Új Szó, 1999. november (52. évfolyam, 252-276. szám)

1999-11-23 / 270. szám, kedd

ÚJ SZÓ 1999. NOVEMBER 16. TÉMA: A CUKORBETEGSÉG G] Az inzulin felfedezéséért 1923-ban Bantingnak és MacLeodnak ítélték az orvosi és élettani Nobel-díjat Joguk van a munkához és az egészségügyi ellátáshoz Egy kisfiú volt az első páciens Öninjekciózásra ítéltek A cukorbajt - tudományos nevén a diabeteszt - sokan civilizációs betegségnek tartják, ami csak részben igaz. LACZA TIHAMÉR Már az ókori Rómában élt orvosok is leínak olyan tüneteket, amelyek alapján a cukorbetegségre ismer­hetünk, de a teljesség kedvéért el kell mondani, hogy magának a kórnak a mibenlétéről akkoriban és még vagy másfél évezreden át nem tudtak semmi bizonyosat. Ál­talában a vese megbetegedésének tekintették, miközben még azt sem sejtették, hogy a beteg vizele­te cukrot tartalmaz. Ezt először egy 17. századi angol orvos, Tho­mas Willis állapította meg, de to­vábbi száz évnek kellett eltelnie, hogy egy Dobson nevű honfitársa a vizeletből kinyerje a cukrot. Diabé­teszben elhunyt betegek boncolá­sa során először a 19. században fi­gyeltek fel a hasnyálmirigy kóros elváltozására. A korszak egyik leg­jelentősebb orvosa és fiziológusa, Claude Bemard volt az első, aki kí­sérletileg szerette volna tisztázni a cukorbaj és a hasnyálmirigy (pankreász) megbetegedése közti összefüggést. Próbálkozása nem hozta meg a kívánt eredményt, mert hiába kötötte el kísérleti ku­tyái hasnyálmirigyének kivezető csövét, vizeletükben cukrot nem tudott kimutatni. Ennek ellenére helyes úton járt, mert 1889-ben Josef Mering-nek és Oskar Min­kowski-nak mégiscsak sikerült iga­zolnia ezt a feltevést. Ők radikáli­sabb megoldást választottak: eltá­volították a kutyák hasnyálmirigy­ét, s ezzel cukorbajt idéztek elő ná­luk. Langerhans már 1869-ben fel­ismerte, hogy a hasnyálmirigy szö­vetében található egy sejtcsoport, amely nincs összeköttetésben a pankreász váladékát elvezető cső­rendszerrel. Mivel ezek a sejtek sziget szerűen helyezkednek el a mirigyben, Langerhans-féle szige­teknek nevezték el őket. Egyre in­kább általánossá vált az a véle­mény, hogy ezeknek a sejteknek közük lehet a cukorbaj kialakulá­sához. Ennek ellenére még vagy harminc évnek kellett eltelnie ah­hoz, hogy megtalálják a Langer­hans-féle szigetekben termelődő anyag kinyerésének a módját. Frederick Grant Banting (1891­1941) kanadai sebész az első vi­lágháború poklából hazatérve a Western Ontario egyetem élettani intézetének asszisztenseként he­lyezkedett el. Sebészi praxisával fel kellett hagynia, mert a háború­ban olyan súlyosan megsebesült a karja, hogy kollégái még az ampu­tálást is szükségesnek látták. Ban­ting azonban nem hallgatott or­vostársaira és végül sikerült meg­mentenie a kezét. Az egyetemi elő­adásokra készülve mélyült el a bel­ső elválasztású mirigyek, köztük a pankreász működésének problé­májában. Áttanulmányozott egy sereg ide vágó szakkönyvet és dol­gozatot, végül 1920 októberében elhatározta, hogy utánajár a do­lognak. De még néhány hónapig A kutyákat a kivonatot tartalmazó injekciókkal sikerült életben tartani... vacillált, amíg oda mert állni az egyetem élettani professzora, John James Richard MacLeod (1876-1935) elé és engedélyt kért arra, hogy 10 kutyával kísérleteket folytathasson. Macleod, aki akkor már a cukorbaj egyik nemzetközi­leg is elismert szakértőjének szá­mított, végül igent mondott, sőt egy 21 éves orvostanhallgatót is Banting mellé rendelt. Ót Charles Bestnek hívták. A két kísérletező szerencséjére a professzor hama­rosan európai előadókörútra in­dult, így az eredetileg engedélye­zett nyolc hét helyett több hóna­pon át folytatthatták a kísérlete­ket, és nem tíz, hanem száznál is több kutyát