Új Szó, 1999. november (52. évfolyam, 252-276. szám)

1999-11-03 / 253. szám, szerda

ÚJ SZÓ 1999. NOVEMBER 3. RÉGIÓ 3 Mokos Attila: „Én olyan produkciókban szeretnék részt venni, amelyek jelentős értékeket hordoznak. Számomra mindenhol a minőség a fontos..." Erős önkritikával és tiszta fejjel - tovább! „Julién Sorel barátját ját­szotta igazán remekül. Nagy várako­zás előzte meg az érke­zését, hiszen ismeretlen fia­talembert kaptunk a szemé­lyében. De már a próbákon kellemes meglepetés ért bennünket. Figyelt a kéré­sekre, az instrukciókra. Mindent azonnal vett, érzé­kelte a helyzeteket. Tehet­séges fiú. Jó vele dolgozni." Böhm György, a Vörös és fekete rendezője Komoróczy fél. Fél a nagy ér­zelmektől, a csalódástól, az elutasítástól, fél a szerelem­től. Pedig szeretni akar, ma­gányos évei után tartozni va­lakihez. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nelli, a Szalay-ház elsőszülött lá­nya már nem fél. Csalódásra, el­utasításra nem is gondol. Nelli el­szántan harcol Komoróczyért. Úgy kapaszkodik bele, mint haldokló a szalmaszálba. A Sárga pedig, ahogy ő nevezi „képzelt betegét", szerelemre lobban a lány iránt. Barta Lajos darabjának utolsó per­ceiben ki is mondja, mit érez. A nagy érzés erőt ad Komoróczynak, a jó szerep szárnyakat Mokos Atti­lának. Kitűnő alakításával a sárga szín legkülönbözőbb árnyalatait kavarja ki a Jókai Színház előadá­sában. Van arany-, narancs-, agyag-, viasz-, borostyán-, méz- és napsárgája - ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánja. Mokos Attila önfeledten „festeget". Mintha min­dent a színekből tudna. Jellemet, nész, a tehetség lakmuszpapírja. Én a mai napig abból élek, azokból a hatásokból, amelyek a főiskolán értek. Az a legdominánsabb szá­momra. Azokat a pozitív és negatív élményeket a mai napig hordozom magamban. Egy diáknak, egy főis­kolai hallgatónak, egy pályakezdő színésznek ugye, eleve jogában áll hibázni, s ezt tudja ő is, ezért aztán úgy érzi, neki mindent szabad. Te­hát bátran, merészen, szabadon próbálkozik. Ennek köszönheti a iegapróbb eredményeit is. A főis­kolán töltött négy évem ilyen örö­mök időszaka volt. Ott, akkor ta­lálkoztam hasonló figurákkal. A Komoróczy-féle kisemberek a cseh filmekből, a cseh irodalomból, fő­leg Hrabal írásaiból ismerősek. Az ő műveiben találkoztam ilyen cset­lő-botló, szeretni való kisemberek­kel, akiknek megvan a maguk élet­vitele, igazsága, igazságérzete, csak egy kicsit más értékrenddel bírnak. A főiskola ilyen értelem­ben nagyon meghatározó volt szá­momra. Az azóta eltelt évek során, Komáromban, talán három olyan szerepet játszottam, amelyekkel, úgy érzem, sikerült megfogalmaz­„Sok minden visszacsengett a múltamból..." tartást, gesztusokat, reakciókat, belső rezzenéseket. Harmincöt év élettapasztalata, hat év szakmai tudása egyetlen sze­repben. Esszencia. Jobb szó nem jut most az eszembe. Bár azt is mondhatnám: tehetsége sava­borsa érződik a Szerelemben. Sok minden visszacsengett a múl­tamból, miközben Komoróczyra készültem. 