Új Szó, 1999. november (52. évfolyam, 252-276. szám)

1999-11-03 / 253. szám, szerda

ÚJ SZÓ 1999. NOVEMBER 3. RÉGIÓ 3 Mokos Attila: „Én olyan produkciókban szeretnék részt venni, amelyek jelentős értékeket hordoznak. Számomra mindenhol a minőség a fontos..." Erős önkritikával és tiszta fejjel - tovább! „Julién Sorel barátját játszotta igazán remekül. Nagy várakozás előzte meg az érkezését, hiszen ismeretlen fiatalembert kaptunk a személyében. De már a próbákon kellemes meglepetés ért bennünket. Figyelt a kérésekre, az instrukciókra. Mindent azonnal vett, érzékelte a helyzeteket. Tehetséges fiú. Jó vele dolgozni." Böhm György, a Vörös és fekete rendezője Komoróczy fél. Fél a nagy érzelmektől, a csalódástól, az elutasítástól, fél a szerelemtől. Pedig szeretni akar, magányos évei után tartozni valakihez. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nelli, a Szalay-ház elsőszülött lánya már nem fél. Csalódásra, elutasításra nem is gondol. Nelli elszántan harcol Komoróczyért. Úgy kapaszkodik bele, mint haldokló a szalmaszálba. A Sárga pedig, ahogy ő nevezi „képzelt betegét", szerelemre lobban a lány iránt. Barta Lajos darabjának utolsó perceiben ki is mondja, mit érez. A nagy érzés erőt ad Komoróczynak, a jó szerep szárnyakat Mokos Attilának. Kitűnő alakításával a sárga szín legkülönbözőbb árnyalatait kavarja ki a Jókai Színház előadásában. Van arany-, narancs-, agyag-, viasz-, borostyán-, méz- és napsárgája - ahogy a pillanatnyi helyzet megkívánja. Mokos Attila önfeledten „festeget". Mintha mindent a színekből tudna. Jellemet, nész, a tehetség lakmuszpapírja. Én a mai napig abból élek, azokból a hatásokból, amelyek a főiskolán értek. Az a legdominánsabb számomra. Azokat a pozitív és negatív élményeket a mai napig hordozom magamban. Egy diáknak, egy főiskolai hallgatónak, egy pályakezdő színésznek ugye, eleve jogában áll hibázni, s ezt tudja ő is, ezért aztán úgy érzi, neki mindent szabad. Tehát bátran, merészen, szabadon próbálkozik. Ennek köszönheti a iegapróbb eredményeit is. A főiskolán töltött négy évem ilyen örömök időszaka volt. Ott, akkor találkoztam hasonló figurákkal. A Komoróczy-féle kisemberek a cseh filmekből, a cseh irodalomból, főleg Hrabal írásaiból ismerősek. Az ő műveiben találkoztam ilyen csetlő-botló, szeretni való kisemberekkel, akiknek megvan a maguk életvitele, igazsága, igazságérzete, csak egy kicsit más értékrenddel bírnak. A főiskola ilyen értelemben nagyon meghatározó volt számomra. Az azóta eltelt évek során, Komáromban, talán három olyan szerepet játszottam, amelyekkel, úgy érzem, sikerült megfogalmaz„Sok minden visszacsengett a múltamból..." tartást, gesztusokat, reakciókat, belső rezzenéseket. Harmincöt év élettapasztalata, hat év szakmai tudása egyetlen szerepben. Esszencia. Jobb szó nem jut most az eszembe. Bár azt is mondhatnám: tehetsége savaborsa érződik a Szerelemben. Sok minden visszacsengett a múltamból, miközben Komoróczyra készültem. 1993-ban végeztem a főiskolán. Tanáraim közül Vladimír Strnisko hagyta bennem a legmélyebb nyomokat. Másodéves korunkban Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című novelláját vittük színpadra. Hasonló figurát játszottam abban is. Egy ilyen fura bogarat, egy „sárga bogarat". Mellesleg Barta Lajos szép jellemrajzot ad róla. Komoróczy más értékrend hordozója, mint például Nelli, vagyis Szalay Karola, aki polgári családban nőtt fel. Nem véletlen hát, hogy egy olyan miliőben, mint a Szalay-ház, Komoróczy komikussá, sőt groteszkké válik. Az előélete ráadásul lelki sérülések sorozata. Ezért fél, ezért védekezik. Szinte körbefalazta magát. Minden pillanatban a biztonsági reflexeire figyel. Óvatossága, túlzott elővigyázatossága teszi megmosolyogtatóvá. A külvilágból keveset fogad be, de az is bőven elég neki. Sajátos életfilozófiájával mindenkitől különbözik. A konfliktusokat messziről kerüli. Ha megbántják, nagyon megsértődik. De a boldogságra igenis vágyik. Csak fél a kimondott és az elhallgatott „nem"-ektől. Egy ilyen figura, amellyel ennyi mindent megmutathat a színom azt, amit akartam. Elsőként Vladimírt említem Beckett Godotra várva című darabjában, de a Liliom