vannak, netán még a szövegben is apró változtatásokat eszközöl, a másik igényli, hogy minden mozdulatot, gesztust és hangsúlyt belesulykoljon a rendező. Ön melyik típus? Semmiképpen nem a második, azt nagyon rossz hozzáállásnak tartom, mivel ha minden be van állítva, akkor az már nem én vagyok. Az embernek kell bizonyos fokú szabadság a színpadon. Akinek van ehhez adottsága, rá tud érezni a figurára, a rendezőnek csak el kell indítania őt. A darab első olvasását követően kialakul egyfajta elképzelés, amely lehet, hogy ellenkezik a rendezői elképzeléssel, de végül is azért vagyunk ott, hogy egyeztessünk. Én végtelenül szeretem a jó próbákat. Szeretek egyegy jelenet során mindent kipróbálni, a végsőkig elmenni, mert kíváncsi vagyok, mi lakozik bennem. Ki tudja, mit tud belőlem kiaknázni egy jó rendező? Nem ismerjük saját magunkat. Olyan dolgokra lehetünk képesek, hogy magunk is meglepődünk. Mennyire kell a rendezőnek ismernie a színészt? Szerintem semennyire. A jó rendező már ránézésre megállapítja, jó színész-e valaki, vagy sem. Elég, ha a színész felmegy a színpadra, a rendező már tudja, mit lehet vele kezdeni. Persze akadtak olyanok, akikkel egyáltalán nem tudtam közös nevezőre jutni. Nem mondok neveket, de olyankor általában az egész társulatnak gondjai voltak az illetővel. Beszélgettünk, elemeztünk, és nem egyezett a véleményünk. Meg is bukott a darab. Nálunk, Szlovákiában könnyen „belátható" ez a pálya, két profi színházunk van, nem sűrűn adódnak filmszerepek, vendégjáték-lehetőségek. Magyarország felé sohasem kacsingatott? Egyszer részt vettem egy budapesti próbafelvételen, be is jutottam egy filmbe, a rendező azóta nagynevű művész lett. A színház akkori vezetése viszont... hogy is mondjam... nem engedett ki. Szervezés kérdése lett volna az egész. Bár minden darabban benne voltam, azért megoldható lett volna a dolog. Aztán, gondolom, a legközelebbi adandó alkalommal már emiatt nem kerestek, nem hiányzott nekik sem a komplikáció. Pozsonyban is kaptam egy nyúlfarknyi szerepet Juraj Jakubisko egyik filmjében, ennyi. Színpadi szerepeit viszont felsorolni is nehéz. A nemrég megjelent Thália-lexikonban fél oldalt tesz ki az ön „címszava". Elárulom, hogy nincs is ott az összes szerepem, jó párat kihúzattam a szerkesztővel, Ötvös Annával, mert nem tartottam őket említésre érdemesnek. Melyek álltak legközelebb önhöz? Az elsőt mindenképpen meg kell említenem: Cocteau Rettenetes szülők című darabjában játszottam Madeleine-t, azaz egyből a mély vízbe dobtak, de nagyon szerettem. Erről is van egy aranyos történet. Rozsnyón volt a bemutató, és édesapám bejött az öltözőbe szerencsét kívánni. Egy fekete melltartó és hozzá illő alsónemű volt rajtam, és ő rám szólt, hogy vegyek már fel valamit, nem illik így ácsorogni a többi lány társaságában sem. Ekkor még nem tudta, hogy a színpadon is ebben fog látni! Egyébként nem csak a főszerepekre emlékszem szívesen. A Bodnárnéban például csupán egy nyúlfarknyi jelenésem volt, a szomszédasszonyt játszottam, és imádtam! Aztán ott volt a Csendesek a hajnalok, ezt a közönség is nagyon szerette, és Lovicsek Béla két darabja, mindkettő hatalmas sikert aratott. tok magamból. Érdekes módon a legösszetettebb szerep sem fáraszt ki, az előadás után akár elölről tudnám kezdeni az egészet. Az ember egy idő után nem arra vágyik, hogy ő játssza a főszerepet, hanem a szerep „személyisége" a fontos számára. Izgalmas kihívásnak tartom, amikor rövid idő áll rendelkezésemre egy-egy jellem kibontására, megformálására. Volt kedvenc színpadi partnere? Egy időben teljesen „összekötöttek" engem Csendes Lászlóval, azt hitték, a felesége vagyok, mert majdnem minden darabban együtt játszottunk. Őt nagyon szerettem. A jelenlegi társulatból pedig nem is tudok választani, valamennyien kiváló partnerek. Ez egy remek közösség, szeretem a kollégáimat. Milyen érzés együtt játszani a férjével, Pólós Árpáddal? Volt, hogy majdnem válságot okozott a házasságunkban egy férj-feleség szerep. Nem emlékszem a darab címére, csak azt tudom, hogy a próbákon állandóan instruáltam őt, és ettől szörnyen begurult. Bevillantak helyzetek a magánéletünkből, nagyon furcsa volt. Aztán lassan leszoktam arról, hogy megmondjam neki, mit hogyan hangsúlyozzon. Mi az oka annak, hogy többen szerződést bontottak vagy máshová szerződtek az elmúlt harminc év alatt? Úgy is kérdezhetném, mi az, ami önt Kassán tartotta ilyen hosszú ideig? Szerintem ez a színház, hogy úgy mondjam, lelkiismereti kérdés. Akik elmentek, legtöbben politikai okokra hivatkoznak, arra, hogy kényszert tették őket a szerződésbontásra. F.zt én nem igazán érzem valódi indoknak, mivel magam is ugyanolyan körülmények közé kényszerültem, mint ők, mégis itt vagyok. Mostanában jó azzal dicsekedni, hogy politikai nézetkülönbségek kényKövesdi Szabó Mária (1950) színész, a Thália Színház alapító tagja, 1997-ben Kisvárdán a kiváló színészi alakítás díját kapta Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című darabjában nyújtott teljesítményéért. Férjével, Pólós Árpáddal több irodalmi műsort készítettek. Milyen típusú nőket szeret játszani, melyek azok a tulajdonságok, amelyek közel állnak önhöz? Amolyan „lelkizős" típus vagyok, imádom a drámai völgyeket és hegyeket, az olyan szerepeket, amelyekben öröm, szenvedés és szomorúság egyaránt megtalálható, és a lehető legtöbbet megmutathaszerítettek távozásra egyeseket. Nem hiszem, hogy máshol vagy egy másik nyelven jobb színházat tud csinálni az ember. Akik karrier reményében költöztek külföldre, nem igazán sikeresek, néhányukról nem is hallani. Én igazán nem panaszkodhatom, dúskáltam a jobbnál jobb szerepekben, egy színész számára pedig az a legfontosabb. Kövesdi Szabó Mária színpadi arcai - a kassai Thália Fesztiválon Egressy-díjjal jutalmazott színésznő a társulat korábbi előadásainak egy-egy jelenetében (Archívumi felvételek)