1993-ban végeztem a főiskolán. Tanáraim közül Vladi­mír Strnisko hagyta bennem a leg­mélyebb nyomokat. Másodéves korunkban Dosztojevszkij Feljegy­zések az egérlyukból című novellá­ját vittük színpadra. Hasonló figu­rát játszottam abban is. Egy ilyen fura bogarat, egy „sárga bogarat". Mellesleg Barta Lajos szép jellem­rajzot ad róla. Komoróczy más ér­tékrend hordozója, mint például Nelli, vagyis Szalay Karola, aki pol­gári családban nőtt fel. Nem vélet­len hát, hogy egy olyan miliőben, mint a Szalay-ház, Komoróczy ko­mikussá, sőt groteszkké válik. Az előélete ráadásul lelki sérülések sorozata. Ezért fél, ezért védeke­zik. Szinte körbefalazta magát. Minden pillanatban a biztonsági reflexeire figyel. Óvatossága, túl­zott elővigyázatossága teszi meg­mosolyogtatóvá. A külvilágból ke­veset fogad be, de az is bőven elég neki. Sajátos életfilozófiájával mindenkitől különbözik. A konf­liktusokat messziről kerüli. Ha megbántják, nagyon megsértődik. De a boldogságra igenis vágyik. Csak fél a kimondott és az elhall­gatott „nem"-ektől. Egy ilyen figura, amellyel ennyi mindent megmutathat a szí­nom azt, amit akartam. Elsőként Vladimírt említem Beckett Godot­ra várva című darabjában, de a Li­liom Ficsúrja és a Mirandolina őr­grófja is külön iskola, egy újabb lépcsőfok volt számomra. Ez alatt a hat év alatt körülbelül hány darabban játszott? Csak azt tudom, hogy eddig hány szerepet kaptam. A főiskola elvég­zése előtt ugyanis Kassán gyakor­nokoskodtam. Tehát az ottani sze­repeimet is beleszámítva Komo­róczy már az ötvenedik lehet a sor­ban. De akármilyen sokat foglal­koztatják is a színészt, nem mindig kap olyan szerepet, amely úgy na­gyon-nagyon beletalál. Különösen itt, a mi színházunkban nem. Ná­lunk ugyanis mindent játszani kell. Ha alkatilag nem is nekem való a figura, de korban elfogadható, ak­kor nincs menekvés, rám osztják. Itt korosztálybeli hiány van. A vi­déki társulatoknál ez általános je­lenség. A másik pedig, ami éppen ebből ered: itt nincs idő feltöltőd­ni. Én nem mondhatok olyat, hogy ebben az évadban csak egy szere­pet szeretnék játszani, hogy arra istenigazából felkészülhessek. Ilyen nincs. Ez egyszerűen elkép­zelhetetlen. Mivel, illetve hogyan szeretne feltöltődni, ha több lehetősége lenne rá? Például többet olvasnék. Vagy mert szenvedélyes horgász va­gyok, többet ülnék a víz mellett. Mert ott is kattog az agyam. Vagy többet járnék színházba. A nyitrai fesztiválon is csak egy előadást lát­hattam, mert többre nem futotta az időmből. A Szerelmet próbáltuk Beke Sándorral. Budapesti előadá­sokat inkább csak nyáron látok. Évad közben már az is boldoggá tesz, ha egyszer, egyetlenegyszer eljutok a Radnóti Színházba. Ha évadonként négy-öt darabban ját­szom, akkor kétszáz estét töltök a színpadon. Ami, azt hiszem, nem kevés. De mondhatnám azt is, hogy kimerítő. sak egyszer az avignoni fesztivál­ra. Régi elhatározás, amiben kö­vetkezetes vagyok. Ott szeretnék játszani. És ha én a fejembe veszek valamit, akkor azt meg is valósí­tom. Ehhez kell egy olyan darab, hogy az ott is nagyot durranjon. Főiskolás koromban ebben is sze­rencsés voltam. Létrehoztunk egy előadást, amely rólunk szólt, a mi érzéseinkről, a mi gondolkodá­sunkról. A fél világot bejártuk ve­le. Fesztiválról fesztiválra utaz­tunk. Párizs, Krakkó, Sydney, Né­metország, Málta... mindenhol