Új Szó, 1999. november (52. évfolyam, 252-276. szám)

1999-11-09 / 258. szám, kedd

ÚJ SZÓ 1999. NOVEMBER 9. A TÉMA: NÉMETORSZÁG, NOVEMBER 9 A hatalom szerette volna elterelni a figyelmet. A feszültség levezetéseként, esetleg megoldásként bűnbakot keresett és talált Nagy léptekkel a „végső megoldás" felé Az antiszemitizmus nem a huszadik század terméke. A zsidókkal szemben már a középkorban is gyakran alkalmaztak megkülönböztető intézkedéseket, s olykor kisebb-nagyobb pogromokra is sor került. LACZA TIHAMÉR Amikor a spanyolok 1492-ben a mórok utolsó támaszpontjait is elfoglalták az Ibériai-félszigeten, a velük rokonszenvező zsidókat különböző megszorító intézkedésekkel sújtották és olyan fullasztó légkört teremtettek számukra, hogy jobbnak látták, ha elmenekülnek Spanyolországból. Sokan egészen a Balkán-félszigetig, a mai Bulgáriáig vándoroltak, jelentős hányaduk pedig Németalföldön telepedett le, ahol később aktívan bekapcsolódtak a kereskedelembe, vagy üvegés gyémántcsiszoló műhelyt nyitottak. (A 17. század egyik legkiválóbb filozófusa, Baruch Spinoza is Spanyolországból menekült zsidók leszármazottja volt.) Mint a későbbi fejlemények bebizonyították, Spanyolország sokat veszített azzal, hogy a kereskedelem és a kézműipar motorjának számító zsidóság tömegesen kivándorolt, más országok, például Hollandia számára viszont áldásnak bizonyult a zsidók letelepedése. Az eltérő vallásúakkal és a más nyelvet beszélőkkel szembeni türelmetlenséget azonban rendszerint nem racionális indokok motiválják. A háttérben többnyire latens társadalmi konfliktusok, a vezető réteg morális züllése és korumpáltsága, esetleg megoldadan gazdasági problémák húzódnak meg, amelyekről a hatalom szeretné elterelni a figyelmet és a feszültség levezetéAkik túlélték a lágert seként, esetleg megoldásként bűnbakot keres és talál. A 19. század végén ilyen villámhárítónak szánták a Dreyfuss-ügyet Franciaországban vagy a tiszaeszlári esetet Magyarországon. A zsidó származású Dreyfuss kapitányt hazaárulás vádjával perbe fogták és kényszermunkára ítélték. A tárgyalás azonban gyanús körülmények között zajlott és sokan kezdettől fogva nem hittek a katonariszt bűnösségében. Később beigazolódott, hogy a szerencsétlen férfit a francia vezérkarhoz közelálló körök szemelték ki bűnbaknak, mert kínosan érintette volna őket, ha kitudódik a valódi áruló neve. A tiszaeszlári eset főszereplői is zsidók voltak, akiket rituális gyilkossággal vádoltak. A zsidókkal szembeni gyűlölet leghevesebb múlt századi megnyilvánulásai azonban kétségtelenül az oroszországi pogromok voltak. Az antiszemitizmus kisebb-nagyobb mértékben Európa valamennyi országában létezett, s az első világháború után ismét lábra kapott, különösen a vesztes országokban, amelyekre a gazdasági gondok mellett a társadalom erkölcsi válsága is súlyos teherként nehezedett. A weimari Németország szinte melegágyává vált a különböző szélsőséges ideológiáknak és csoportoknak, s aligha meglepő, ha a versailles-i A birodalom kizárólag a zsidók fizikai munkaerejére tartott igényt A kristályéjszaka ÖSSZEÁLLÍTÁS 1938. november 7-én egy kétségbeesett menekült német zsidó fiú Párizsban lelőtt egy német diplomatát. Goebbels propagandaminiszter mintha csak erre az eseményre várt volna. A másnapi lapok vezércikkei felháborodásuknak adtak hangot és még a megszokottnál is élesebb hangnemben uszítottak a zsidók ellen. Goebbels és Himmler, az SS vezetője utasították a német titkosrendőrséget, hogy szervezzenek „spontán" zsidóellenes tüntetéseket Berlinben és néhány nagyobb városban. Már korábban is sor került kisebb megmozdulásokra, de ezek inkább egyedi esetek voltak. Ezt a mostani akciót azonban alaposan előkészítették, mert a hisztériakeltés fontos eszközének szánták és egyúttal demonstrálni szerették volna a nemzet jogos felháborodását is. November 9-én éjszaka mintegy 7 500 zsidó üzletet raboltak ki Berlinben, ezen kívül megrongáltak vagy 200 zsinagógát. Letartóztattak 20 ezer zsidót, 70-et pedig