állíthattak a tudomány szolgálatába. A kísérletek lényege a következő­képpen foglalható össze: a kutyák egy részénél elkötötték a hasnyál­mirigy kivezető csövét és ezzei el­sorvasztották a szervet. Erre azért Sir Frederick Grant Banting, az inzulin feltalálója november 14-én született. Charles Besttel közösen 1921-ben, ugyancsak november 14-én, hozták nyil­vánosságra az életmentő szer felfedezését. A WHO 1991-óta ennek tiszte­letére ezt a napot a cukorbetegek világnapjaként tartja számon. volt szükség, hogy a mirigy emész­tőnedve ne bontsa le a Langer­hans-féle szigetekben termelődő ismeretlen anyagot, amelyről fel­tételezték, hogy a vércukor szintjét szabályozza. Az elsorvasztott pankreászból kinyerték ezt a ve­gyületet, majd befecskendezték azokba a kutyákba, amelyekből korábban műtétileg távolították el a hasnyálmirigyet és ezáltal cukor­bajt idéztek elő náluk. A beteg ku­tyákat a kivonatot tartalmazó in­jekciókkal sikerült életben tartani, sőt vércukorszintjüket is normali­zálták. Banting és Best éjt nappallá téve, szinte megszállottként keres­te a módját, hogyan lehetne nagy mennyiségű és tiszta „isletint" elő­állítani. így nevezték el ugyanis azt az anyagot, amelyről meggyőző­déssel állították, hogy a diabetesz gyógyszere. Közben Macleod is visszatért Európából és igen meg­lepődött a fejleményeken. Eleinte nem akarta hinni a dolgot, de látva Banting csökönyösségét elhatároz­ta, hogy maga is elvégez néhány kísérletet. Collip nevű assziszten­sének közreműködésével sikerült meghatároznia, hogy milyen dózi­sokat kapjanak a betegek az idő­közben inzulinra átkeresztelt ve­gyületből. (A latin insula kifejezés szigetet jelent, s mivel az anyagot a Langerhans-féle szigetek terme­lik, így lett a hormon és a gyógy­szer neve inzulin.) Banting és Best később rájött, hogy a vágóhidakon elegendő nyersanyag található, amelyből savas-alkoholos eljárás­sal elegendő mennyiségű inzulint tudnak kinyerni. Az inzulin felfedezését a szakma lelkesen üdvözölte, de még na­gyobb volt a sok-sok ezer cukorbe­teg öröme, hiszen addig semmi esélyük nem volt a gyógyulásra. Banting első páciense egy kisfiú volt, de sikerült megmentenie egyik gyerekkori barátját is, aki felnőtt korában lett cukorbeteg. A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy a kór egyelőre nem gyógyít­ható, de az inzulin rendszeres ada­golásával a cukorbeteg normális életet élhet, és várható élettana­ma akár a nyolcvan évet is elérheti. Az inzulin felfedezéséért 1923­ban Bantingnak és MacLeodnak ítélték az orvosi és élettani Nobel­díjat. Ezt Banting meglehetősen igazságtalannak tanotta, mivel szerinte MacLeod már csak a leg­végső fázisban kapcsolódott be a munkába, a díjat oda ítélő bizott­ság ugyanakkor megfeledkezett Bestről. Éppen ezért a kitüntetés­sel járó pénzösszeg felét nyilváno­san átadta munkatársának. FELDOLGOZÁS Indokolt a nagyobb odafigyelés, hi­szen a rendelkezésre álló adatok szerint tavaly az orvosok 10,5 mil­lió esetben diagnosztizálták a dia­betes mellitust. A világon jelenleg 143 millió cukorbeteg él, s ameny­nyiben a jelenlegi növekedési ütem nem változik meg, számuk 2025­ben eléri a 300 milliót. - A civilizációs betegségnek tartott diabetes mellitus Szlovákiában a népesség 4,1 százalékát sújtja, szá­muk meghaladja a 220 ezret, ám feltételezések szerint legalább szá­zezren nem is tudnak betegségük­ről - állítják a hazai szakemberek. A 14 éven aluli cukorbetegek száma eléri a másfélezret, a serdülők szá­ma meghaladja a kétezret. A bete­gek (90-95 százalék) a túlsúllyal, magas vérnyomással párosuló dia­betes mellitus második típiusában szenvednek, s a tünetek - állandó szomjúságérzet, gyakori vizeletki­választás, fáradtság, gyengeség, szédülés - rendszerint 40. életévük után jelentkeznek. A betegek 5-10 százalékánál a cukorbetegség már gyermekkorban megállapítható, s inzulin-adogolással kezelhető. A gyógyítás eredményessége az egyén igyekezetétől függ. Attól, mennyire képes megtartani az or­vos utasításait, vagyis a rendszeres gyógyszerezés mellett miként ügyel a diétára, a mozgásra, mennyire fi­gyeli vércukorszintje alakulását, il­letve milyen mértékben hajlandó képeznie magát. Szlovákiában a be­tegellátás színvonala megfelelő, a rászorulókat szakrendelőkben lát­ják el, s manapság, amikor gondot okoz a szükséges gyógyszer, az in­zulin beszerzése, az orvosok szerve­zik a segítséget. Természetesen az egészségügy anyagi válsága kihat a cukorbetegekre is, noha éppen ez a világnap figyelmeztet alapvető em­beri jogaikra. Joguk van a munká­hoz, a képzéshez és az egészségügyi ellátáshoz. Sajnos, egyre több fel­nőtt - félve az elbocsátástól - mun­káltatója előtt elhallgatja betegsé­gét, az iskolás korú gyerekek ugyancsak a diszkriminációtól tart­va, titokban, olykor a mosdó félho­mályában szúrják be maguknak az inzulint. Minduntalan változik a betegség kezelését célzó, a vércu­korszintméréshez nélkülözhetetlen segédeszközök térítése, sok esetben az idős cukorbetegtől megtagadják az étkezési hozzájárulást. A diabe­tes mellitusban szenvedők problé­máinak megoldásával késlekedni azért sem szabad, mert állapotuk rosszabbodása többletkiadásokat von maga után. (erf) A gyógyulás sok esetben az ember igyekezetétől függ ,Talán négyéves lehettem, amikor az orvosok rájöttek a betegségemre. Általában jól érzem magam, bár néha mintha ingadozna a cukorszintem" Felbecsülhetetlen segítséget jelent a glukométer Petra korát meghazudtoló bölcses­séggel mesélt arról, hogy szülei ne­hezen fogadták el betegségének té­nyét. Úgy mint a többiek, ők is ab­ban bíztak, hogy lányuk valami csoda folytán meggyógyul. Csodák pedig nincsenek. - Anyukám visel­te nehezebben, ennek ellenére ő tartotta a kapcsolatot az orvosaim­mal, velem együtt részt vett azon a tanfolyamon, ahol megtanulta a nélkülözhetetlen tudnivalókat. Nemcsak beadni az injekciót, ki­számítani az inzulinadagot, az éte­lek kalóriaértékét, hanem elkészí­tésüket is. A cukrosok számára óri­ási segítséget jelent a glukométer, hiszen nehézség nélkül ellenőriz­hetik cukorszintjüket s a pillanat­nyi szükségletük szerint változtat­hatják az inzulinadagot. És bár ál­lapotuk alakulásáról - legalábbis a pozsonyi gyerekkórház dia-köz­pontjában - pontos naplót vezet­nek, majd az adatokat kezelőorvo­suk ellenőrzi, előfordul hogy szépí­tenek. A kisebbek nem gondolnak arra, hogy az orvosoknak lehetősé­gük van - hat hétre visszamenőleg is - ellenőrző méréseket folytatni. Amíg az „átrázás" nem veszélyezte­ti állapotukat, nem szólnak, ugyan­is tudatosítják: a gyerekek, mégha betegek is, gyerekesen viselked­nek, s bajukat nem veszik túl ko­molyan. Ráaudásul ma már létezik gyorsan ható inzulin is, melyet ak­kor adnak be maguknak, sa „bűnbe esnek". A határ túllépése nem lehet gyakori, mert a tét nagy: látásuk, veséjük épsége. (P. Sz.) VALLOMAS Gyerekek. Olyanok mintha egész­ségesekvolnának. Óvodába, iskolá­ba jámak, nincsenek felmentve a tornaóra alól sem. Csak hát... Tízó­raiuk különbözik társaikétól és többnyire nem ebédelnek az iskolai étkezdében. Barátaiktól nem fo­gadhatnak el egy szem cukorkát, egy harapás csokit, s hazafelé tartva nem térhetnek be sem fagyizni, sem egy üdítőt meginni. Ha a tanítás el­húzódik, félrevonulnak és beszúr­ják maguknak az inzulininjekciót. Vannak, akik naponta többször is. Életük végéig. Ugyanis a cukorbe­tegség gyógyíthatatlan. - Talán négyéves lehettem, amikor az orvosok rájöttek a betegségemre - mesélte vérvétel közben a 16 esz­tendős Petra. - Általában jól érzem magam, bár az utóbbi időben mint­ha ingadozna a cukorszintem. Pe­dig az eltelt évek alatt megtanultam az étel kalóriaértéke szerint módo­sítani az inzulinadagomat. Bár­mennyire unom a betegségemet, megtanultam vele élni. Mégis elég gyakran keresem fel az orvosomat. Csak azért, hogy megbeszéljem ve­le dolgaimat. Bár az öninjekciózás életem részévé vált, van glukomé­terem és inzulinadagolóm, gyakran új dolgokat közöl. És pletykálunk is egy kicsit. Épp a minap mesélte, hogy egyik ismerősöm csak azért kényszerül havonta kórházba, mert képtelen betartani a diétát. Petra szerint a fiúk fegyelmezetle­nek, nem tudnak ellenállni a kísér­tésnek. Bár tudják, hogy tilos, inzu­lin mellett édességet, üdítőt fo­gyasztanak. - Mellesleg Igor min­dig ilyen volt, a kórházban az orvo­soknak kellett rendbe tennük azt, amit elrontott. Pedig naponta há­romszor szúrta magát, reggel és es­te a combjába, délben pedig a hasá­ba adagolta az inzulint. Nevetve mesélte, hogy ha nem tanult eleget, az idegességtől mindig felment a cukra és az osztályban rosszul lett. A feleltetés pedig elmaradt. Petra nem tagadta, hogy megszok­nia a másságot, a szülők féltését na­gyon nehéz volt. Ma már érti, hogy a játékszabályok betartását a szü­lőknek igenis felügyelniük kell, mert a legkisebb kihágás is komoly következményekkel járhat. - An­nak ellenére, hogy valamelyes ja­vult a helyzet, az élelmiszergyártók nem gondolnak a cukorbetegek igényeire. Számtalan termékről nem olvasható le a cukor, zsír és ka­lóriatartalom, és ahol esetleg fel­tüntetik, nem biztos, hogy megfe­lelnek a valóságnak. Pedig a hypoglykémiás kóma elkerülése miatt az ételek összetétele nagyon fontos. Hogy mennyire, arra van egy kézenfekvő példám is. Amikor legutoljára bent feküdtem a kór­házban, beszállítóiak egy nagy da­rab, erősen izzadó srácot. Nagy volt a felfordulás, intravénásán sorra nyomták belé az infúziókat, szeren­csére estére jobban lett. Elmésélte, hogy előző nap délben nem ízlett a kollégiumi kaja, és a vacsora sem volt ehető. Beadta magának ugyan a normális inzulinadagját, de edzésre ment. Kihagyta a kötelező második vacsorát is miközben nem módosította az inzulinmennyiséget sem. Reggel a szobatársai, az ügye­letes nevelő nem bírták felébreszte­JECYZET r-r-i " rr j r Tunodes... PÉTERFI SZONYA Igazán nem ünnepnap a cukorbete­gek világnapja, akikről a „hatalma­sok" a legszívesebben csendben megfeledkeznének. Pedig sokan vannak, egyre többen, akik önhibá­jukon kívül egy életen át kénytele­nek gyógyszereken, inzulinon élni. Az Egészségügyi Világszervezet sem azért tart világnapokat, hogy ün­neplésre ösztönözze a bajba jutotta­kat. Csak fel akatja hívni a figyelmet azokra, akik súlyos betegségben szenvednek. Mert hiába lézetnek életmentő inzulinok, öninjekciózást segítő szerkentyűk, vércukorszint­mérők, kalóriaszegény ételek, tej­termékek, cukormentes italok, sőt cukormentes édességek is, amikor a betegek jelentős hányada nem tudja megvásárolni ezeket. Hogy támoga­tásban részesülnek? Csak azok, akiknek jövedelme amúgy is na­gyon alacsony. S ha túllépik a törvényadta határt - akár húsz ko­ronával is - már nem kapnak sem­mit. Az emelkedő létfenntartási költségek, a gyógyszerárak miatt pedig egyre idegesebbek lesznek, „felmegy a cukruk", egyre gyakrab­ban szorulnak orvosi ellátásra... Ördögi kör ez - panaszolják mind a betegek, mind az orvosok. Sajnos, nem sokra mennek vele. Az egész­ségügy költségvetésének emelésére nincs kilátás, ugyanis a hadügyi tár­cát kell támogatni. A hadsereget, békeidőben. Nem tudósítja senki, hogy ha emelkedni fog a betegek száma, nem marad senki, akit meg kell védeni!

Next

/
Thumbnails
Contents