hatalmas sikerünk volt. S mivel nem sokkal a nyolcvankilences eseményeket követően láttak ben­nünket, mindenütt nagyító alatt szerepeltünk. Ezek az élmények azóta sem halványultak el ben­nem. Soha, sehol nem éreztünk kommunikációs zavarokat. A jó előadást a világ legrejtettebb pontján is megértik. Főiskolás ko­romban Budapesten töltöttem fél évet. Iglódi István volt az osztály vezető tanárom, de tanított Avar István és Törőcsik Mari is. Isme­rem az ottani színházak légkörét, betekinthettem néhány jelentős műhelybe. A Radnóti Színház, a Budapesti Kamaraszínház, a Kato­na József Színház produkciói lát­tán ma is megmoccan bennem va­lami, ezzel együtt mégis azt mon­dom, a produkció mindennél job­ban érdekel. Még a helynél is, ahol megszületik. Ilyen értelemben akkor Komá­romban is megtalálhatja a szá­mításait. Mint minden színháznak, a mi­énknek is át kell értékelnie magát. Erős önkritikával és tiszta fejjel mehetünk csak tovább. A gazdasá­gi helyzetre hivatkozva állandóan túlélésről beszélünk. A „túl"-t már el kellene felejteni. Érjük el végre, hogy éljünk, igazán éljünk. Vala­hol, valamikor biztosan rosszul léptünk, sőt el is csúsztunk, meg kell hát találnunk azt a pontot, ahol a hibák még most is kiküszö­bölhetőek. Nem a „teljesítéshez" vagy a már említett „túléléshez" kell darabot keresni, hanem a je­len színházához. Ha nem találjuk meg az ehhez szükséges érzékeny­séget, akkor aligha jutunk előbb­re. Izgalmas repertoár nélkül nincs öröm, nincs szakmai boldog­ság. A negyvenöt éves tradíciót vé­leményem szerint elég, ha csak egy darab szolgálja, a többi legyen izgalmas, építő, előrevivő. A mo­zit jó időre eltörölte a video. De már ezen a téren is változás észlel­hető. A színházban az a jó, hogy színésznek és nézőnek minden egyes alkalommal közös az élmé­nye. A műfaj attraktivitása is ebben rejlik. Lent ér célba, ami fent törté­nik. Ebben optimista vagyok. Erre az érzésre mindkét félnek szüksége van. Akár a sóra vagy a cukorra. Barta Lajos Szerelem című darabjában Dér Denissával (Dömötör Ede felvételei) A „betokosodás" veszélye meny­nyire fenyegeti ilyen helyzet­ben? Erősen foglalkoztat a kérdés. Egy­re erősebben. Nem szeretném a ki­égett színészek számát szaporíta­ni. Új erőt, új impulzusokat kapni viszont nagyon nehéz. Ahhoz utaz­ni kell, más társulatokban vendég­szerepelni, erős egyéniségű rende­zőkkel dolgozni. Érnek persze ha­tások a tévéből is. A hírek mindig felkavarnak. Még véget sem ér az egyik háború, és már kezdődik is az újabb. Elképesztő erőszakhul­lám söpör végig a világon. Az alap­élmények tehát adottak, és ezek is rezonálnak bennem. Aztán sokat segít a munkában, ha vendégek­kel, új kollégákkal dolgozhat az ember. A társulaton belül már nin­csenek titkok, amelyek provokálni, hajtani tudnának. Vagyunk vagy húszan, állandó tagok... mi már is­merjük egymást. Itt már mindenki nyitott könyv előttem, és bizonyá­ra én is az vagyok a többiek előtt. Meglepni már csak apróságokban tudjuk egymást. Viszont ha össze­áll egy ilyen csapat, mint most a Szerelemben, akkor az a siker alapköve lehet. Ilyen helyzetben jobban megfeszülnek az ember idegszálai, ilyenkor még érzéke­nyebb, még