Ficsúrja és a Mirandolina őrgrófja is külön iskola, egy újabb lépcsőfok volt számomra. Ez alatt a hat év alatt körülbelül hány darabban játszott? Csak azt tudom, hogy eddig hány szerepet kaptam. A főiskola elvégzése előtt ugyanis Kassán gyakornokoskodtam. Tehát az ottani szerepeimet is beleszámítva Komoróczy már az ötvenedik lehet a sorban. De akármilyen sokat foglalkoztatják is a színészt, nem mindig kap olyan szerepet, amely úgy nagyon-nagyon beletalál. Különösen itt, a mi színházunkban nem. Nálunk ugyanis mindent játszani kell. Ha alkatilag nem is nekem való a figura, de korban elfogadható, akkor nincs menekvés, rám osztják. Itt korosztálybeli hiány van. A vidéki társulatoknál ez általános jelenség. A másik pedig, ami éppen ebből ered: itt nincs idő feltöltődni. Én nem mondhatok olyat, hogy ebben az évadban csak egy szerepet szeretnék játszani, hogy arra istenigazából felkészülhessek. Ilyen nincs. Ez egyszerűen elképzelhetetlen. Mivel, illetve hogyan szeretne feltöltődni, ha több lehetősége lenne rá? Például többet olvasnék. Vagy mert szenvedélyes horgász vagyok, többet ülnék a víz mellett. Mert ott is kattog az agyam. Vagy többet járnék színházba. A nyitrai fesztiválon is csak egy előadást láthattam, mert többre nem futotta az időmből. A Szerelmet próbáltuk Beke Sándorral. Budapesti előadásokat inkább csak nyáron látok. Évad közben már az is boldoggá tesz, ha egyszer, egyetlenegyszer eljutok a Radnóti Színházba. Ha évadonként négy-öt darabban játszom, akkor kétszáz estét töltök a színpadon. Ami, azt hiszem, nem kevés. De mondhatnám azt is, hogy kimerítő. sak egyszer az avignoni fesztiválra. Régi elhatározás, amiben következetes vagyok. Ott szeretnék játszani. És ha én a fejembe veszek valamit, akkor azt meg is valósítom. Ehhez kell egy olyan darab, hogy az ott is nagyot durranjon. Főiskolás koromban ebben is szerencsés voltam. Létrehoztunk egy előadást, amely rólunk szólt, a mi érzéseinkről, a mi gondolkodásunkról. A fél világot bejártuk vele. Fesztiválról fesztiválra utaztunk. Párizs, Krakkó, Sydney, Németország, Málta... mindenhol hatalmas sikerünk volt. S mivel nem sokkal a nyolcvankilences eseményeket követően láttak bennünket, mindenütt nagyító alatt szerepeltünk. Ezek az élmények azóta sem halványultak el bennem. Soha, sehol nem éreztünk kommunikációs zavarokat. A jó előadást a világ legrejtettebb pontján is megértik. Főiskolás koromban Budapesten töltöttem fél évet. Iglódi István volt az osztály vezető tanárom, de tanított Avar István és Törőcsik Mari is. Ismerem az ottani színházak légkörét, betekinthettem néhány jelentős műhelybe. A Radnóti Színház, a Budapesti Kamaraszínház, a Katona József Színház produkciói láttán ma is megmoccan bennem valami, ezzel együtt mégis azt mondom, a produkció mindennél jobban érdekel. Még a helynél is, ahol megszületik. Ilyen értelemben akkor Komáromban is megtalálhatja a számításait. Mint minden színháznak, a miénknek is át kell értékelnie magát. Erős önkritikával és tiszta fejjel mehetünk csak tovább. A gazdasági helyzetre hivatkozva állandóan túlélésről beszélünk. A „túl"-t már el kellene felejteni. Érjük el végre, hogy éljünk, igazán éljünk. Valahol, valamikor biztosan rosszul léptünk, sőt el is csúsztunk, meg kell hát találnunk azt a pontot, ahol a hibák még most is kiküszöbölhetőek. Nem a „teljesítéshez" vagy a már említett „túléléshez" kell darabot keresni, hanem a jelen színházához. Ha nem találjuk meg az ehhez szükséges érzékenységet, akkor aligha jutunk előbbre. Izgalmas repertoár nélkül nincs öröm, nincs szakmai boldogság. A negyvenöt éves tradíciót véleményem szerint elég, ha csak egy darab szolgálja, a többi legyen izgalmas, építő, előrevivő. A mozit jó időre eltörölte a video. De már ezen a téren is változás észlelhető. A színházban az a jó, hogy színésznek és nézőnek minden egyes alkalommal közös az élménye. A műfaj attraktivitása is ebben rejlik. Lent ér célba, ami fent történik. Ebben optimista vagyok. Erre az érzésre mindkét félnek szüksége van. Akár a sóra vagy a cukorra. Barta Lajos Szerelem című darabjában Dér Denissával (Dömötör Ede felvételei) A „betokosodás" veszélye menynyire fenyegeti