Új Szó, 1999. október (52. évfolyam, 226-251. szám)

1999-10-27 / 248. szám, szerda

ÚJ SZÓ 1999 OKTÓBER 27. KULTÚRA Beke Sándor igazgató-főrendező szerint: „Úgy kellene küzdenünk, mintha a világ leggazdagabb országában, a legpénzesebb menedzserek pénzelnék a kultúránkat." Az általános hangulati apály és a széthúzás ellen A Komáromi Jókai Színház­ban nemrég bemutatott Bar­ta Lajos Szerelem című da­rabjának próbaidőszakában beszélgettem Beke Sándor­ral, az Egri Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendező­jével, a most harmincéves Kassai Thália Színpad alapí­tójával. DUSZA ISTVÁN Úgy látja-e, hogy akkor a szlováki­ai magyarság történetében egyet­lenegyszer áthatotta közönsé­günket az összetartozás érzése, aminek köszönhető volt az a szé­les körű támogatottság, amely a politikai csatákban kiharcolt új színház társulata érezhetett? Valóban így van. Ez a sorsnak olyan kegye volt, amibe én beleszülethet­tem, és részt vehettem benne. Együtt volt a magyarság az akarat­ban, de nemcsak a színházteremtés­ben. A maga oldalára állította a poli­tikai, társadalmi akaratot is, mert vágyaiban volt egységes. Kelet- és Közép-Szlovákia annyira ki volt éhezve a kultúrára, a színházra, hogy ez az éhség úgy jelent meg, mint a sivatagban a szomjúság. Egy­beesett azzal is, hogy meg kellett szerveznünk a Magyar Ifjúsági Szö­vetséget is, ahol én is vezető szere­pet vállaltam, azokkal együtt, akik ma is politizálnak, többek között Duray Miklóssal és Duka Zólyomi Árpáddal. Komáromban nyomtat­tuk ki a MISZ-igazolványokat is. Mindez az eufórikus állapot egybe­esett azzal, hogy lehetett nemzetisé­gi miniszterünk, államtitkárunk, volt nemzetiségi titkárság. Nem akarok ugyan a mai politikába bele­menni, de az a hangsúly, ami akkor a nemzetiségi politikára helyező­dött, rövid ideig tartóan, de jelentő­sebb előrehaladást hozott, mint ma­napság. A magyarság együttlétének minden feltétele adott volt, és min­den rezzenetében a közös cselekvés vállalását szabadította fel az embe­rekből. Sőt, továbbmegyek: a kultú­rában, s természetesen ezen belül a színházban is ez volt. 1968-ban vé­geztem el a rendezői szakot a buda­pesti Színművészeti Főiskolán, de akkor már idekerült Thirring Viola, Dráfi Mátyás és Gálán Géza, az első végzősök. Tehát a színházon belül is más ízlésnek akartunk megfelelni, másfajta ízlés mentén akartunk színházat létrehozni, amihez egy­formán gondolkodó emberek tár­sultak, ennek eredményeképpen hatszor könnyebb egy új szellemi­ségű produkciót létrehozni. Furcsa dolog, de azóta is volt alkalmam színházakat, társulatokat formálni, s ott, ahol ez így ment végbe, az mindig sikeres lett. A szellemi csillagzat pozitív együttállását segítette az anyagi támogatás is a szlovákiai magya­rok részéről. Kétségtelen, mert amikor a színé­szeknek Kassán tizennégy lakást szereztek, ezeket a lakásokat meg kellett vásárolni. Bár a pénzügymi­nisztérium hivatalnokai adtak rá pénzt, de a felelős személy ezt elfe­lejtette átutalni, egyik pillanatról a másikra úgy nézett ki, hogy nem lesz színház. Kértem egy Tatra 603­ast a Csemadok Központi Bizottsá­gától, néha díszkísérettel ugyan, de össze tudtam szedni ezt a pénzt. Akik velem jöttek, azokat csak arra kértem, hogy mosolyogjanak, ami nem ártott. Schultz György tanár úr, a kassai ipariskola igazgatója, aki már az elíziumi mezőkön fönt­ről néz minket, első szóra odaadta, s huszonnégy órán belül aláírta ve­lem a szerződést. Most is köszö­nöm ezt neki. Hihetetlen jó helyzet­felismerésének volt ez köszönhető, bár kockáztatta, hogy elbocsátják az állásából, ami 1970-ben meg is történt. Olyan szerencsés ember va­gyok, amilyen talán nincs is a vilá­gon, de lehet, hogy a pillanat volt kiváló, amelyben kitaláltam ezt az egészet. Nem tudok ebben dönteni, mert a sors sokkal bölcsebb, mint amilyen én vagyok. Azt talán tudja, hogy az akkori válás, az elszakadás azoknak volt nehezebb, akik Komáromban maradtak? Nagy