Új Szó, 1999. október (52. évfolyam, 226-251. szám)

1999-10-22 / 244. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1999. OKTÓBER 20. RÉGIÓ 22 Visszatekintés a Színházi Nyitra '99 fesztiválra. Öt előadás az örökifjú Shakespeare-t idézte: néhol az író művének teljességét, néhol a teljesség töredezett voltát Témává és formává avatva a vizualitás diadala Jelenet A viharból (Archív felvétel) Lady Macbeth a Volcano előadásában (Archív felvétel) Marián Labuda mint Macbeth a nyitraiak előadásában (Archív felvétel) Szeptember 24. és 29. között nyolcadik alkalommal rendezték meg a Színházi Nyitra fesztivált, melynek idei mottója a „Személyiség az ezredfordulón" volt. A kortárs darabokkal klasszikus szerzők aktualizált művei folytattak párbeszédet. LAKATOS KRISZTINA Az idei Színházi Nyitrán 9 ország 14 társulatának 17 előadását tekinthette meg a közönség. Ezek között akadt mozgásszínház, hagyományos vásári színjáték, szabad improvizációkra vagy éppen a klasszikusan felfogott drámai szövegre építő előadás, a színház pszichologikus vonalát képviselő bemutató, illetve nagyszabású, elsősorban vizuális hatásokra törekvő produkció. A fesztivál mottója, a „Személyiség az ezredfordulón" is inkább ennek a sokszínűségnek a tükrében értelmezhető, azaz mekkora szerep jut a személyiségnek az adott színházi elképzelésen beA fesztivál idején nem született egységes vallomás a témában. lül, aminek nem mond ellent az a tény sem, hogy a színház végsősoron mindig a személyiségről szól, akár kiemeli, akár a háttérbe szorítja, minimalizálja azt. A fesztivál idején - már csak a fent vázoltak miatt is - nem született valamiféle egységes vallomás a témában, a bemutatott darabok kölcsönös párbeszédképességéhez a fesztivál szervezőinek - elsősorban a bemutatkozó rendezők kiválasztásában megnyilvánuló - ízlése adta meg a laza keretet. Ami szembeötlő: a színház vizuális elemeinek térhódítása, illetve ezzel párhuzamosan a szöveget háttérbe szorító elképzelések. A rendező megteheti - a klasszikus művek esetében is -, hogy motívumként kezeli a darabot, nyersanyagként használja fel saját víziójának színpadra állításakor, a szöveg sem szentség, fragmentumként is beilleszthető az előadásba. Hogy előnyére válik-e a darabnak, vagy mese és valóság határán. A színház csodáját megteremtve ironizálják is azt: a hármas szerepet alakító Gubík Ági az utolsó jelenetben „ez csak színház" megjegyzéssel Hyppolitaként áll fel a nézőtérről, hogy kézművesként eljátssza a maga előadását. Lehet, hogy „csak színház", de ez legalább sikerült nekik. A bolgár Hamlet krinolinos szoknyában táncol a színpadon. Aztán minden visszazökkenni látszik a normális kerékvágásba: a címszereplő ingben, zakóban mutatkozik újra, amolyan tépelődő entellektüelként. Az anyját és Oféliát is férfi alakítja, maszkulin jellegüket nem A tehetség tűzijátékaként vidám, akciódús gegparádé az előadás. is próbálják leplezni, ráadásul mindkét „nő" legalább egy fejjel magasabb párjánál: Claudiusnál és Hamletnél. „Lenni vagy nem lenni a felnőttek világában?" - ismételgetik a kérdést, előkerülnek a plüssállatkák is, az igazi törésvonal viszont nem a „felnőttek" hatalomra és konvenciókra épülő világa és a gyermeki lét kvázi-ártatlansága között húzódik. Ebben a világban (a férfiak világában?) nincs törésvonal, a szerepek el- és felcserélhetők, a történet mondható, de nem elmondható. A töredékes (és töredékben maradt) gondolatok helyett a rendezőt, Lilia Abadzsijevát sokkal inkább a színház formanyelve érdekli. A tér formája, a mozgás, a zene kifejező ereje, az egymásnak ellentmondó esztétikai kategóriák (a Hamlet esetében tragédia és groteszk, burleszk elemek) helye a színpadon. A Volcano Theatre Company Macbethje mozgásszínház, az expreszszív fajtából. A shakespeare-i téma ürügy, hogy az embertelenségről, az emberben lakozó démonokról valljanak. Idegborzoló benyomások, sikolyok, vibráló képek egy összezúzott és összeroppant élettéren belül. A sötét, fülledt erotikát (is) sugalló színpadon két öszszezárt ember mindennapi erőszaka, kegyetlensége terjed tovább a cseppet sem hétköznapi pusztítás irányába. sem: esetleges. A színház nagyon jól működhet szöveg nélkül is, a teljessége más eszközökkel is megteremthető, de a hatáshoz szükséges a hiányzó helyett némi plusz a képbe. Ezt a rendezők egy része szó szerint így gondolhatta: látványban nem volt hiány. A mottó „az ezredfordulón" kitétele a klasszikus darabok bemutatása esetén válik különösen érdekessé, gondolati és formai szempontból is: mi az, ami máig érvényes az adott műben, illetve milyen aktualizáló eszközöket találnak az adott előadás alkotói. A fesztiválon Corneille, Hebbel, Ibsen mellett öt előadás az örökifjú Shakespeare-t idézte. A Macbeth-tel készer találkozhattak a nézők (a nyitrai Andrej Bagar Színházban Vladimír Morávek állította színpadra, a walesi Volcano Theatre Company táncszínházi előadását Nigel Charnock rendezte), a budapesti Vígszínház A vihart hozta Alföldi Róbert rendezésében, a pozsonyi színművészeti főiskola hallgatói a Szentivánéji álommal érkeztek, Lilia Abadzsijeva társulata (Bulgária) pedig sajátos felfogású Hamlet-adaptációval állt színpadra. Shakespeare hosszú ideje a színház jolly jokere, minden helyzetben érvényes, bármikor idézhető, racionális és irracionális, emelkedett és kommersz egyben. Tolsztoj zagyvának tartotta, Babits sem volt jobb véleménnyel róla, „Shakespeare, ha ma élne, a Dallas forgatókönyvét írná" - szól a vele kapcsolatban ma aktuális szlogen. A rendezőn múlik, hogy az író művének teljességét, a teljesség töredezett voltát, a darab banalitását vagy éppen a banalitás tragikumát mutatja meg. Vladimír Moráveknek címezve a fesztiválon többször is elhangzott (hol ünneplésként, hol kissé keserűen), hogy „megvan a cseh Alföldi". Ami annyiban igaz, hogy Morávek a nyitrai Andrej Bagar Színházban látványos, nagyszabású, szimbólumokban gazdag Macbethet rendezett, s eközben egyszerre tette formává és témává a vizualitás diadalát. Az előadás kezdetén Macbeth (Marián Labuda) pizsamában tévét néz és sört iszik. Adva van a tökéletes „kisember", a képet tovább fokozzák a kertitörpék a ház körül (azaz a vizualitás megarémségei). A ház mellett további kidobott televíziók. Az előadás elején markánsan felvázolva az alaphelyzet: Macbeth a televíziózáson át a nézem, nem látom stádiumába jutott ember, akinek egészséges ösztönei, gondolatai megvakultak, könnyen manipulálható, a hatalmi játszmába csöppenve természetesen veszi át a felkínált, klisészerű szerepet: a „sztárságot", a királyságot, amit megtartani csak bűnök árán lehet. A kezdeti pizsamás jelenet után a jelmezek korhűnek tekinthetők, a történet nincs erőszakkal a jelenbe rántva, de az állandóan ismételgetett „Ó Skócia, Skócia!" is kiüresedett frázis csupán, szó sincs történelmi háttérről, történelmi drámáról, illetve csak annyiban, amennyiben a történelem (és a történelemcsinálás) a mi mindennapjainknak is része. Morávek valóban arról vall (és gondolkodik) a színpadon, amit utólag - a házi feladat is szentesít: a személyiség (buktatói) az ezredfordulón. A történetnek az erős színhatásokkal dolgozó jelmezek (fekete, fehér, arany) és díszletek (a „senki" Macbeth aprólékosan részletezett tárgyi világa után a király csaknem üres, vérvörös trónterme) mellett a meghatározó hangeffektusok (Macbeth német nyelvű üdvözlése felvételről) is szerves részei. A vígszínházi A vihar „kezdődik napjainkban", a Sziget Disco Bárban, ahol Ferdinand, Caliban, Alonzo, Sebastian, Ariel és a többiek drogdílerként, maffiózóként, az „élet királyaiként" vannak jelen, Prospero és Miranda ugyanitt az lét kitaszítottjai, kiszolgáltatott kábszeresek. Prospero drogos álmából bomlik ki a Shakespeare-i sziget. Leszámítva azt, hogy egyegy ilyen markáns ötletet többször egymás után elsütni nem ildomos (az Alföldi Róbert által tavaly rendezett és Nyitrán is bemutatott A velencei kalmár szintén egy kocsmajelenettel indult), nem vagyok biztos benne, hogy A viharnak szüksége volt erre a direkt, formális támasztékra az érthetőség, a befogadhatóság érdekében. A folytatás zanzásítva körülbelül annyiról szól, hogy az egykor szebb napokat látott tehetséges bűvész apa jó partit szerez a lányának, megbocsát az egykor ellene vétkezőknek, és alapjában véve ezzel el is rendeződhetnének a dolgok, ha nem egy nagy drogozással kezdődött volna a történet. Mert így ez csak egy álom, az elkeseredett apa újra a kiskanálhoz nyúl, majd begördül érte egy igazi, sárga mentőautó. Az előadásban van minden, mi szemnek ingere: leereszkedő, majd felemelkedő színpad, ananászbóbitás bennszülöttek, vetített képek, sőt: a szereplők némelyike olykor dalra is fakad. A produkciót bekebelezik Kentaur nagyszerű díszletei, a színpadi történések logikáját, tempóját a technika határozza meg. A pozsonyi színművészeti főiskolások Szentivánéji álmára (rendező: Juraj Sulik) minden ráfogható, csak az nem, hogy monumentális díszleteket vonultat fel. Az erdő egy zöld háló, a kézművesek színházi előadásához elég néhány sörösláda, jelmeznek megfelel a civil farmer-póló-tornacipő együttese, Theseusnak persze öltöny-ingnyakkendő dukál. A főiskolai vizsgaelőadások egyik jellegzetes vonása, a tehetség, az ötletek tűzijátékaként vidám, akciódús gegparádé az előadás: a szerelmet okozó, csodálatos virág egy légfrissítő spray, Zuboly átváltozása után füleit búsan lógatva szűk tangában feszít, Puck kis éjjelilámpával a fején a konnektort keresi. Az előadás nem redukálja Shakespeare-t, a darab végig ott lebeg ég és föld, Gertrúd királyné és Hamlet (Ctibor Bachratý felvétele) Szentivánéji álom a pozsonyi Színművészeti Főiskola hallgatóinak előadásában (Ctibor Bachratý felvétele)