ilyen helyzetben? Erősen foglalkoztat a kérdés. Egyre erősebben. Nem szeretném a kiégett színészek számát szaporítani. Új erőt, új impulzusokat kapni viszont nagyon nehéz. Ahhoz utazni kell, más társulatokban vendégszerepelni, erős egyéniségű rendezőkkel dolgozni. Érnek persze hatások a tévéből is. A hírek mindig felkavarnak. Még véget sem ér az egyik háború, és már kezdődik is az újabb. Elképesztő erőszakhullám söpör végig a világon. Az alapélmények tehát adottak, és ezek is rezonálnak bennem. Aztán sokat segít a munkában, ha vendégekkel, új kollégákkal dolgozhat az ember. A társulaton belül már nincsenek titkok, amelyek provokálni, hajtani tudnának. Vagyunk vagy húszan, állandó tagok... mi már ismerjük egymást. Itt már mindenki nyitott könyv előttem, és bizonyára én is az vagyok a többiek előtt. Meglepni már csak apróságokban tudjuk egymást. Viszont ha összeáll egy ilyen csapat, mint most a Szerelemben, akkor az a siker alapköve lehet. Ilyen helyzetben jobban megfeszülnek az ember idegszálai, ilyenkor még érzékenyebb, még pontosabb, még jobb akar lenni. A pozitív energia valóban csodákra képes. A közvetlen partneren mindig sok múlik. Nem mindegy, kinek a szemébe néz és mit lát benne. A Szerelemben ez is nagy élmény. A „három nővér". Vincze Emőke, Varga Szilvia és Dér Denissa. Emőkét és Szilviát már korábbról ismertem, Denissával most találkoztam először. Szuggesztív, erős és dinamikus. Nagyon jó volt vele dolgozni. Izgalmas ember, különös karakter. Remélem, találkozunk majd más darabokban is. Földrajzilag előnyösebb helyzetben bizonyára nagyobb reményeket támaszthat a színész a jövőjével szemben. Tudja, hogy ha nem a saját színházában, akkor esetleg a másikban befut egy olyan rendező karjaiba, aki majd újabb lendületet ad a pályájának. Határon innen a lehetőségek korlátozottabbak. Lehet itt egyáltalán nagyokat álmodni? Embere válogatja, ki mennyire hisz az ilyen dolgokban. Hat év múltán elcsitultak a vá„Győrben azért volt jó, mert kimozdítottak a már megszokott közegből." Vannak még ilyen vágyai? Vagy már csak legyint és... ... őszinte leszek. Ilyen szempontból megkeseredett vagyok egy kicsit. Nem túl gyakran, de bizony már feltettem magamnak párszor a kérdést, hogy „Kell nekem egyáltalán a színház? Akarom én ezt olyan nagyon-nagyon?" Vad helyzetekben, amikor elbizonytalanodik az ember, és kételkedni kezd mindenben, még a tehetségében is, bizony nagyon el tud keseredni. Aztán rájön, hogy ezt tanulta, hogy ehhez ért a legjobban, hogy ezt csinálja a legnagyobb örömmel, és ezt adja fel? Nem! És kezdi elölről az egészet. Győrben azért volt jó, mert kimozdítottak a már megszokott közegből. Elhívtak. Egy színész számára pedig ez is az elismerés jele. Pestcentrikus vágyaim azonban nincsenek. Én olyan produkciókban szeretnék részt venni, amelyek jelentős értékeket hordoznak. Hogy aztán az az előadás Moszkvában, Zalaegerszegen vagy Komáromban születik meg, számomra teljesen mindegy. A minőség a fontos. A színész akkor boldog, ha úgy érzi, az adott darabban sok mindent megmutathat magából. Amikor katarzissal jön le a színpadról. Álmaim természetesen nekem is vannak. A kisebb már megvalósulni látszik. Két éve fogalmazódik bennem egy szobaszínházi produkció létrehozása, itt, a mi színházunk falai között. Eddig sem időm, sem energiám nem volt rá, jövőre talán sikerülni fog. A másik álmomról, ami jóval nagyobb, még senkinek sem beszéltem. Mondja hát el mindenkinek. Nagy célom, életcélom, hogy eljusgyak? Vagy egyszerűen csak megállapodott, megnyugodott és pontosan látja a helyzet szülte korlátokat? A korlátok adottak. Ezzel együtt álmodozhat az ember. Aztán vagy megvalósulnak az álmai, vagy nem. Pár évvel ezelőtt Korcsmáros György, a győri Nemzeti Színház igazgató-főrendezője nálunk vitte színre a Liliomot. Kellemes próbafolyamat, emlékezetes munka volt. Később áthívott Győrbe, a Vörös és feketébe, amelyet Böhm György állított színpadra. Érdekes helyzet volt. Gyöngyössy Katalin, Tordy Géza, Kamarás Iván... más stílus, más iskola, más emberek. Rengeteg pozitív hatás. De nem biztos, hogy ez volt a csúcs. Mi lenne a csúcs? Egy budapesti színpad? Bonyolult kérdés.