adag ellenérzést is kiváltott az akkori távozásuk. Minden kétséget kizáróan. Sokáig tartott ennek a sebnek a behegesz­tése, amit valakik érdekeik szerint mindig kiújítottak. A szlovákiai ma­gyar kultúrában mindig voltak ön­kéntes vagy fizetett gerjesztők, akik szították a konfliktust. Nagyon könnyű egy színészbüfében mele­gen tartani azt a véleményt, hogy minek két színház, minek ez, vagy Beke Sándor rendező vezetésével 1969. október 31-én alakult meg a Kassai Thália Színház, amely létezésének első fázisában a Vox Huma­na nevet viselte. Nem előzmények nélküli volt ez a nagy változás a szlovákiai magyar színházi életben. Beke Sándor főiskolásként meg­alapozta az irodalmi színpadi mozgalmat, amelyből kinőtt a mostani amatőr színjátszás. 1968-ban rendezői diplomamunkájaként Shakes­peare Rómeó és Júlia komáromi előadásával az addigi színházi felfo­gástól merőben eltérőt alkotott. Színháztörténeti szempontból nézve, ezzel együtt Háy Gyula Isten, császár, paraszt című történelmi drámá­jának a rendezésével bizonyította be, hogy mindannak a kiteljesítésé­hez, aminek tanulmányai során a birtokába jutott, a meglévő egyetlen színház már nem lesz elég. Az alkalmas politikai légkör, a szlovákiai magyarság akkori szellemi pezsgése ösztönözte a végső döntésre: Kas­sán magyar színházat alapít. A Vox Humana Színház, vagyis a mai Kassai Thália Színház Goldoni A chioggiai csetepaté című komédiájá­val mutatkozott be Gömörhorkán. elindult az erjedés. Megszületett an­nak a vágya, hogy egy más minősé­get alkossunk. Megszületett a Ró­meó és Júlia, az Isten, császár, pa­raszt, valamint egy sor előadás, amelyekben benne volt a forrongás, a megújulás. Bennük volt egy új nyelvezet, új akarat, új dinamika. Mi késztette arra, hogy nem a ko­máromi Magyar Területi Színhá­zat - képletesen szólva - robban­tották fel az új minőségi szemlé­letükkel, hanem egy új színházat alapítottak? Ez azon múlott, hogy megérezte az ember: ha olyan helyzetet teremt a társai és a maga számára, ahol nem kell megküzdeni a hagyománnyal, olyanfajta hagyománnyal, mint ami itt volt, ami egy idő után önma­gát is elemészti, az sokkal jobb eredményre vezethet. Akkor a ko­máromi színházban rengeteg fajta színházi ízlés uralkodott, s ha mi minek az. 1990-ben komáromi igazgatóként egyértelmű gesztus­sal tettem a helyére a mindaddig meg nem oldott önállóságot. Én akkor nem a Kassai Thália Színház igazgatói székébe pályáztam, ha­nem a Komáromi Jókai Színház.élé­re, hogy befejezzem, amit 1969­ben elkezdtem. Meg is fizette ennek az árát... Meg is fizettem érte, de nekem ez a gesztus akkor is megélte, mert önállósíthattam a Thália Színházat, a komáromi új épületet pedig a színház birtokában legalizálhat­tam, azzal, hogy elneveztem Komá­romi Jókai Színháznak. Kevesen tudják, de ez az intézmény így van' bejegyezve. Tekintheti-e úgy, hogy betetőzte azt a húsz éwel korábban álmo­dott álmot? Igen, vissza kellett jönnöm ahhoz, „Ez a sorsnak olyan kegye volt, amibe én beleszülethettem." (Dömötör Ede felvétele) hogy befejezzem a be nem fejezett munkámat. Nem dolgozott énben­nem görcsös akarat, de amikor le­hetőség adódott, úgy gondoltam: be kell tetőznöm, mert az utolsó cserepek hiányoznak, és az épület beázik. 1976-ban politikai okokból Ma­gyarországra távozott, ezért volt a befejezetlenség érzése? F.l kell mondanom, hogy 1976-ban már nagyon elviselhetetlen volt a konszolidáció légköre. Akkor szer­vezkedett a Charta 77 is, akkor szó­laltak meg először ellenzéki hangok Csehszlovákiában. Magnóra diktál­tam, elmondtam mindenütt, a rend­őrségen, a központi bizottságon, a színház igazgatójának, a Csema­dok-vezetőknek, tehát mindenkit beavattam, miért tartom elviselhe­tetlennek a légkört, amiéit elha­gyom az országot. A másik fontos elem volt, hogy a Thália Színházat sorozatosan fenyegette a megszün­tetés veszélye, mert minden évben kitalált valald valamit a likvidálás indokaként. Nem akartam célpont