megöltek vagy súlyosan megsebesítettek. A brit Times tudósítója a következőket jegyezte fel: „a szisztematikus fosztogatás és pusztítás olyan esetével találkozhatott Berlin lakója, amelyre a középkor óta civilizált országokban még elvétve sem akadt példa". Az utcákat szinte ellepte a betört ablakok és kirakatok üvegének milliárdnyi szilánkja. Innen az esemény neve is - kristályéjszaka. A hatóságok cinizmusát mi sem jellemzi jobban, hogy a zsidó közösséget kötelezték az „okozott kár" - kb. 1 milliárd márka - megtérítésére. A kristályéjszaka fordulatot jelentett a náci hatalom gyakorlati zsidó(Archív felvételek) szerződéssel porig alázott németek a dicsőséges múltban és a túlfűtött nacionalizmusban kerestek gyógyírt lelki sebeikre. Egy osztrák származású szobafestő, aki eldobva eredeti nevét Adolf Hitlerként lépett a német politika porondjára, néhány év leforgása alatt nemcsak sok tízezernyi embert nyert meg szélsőségesen nacionalista ideológiájának és pártjának, hanem kéznyújtásnyi közelségbe került a hatalomhoz. Elképzeléseit és célkitűzéseit egy meglehetősen zavaros, de hívei számára kötelező olvasmánynak számító könyvben, a Mein Kampf-ban (Harcom) fejtette ki, s ebben felvázolta azt is, hogyan képzeli el a zsidókérdés végső megoldását, az Endlösung-ot. Hitler antiszemitizmusa még az első világháború előtti években alakult ki. Akkoriban Bécsben élt és - mint említett könyvében megjegyzi - egy nap megvilágosodott előtte, hogy a nemzetközi prostitúció és a leánykereskedelem hátterében is „a jeges szívű, gátlástalan és számító zsidó mesterkedései állnak". A Mein Kampfban lefeketett „elveket" 1933-tól, a nácik hatalomra kerülését követően fokozatosan átültették a gyakorlatba is. A Nemzeti Szocialista Párt programjának egyik pontja kimondja: „csak a faj Egy osztrák származású szobafestő felvázolta, hogyan képzeli a megoldást. tagja lehet állampolgár. A faj tagja, tekintet nélkül hitére csak az lehet, akinek ereiben német vér folyik. Ennél fogva zsidó nem lehet a faj tagja". Ennek szellemében először a zsidó vállalatok bojkottálására szólították fel a nemzetet. A közel háromnegyed milliónyi németországi zsidó körül egyre szorosabbra zárult a kör. Az 1936-ban hozott „nürnbergi törvények" gyakorlatilag kirekesztették a zsidókat a közélet minden területéről. Megtiltották nekik, hogy közalkalmazottként helyezkedjenek el; zsidó ember nem lehetett katonatiszt, zsidó orvos nem praktizálhatott, zsidó profeszor nem taníthatott és zsidó művész sehol nem léphetett fel. Árja és zsidó nem köthetett házasságot, s megszüntették a zsidók jogát a német állampolgársághoz is. Sokan - köztük kiváló művészek, tudósok - elhagyták hazájukat, mások azonban még továbbra is reménykedtek abban, hogy sikerül túlélniük ezt a megpróbáltatást. politikájában. Ettől kezdve szinte naponta sor került zsidók elleni attrocitásokra vagy pogromokra; a felsőbbrendű faj - az árja németek képviselői most már különösebb megszorítások nélkül kisajátíthatták a zsidók vagyonát. Mint Ormos Mária történész a nácizmusról és a fasizmusról írt könyvében megállapítja: „Világossá vált, hogy a birodalom kizárólag a zsidók fizikai munkaerejére tart igényt, arról azonban egyelőre még nem volt szó, hogy a zsidóknak teljes egészükben fegyveres felügyelet alatt és rabszolgastátusban kellene dolgozniuk. Bár ekkoriban már sok németországi zsidó volt a koncentrációs táborok lakója, egyelőre egyéni és nem faji címen került oda". Ez a helyzet azonban alig 10 hónapig tartott. Miután kitört a második világháború, a „zsidókérdés megoldása" egy teljesen új fázisba lépett. (Lamér) A megszállt Európában soha nem tápasztalt terror és népirtás vezette be a Hitler által meghirdetett új rendet. Részlet Stroop SS-vezérőrnagy jelentéséből A varsói gettó végnapjai A nácizmus hatalomra jutása után azonnal határozott antiszemita politikát vezettek be. ,A zsidók ellenállását csak úgy tudtuk megtörni, hogy éjjel-nappal áldozatokat nem kímélve, egymást követő hullámokban vetettük be rohamcsapatainkat. Elhatároztam, hogy megsemmisítem az egész zsidó lakónegyedet, hogy minden egyes háztömböt felgyújtatok. Erre a zsidók előjöttek rejtekhelyükről és fedezékeikből. A zsidók gyakran addig maradtak az égő épületekben, amíg végül már nem bírták a meleget, és attól való félelmükben, hogy elevenen megégnek, kiugrottak a felső emeletekről, miután előzőleg matracokat és más párnázott ágyakat dobtak le az utcára. Még törött lábbal is megpróbáltak átmászni az utcán és eljutni azokba az épületekbe, amelyek még nem égtek. A Waffen-SS emberei, vagy a Wermacht műszaki emberei bátran lemásztak a csatornanyílásokon, hogy felhozzák a zsidókat. Minden egyes esetben ki kellett őket füstölni onnan. Igen sok zsidót, akiknek száma ismeretlen, úgy semmisítettünk meg, hogy levegőbe röpítettük a csatornákat és a fedezékeket. Ezekhez még hozzá kell számítanunk azokat, akik a robbanások következtében pusztultak el, vagy megégtek; ezeknek a számát azonban nem tudtuk megállapítani." (L. T.) VISSZAPILLANTÓ ... és a fal leomlott DOROGMAN LÁSZLÓ A XX. századi német történelemben bűvös napnak számít november 9-ike. Á sors vagy a politikai erők akaratából négy ízben is olyan események következtek be ežen a napon, amelyek jelentős - reményteljes vagy baljós - fordulatot vetítettek előre Németország és népe számára. Az első híres november kilencedike évszáma 1918. A világháborús hadszíntéren elszenvedett vereség után a tengelyhatalmak kénytelenek voltak békét kérni. A frontról hazatért katonák elkeseredése és az otthoni nyomorúság több országban forradalmi helyzetet teremtett. Így volt ez Németországban is, ahol megbukott a császárság, II. Vilmos családjával Hollandiába menekült, és november 9-én egyszerre két proklamációra került sor. A szociáldemokrata Philipp Scheidemann a Reichstag ablakából kiáltotta ki a polgári (későbbi elnevezés szerint weimari) köztársaságot, míg légvonalban alig 1 kilométerre tőle, a kommunista Kari Liebknecht a berlini Hohenzollern-kastély erkélyén állva hirdette ki a szocialista köztársaság létrejöttét. Míg az utóbbi tiszavirág-életűnek bizonyult (alig két hónap múlva Liebknecht gyilkosság áldozata lett), a weimari köztársaság még 14 éven át állt fenn. Hogy ezt a kort megérhette, ahhoz a Reichswehr segítségére is szükség volt. 1923. november 9-én ugyanis egy bizonyos Adolf Hitler egy müncheni sörpincében összeesküvést szervezett a köztársaság megdöntésére. A szélsőséges csoport „sörpuccsát" a hadsereg leverte, Hitlert várfogságra ítélték, ám alig egy év múlva kiszabadult - és 1933 elején kancellár lett. A fogságban írt főművének (Mein Kampf) egyik vezérfonalát képező eszelős antiszemitizmus nyílt tombolását vezette be egy újabb november kilencedike 1938-ban. Hitler propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek az utasítására e nap estéjén országszerte pogrom indult a zsidók ellen: civilbe öltözött SS- és SA-legények, náci párttagok zsinagógákat, imaházakat gyújtottak fel, zsidó tulajdonban lévő üzleteket, házakat raboltak ki, tulajdonosaikat megölték vagy elhurcolták. E nappal éles fordulatot vett a német zsidóság 1935 óta folyó társadalmi kirekesztése, az az út, amelynek végén a wannseei értekezlet által elhatározott „Endlösung", a „végső megoldás" állt. Ötvenegy éwel később újabb fordulat érlelődött Berlinben november elején. Az októberi lipcsei demonstrációk és a november 4-iki berlini tüntetés nyomán teljesen elbizonytalanodott keletnémet vezetés sebtében utazási rendeletet dolgozott ki, hogy elejét vegye állampolgárai tömeges nyugatra áramlásának. Egy történelmi bakinak köszönhetően azonban a másnapi lapoknak szánt közlemény már november 9-én este nyilvánosságra került, és elhangzott az NDK rádió- és tv-műsoraiban. A hír hallatán tízezrek gyűltek össze a Berlint kettéosztó fal mentén, s nyomásuknak végül kénytelen volt engedni a keletnémet határőrség: a „kilyukadt" fal fölött (képletesen és a szó szoros értelmében) örömünnepet ült Berlin népe. (MTI)