pontosabb, még jobb akar lenni. A pozitív energia való­ban csodákra képes. A közvetlen partneren mindig sok múlik. Nem mindegy, kinek a szemébe néz és mit lát benne. A Szerelemben ez is nagy élmény. A „három nővér". Vincze Emőke, Varga Szilvia és Dér Denissa. Emő­két és Szilviát már korábbról is­mertem, Denissával most találkoz­tam először. Szuggesztív, erős és dinamikus. Nagyon jó volt vele dolgozni. Izgalmas ember, külö­nös karakter. Remélem, találko­zunk majd más darabokban is. Földrajzilag előnyösebb helyzet­ben bizonyára nagyobb remé­nyeket támaszthat a színész a jö­vőjével szemben. Tudja, hogy ha nem a saját színházában, akkor esetleg a másikban befut egy olyan rendező karjaiba, aki majd újabb lendületet ad a pá­lyájának. Határon innen a lehe­tőségek korlátozottabbak. Lehet itt egyáltalán nagyokat álmod­ni? Embere válogatja, ki mennyire hisz az ilyen dolgokban. Hat év múltán elcsitultak a vá­„Győrben azért volt jó, mert kimozdítottak a már megszokott közegből." Vannak még ilyen vágyai? Vagy már csak legyint és... ... őszinte leszek. Ilyen szempont­ból megkeseredett vagyok egy ki­csit. Nem túl gyakran, de bizony már feltettem magamnak párszor a kérdést, hogy „Kell nekem egyál­talán a színház? Akarom én ezt olyan nagyon-nagyon?" Vad hely­zetekben, amikor elbizonytalano­dik az ember, és kételkedni kezd mindenben, még a tehetségében is, bizony nagyon el tud keseredni. Aztán rájön, hogy ezt tanulta, hogy ehhez ért a legjobban, hogy ezt csinálja a legnagyobb öröm­mel, és ezt adja fel? Nem! És kezdi elölről az egészet. Győrben azért volt jó, mert kimozdítottak a már megszokott közegből. Elhívtak. Egy színész számára pedig ez is az elismerés jele. Pestcentrikus vá­gyaim azonban nincsenek. Én olyan produkciókban szeretnék részt venni, amelyek jelentős érté­keket hordoznak. Hogy aztán az az előadás Moszkvában, Zalaegersze­gen vagy Komáromban születik meg, számomra teljesen mindegy. A minőség a fontos. A színész ak­kor boldog, ha úgy érzi, az adott darabban sok mindent megmutat­hat magából. Amikor katarzissal jön le a színpadról. Álmaim termé­szetesen nekem is vannak. A ki­sebb már megvalósulni látszik. Két éve fogalmazódik bennem egy szo­baszínházi produkció létrehozása, itt, a mi színházunk falai között. Eddig sem időm, sem energiám nem volt rá, jövőre talán sikerülni fog. A másik álmomról, ami jóval nagyobb, még senkinek sem be­széltem. Mondja hát el mindenkinek. Nagy célom, életcélom, hogy eljus­gyak? Vagy egyszerűen csak megállapodott, megnyugodott és pontosan látja a helyzet szül­te korlátokat? A korlátok adottak. Ezzel együtt álmodozhat az ember. Aztán vagy megvalósulnak az álmai, vagy nem. Pár évvel ezelőtt Korcsmáros György, a győri Nemzeti Színház igazgató-főrendezője nálunk vitte színre a Liliomot. Kellemes próba­folyamat, emlékezetes munka volt. Később áthívott Győrbe, a Vö­rös és feketébe, amelyet Böhm György állított színpadra. Érdekes helyzet volt. Gyöngyössy Katalin, Tordy Géza, Kamarás Iván... más stílus, más iskola, más emberek. Rengeteg pozitív hatás. De nem biztos, hogy ez volt a csúcs. Mi lenne a csúcs? Egy budapesti színpad? Bonyolult kérdés.

Next

/
Thumbnails
Contents