lenni, nem akartam látni azt, ami­kor megszüntetik a színházat. Milyennek látja azt a hét évet, amit az alapítás után a kollégák­kal feszített tempóban végigdol­gozott? Ami addig létrejött, soká­ig hatott és működött, sőt, a vál­ságos időszakokban is erőforrás maradt? Furcsa dolog ez, mert számomra az élet legszebb ajándéka, hogy Kas­sán a megteremtett szellemiség megmaradt. Pedig a szellemiség megfoghatatlan, a szellemiség be­határolhatatlan, a szellemiség meg­fogalmazhatatlan, így nem tudnám a lényegét sem elmondani. Tud-e arról, hogy ez még a magát nem ismerő fiatalok körében is legendákat teremt? Igen, ezt tapasztalom. Éveken ke­resztül, amikor nem volt divat ve­lem dicsekedni, nem volt divat en­gem meghívni, nem is jöhettem gyakran, ennek ellenére megma­radt valami. Amikor visszajöttem, az akkori adminisztráción szinte könnyes szemmel fogadtak. Kide­rült, hogy hiába nem voltam, hiába nem jöttem, mégiscsak voltam. Fel­tűnő, hogy az a hangosító van min­dig ott, akit én vettem fel, így nehéz erről konkrétumokat mondani. Va­lószínű azonban, hogy a megmara­dásnak az eltökélt hite maradt ben­nük mind a mai napig. A másik pe­dig a frissesség. El tudom mondani a kedves olvasóknak, hogy Eger­ben, igazgatóként most is azzal kez­dem hatkora napot, hogy elmegyek úszni, azért, hogy nyolckor jó arc­cal, erővel tudjak bemenni a szín­házba. Ma is teszem a dolgomat. Még az 1990-es rendszerváltás pillanatában Kassán két előadás­sal le tudott verni két olyan cölö­pöt, amihez ismét ki lehetett köt­ni a hánykódó hajót. Az esőcsiná­ló és A vágy villamosa ismét sike­reket hozott a Tháliának... Megint furcsa dolgot kell monda­nom. Ha arra gondolok, hogy még a József Attila Színházban rendez­tem, ahol Topolnak a Macska a sí­neken drámáját próbáltuk, s köz­ben reggel Kassára utaztam, igazá­ból nem is tudom, hogyan bírtam erővel. Szolgálat, kötelességtudat? Nem is tudom igazán. Olyan szere­tettel dolgoztak a színészek, hogy igazán nem is kellett őket hajta­nom. A tettrekészség, a szabadság öröme vitte a társulatot előre. Ma sem tudok másként, mint szuperla­tívuszokban beszélni. Ez is egyike volt azoknak az élethelyzeteimnek, amikor képes voltam újra elkezdeni valamit, továbbvinni valamit. Amikor magányos óráiban erre a már nem olyan távoli újrakezdés­re visszagondol, végigvette-e az indulástól a kilátástalan helyze­teken át az addig eltelt húsz évet? Nem volt rá időm, segítettem ugyan a jubileumi kiállítás megszervezé­sében, de akkor már a komáromi színészek is megkerestek, hogy vál­laljam el az igazgatást. Megkeresve Chudík miniszter urat, éjjel-nappal tárgyaltam az épület legális birtok­lása érdekében. Ezeket a neveket talán majd az emlékirataimban adom közre, ha egyszer megszület­nek. Voltak olyan miniszterhelyet­tesek is, akik bevallatlanul is segí­tettek, mert drukkoltak a szlovákiai magyar kultúrának. Sok mindenki­nek köszönheti a Komáromi Jókai Színház az épület birtokbavételét, de voltak olyan emberek, akiknek sohasem tudjuk igazán majd meg­köszönni. Itt nem kerülhetjük meg azt a tényt, hogy Komáromban konf­liktusokat is kiváltott mindaz, amit el akart fogadtatni a társula­ton belül. Természetesen nagyon alaposan átgondolt célokat kö­vetve jutott el odáig, fiatal művé­szeti vezetőt nevezett ki, amikor már a konzervatív erők fellázad­tak a személye ellen, majd ön húzta a rövidebbet. Lehetett en­nek az oka, hogy az igényességét nem mindenki szereti? Ez így van. Képzelje el azt a helyze­tet, amikor kényelmi helyzetben vannak emberek, s ezt veszélyeztet­ve érzik. Márpedig a komáromi színházban ma is vannak kényelmi helyzetek. Milyenek ezek? Kérem, fejtse ki, mert aki csak nézőként bejáratos a színházainkba, talán nem is ér­ti! Egy metaforával válaszolok rá. Har­minc éve ezt kérdezték tőlem: Mi­ért Kassán alapítom meg a színhá­zat. Erre a következőt feleltem: Kassán van villamos. Tudni kell, hogy más a gondolkodása, az élet­ritmusa egy villamosban utazó em­bernek, mint annak, aki nem ült so­ha ezen a járművön. Amikor Kecs­keméten főrendező voltam, havon­ta feljártam Pestre, hogy lássam a villamosokat és a nyüzsgő nagyvá­rost. Ha majd Komáromban is jár villamos, azt hiszem, ott is minden rendben lesz az emberek mentalitá­sával. Ez lehet, hogy így van, de ön még­is a rövidebbet húzta valakikkel szemben. Van erről egy nyilatkozatom, ami engem igazol, amiben egyértelmű­en jeleztem, hogy nem én leszek az utolsó. Ezt a történések bőven alá­támasztják. A későbbi történések jobban már nem büntethették meg a társulatot. Öt év alatt öt igazgatót cseréltek. Beigazolódott hát, hogy amit ők szerettek volna, amilyen tempóra vágytak, valójában elle­nük működik, és tarthatatlan. Örömmel mondhatom, hogy ami­kor Barta Lajos Szerelem című da­rabjának próbáin dolgoztunk, hal­latlan nagy tempóban, keményen, odafigyeléssel folyt a munka. Az élet visszahozza mindazt, amit a színház követel. Visszahozta mindennek az igényét, s most en­nek a küszöbén áll a Jókai Színház. Bízom benne, hogy ez tartós lesz. Különös dolog, s ebben mint kriti­kusnak igaza van, hogy megmagya­rázhatatlan, józan ésszel felfogha­tatlan, mitől fordulnak emberek önmaguk érdekei ellen. Ezt a nyu­galmi állapotot Egerben is meg kel­lett bontanom, csak hát ott megte­hettem, hogy tíz embert elküldtem. Itt nem, bár ez lenne a megoldás itt is. Kisebbségi helyzetben azonban ez nem engedhető meg. Meg kell hát próbálni belelkesíteni a kissé kényelmeseket is. Az utóbbi években figyelt-e Kas­sára? Állandó, szinte napi kapcsolatban vagyok. Szegvári Menyhért ott ren­dez tőlünk, tehát tudom a történé­sek lényegét. Annyit nem járok oda, mint amennyit szeretnék, de ahol csak tudom, megnézem őket. Kis­várdán, de még Pesten is. Megvan mindkét színházról a véleményem. Azt hiszem, az újrakezdés pillana­tában leledzik mindkét társulat, mert az eddiginél jobb helyzetbe kerültek. Kassa mégis bizakodóbb, mert ott több a fiatal végzett szí­nész, jobban és keményebben had­ra foghatóbb a csapat. Komárom­ban viszont az épület kötelez. Bí­zom benne, hogy ez a parancs elő­reviszi a társulatot. Mostanában nagyon rövid idő­szakaszon belül kétszer is megje­lent Komáromban mint rendező. Először a színészestet rendezte, majd a Barta Lajos-darabot. Len­dít-e ez valamit a társulaton? Egyértelmű a dolog, mert az ott­honérzetemet, az idetartozásomat senki sem kérdőjelezte meg. Én pedig egyértelművé tettem, hogy az idetartozásomat, az innét való elszármazásomat semmilyen szin­ten sem hagyom megkérdőjelezni. Ehhez szorosan hozzátartozik, hogy az indulás pillanatában az új igazgató éppen rám gondolt, ak­kor valószínűleg az igazgatói ta­pasztalatomra is számított. Na­gyon fontos volt, hogy sikerrel tér­jek vissza, hiszen ez az új igazga­tónak is a sikere. Kassa és Komárom között száll­dosó beszélgetésünk végén ismét Kassára röpülünk. Önkritikusan kell megállapítanom, hogy a Thá­lia Színháznak mint jelenségnek mindeddig nem történt meg a színháztörténeti feltárása. Miért lehet ez így? Ha a kérdése azt is célozza, hogy ezt valakinek össze kell foglalni, akkor azt tudom mondani, hogy én majd a magam részéről a negyvenéves jubileumra akarok kirukkolni vala­mivel. Sokaknak nagyszerű a kötő­dése a színházhoz, mégis úgy ér­zem, hogy mostanáig irodalom­centrikus a mi felvidéki szemléle­tünk, így sokkal kevesebb figyelem és pénz jut a színházat feltáró kiad­ványokra. Akkor leszek majd bol­dog, ha a bemutatókon az írók zö­me benn ül a nézőtéren, a kritikát nem író újságírók is eljönnek mind­két városba. Ez még nem történt meg. Érzek egy általános hangulati apályt, ami ellen úgy kellene küz­denünk, mintha a világ leggazda­gabb országában, a legpénzesebb menedzserek pénzelnék a kultú­ránkat. Richard Nash Az esőcsináló című drámájának rendezésével 1990. febru­ár 22-én tért vissza a Thália Színházba (Bodnár Gábor felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents