Új Szó, 1999. október (52. évfolyam, 226-251. szám)

1999-10-16 / 239. szám, szombat

ÚJ SZÓ 1999. OKTÓBER 16. TÉMA: AZ ÉLELMEZÉSI VILÁGNAP Sok millió ember csak annyi táplálékhoz jut, amennyi éppen az életbenmaradáshoz elegendő Naponta ezrek halnak éhen Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete 1997ben magyar határozati javaslat alapján élelmezési világnappá nyilvánította október 16-át. ÖSSZEÁLLÍTÁS A Föld népessége elérte a 6 milliárd főt. Az emberiség jelentős hányada olyan térségekben él, ahol az egy főre jutó évi bruttó nemzeti össztermék még a 300 dollárt sem éri el. A világ szegényebbik felében naponta ezrek halnak éhen és sok Siralmas körülmények uralkodnak Afrikában és Délkelet-Ázsiában. millió ember csak annyi táplálékhoz jut, amennyi éppen az életbenmaradáshoz elegendő. Az éhínség globális problémává vált, s noha sokféle elképzelés és tervezet született az elmúlt évtizedekben arról, hogyan lehetne felszámolni, az eredmény igen szerény. Ez a probléma nagyon összetett. Általában az elmaradott térségekben a mezőgazdasági termelés igen kezdetleges, nem produktív. Ugyanakkor a népszaporulat akár hatszor is nagyobb, mint a fejlett országokban. A legsiralmasabbak körülmények Afrika Szahel övezetében és Nem mindenkinek jut terülj, terülj asztalkám... (Illusztrációs felvétel) déli felében uralkodnak, valamint Délkelet-Ázsia néhány igen sűrűn lakott államában. Az állandósult háborús viszály miatt azonban már a Balkán egyes vidékein is katasztrofálissá kezd válni a helyzet. A világon megtermelt élelmiszer akár elegendő is volna az éhínség felszámolásához, de a rászorulók megsegélyezése különböző szervezési akadályokba ütközik, s az sem elhanyagolható szempont, hogy sokan nyerészkedni akarnak még a humanitárius akciókon is. Az Élelmezési Világszervezet (FAO) is sokszor tehetetlen. Gyakran hallhatunk-olvashatunk arról, hogy lejártszavatossági idejű konzerveket és készítményeket küldenek Etiópiába, Csádba vagy Bangladesbe, s az is előfordult már, hogy eleve romlott volt a szállítmány tartalma. De még ha minden rendben is van a küldeménnyel, a helyi hatóságok korrupciója folytán éppen a leginkább rászorulókhoz nem jut el időben az élelmiszersegély. A jó megoldás persze az lenne, ha a szükséges élelmiszert helyben termelnék meg. Sok országban meg is volnának ehhez az éghajlati adottságok, van elég termőföld és víz is, ennek ellenére a szükséges tőke, valamint az ipari háttér hiánya miatt eleve reménytelennek tűnik a mezőgazdasági termelés korszerűsítése. De ott a legnagyobb a gond, ahol még a kedvező természeti adottságok is hiányoznak. A tudósok ugyan kikísérleteztek olyan speciális gabonafajtákat, amelyek még ezekben az országokban is tisztességes terméshozamokat produkálnának, az eredmény mégis lehangoló, mert nincs pénz a talaj folyamatos trágyázására és a növényvédelemre. A világon előállított műtrágyának mindössze 7 százalékát állítják elő és csak 14 százalékát használják fel a fejlődő országokban. Sokkal olcsóbb megoldásnak tűnik, ha űj termőföldeket alakítanak ki az esőerdők helyén. Ez a földfoglalás azonban csak rövid távon jelent megoldást, mivel a trópusi talaj termőereje igen korlátozott, az erdők kiirtása pedig beláthatatlan környezeti veszélyeket hordoz. Századunkban gyors fejlődésnek indult genetika, amely ma már képes beavatkozni az anyag szerkezetébe Valóban segíthet a genetika rajtunk? TUDOMÁNY Vadászó-gyűjtögető életmódot folytató, ide-oda vándorló őseink fokozatosan felismerték, hogy mindennapi táplálékuk forrását biztosabb alapokra kell helyezniük. Ezzel kezdődött a növénytermesztés és az állattenyésztés, amely természetesen elválaszthatatlanul összefonódott a tudatos növény- és állatnemesítéssel is. Már az ókorban élt A genetikailag módosított növényeket és állatokat újabban a „génpiszkált" jelzővel illetik Magyarországon. emberek is tisztában voltak azzal, hogy az utódok öröklik szüleik bizonyos tulajdonságait, ezért olyan növény- és állatfajtákat kerestek, amelyek igényeiknek és szükségleteiknek leginkább megfeleltek, s ezeket igyekeztek elszaporítani. Sokszor a véletlen is besegített, így jöttek létre a ma ismert kultúrnövények és háziállatok. Az emberiség lélekszáma azonban az utóbbi száz év alatt megduplázódott; a civilizáció kezdetétől egészen a 19. század végéig összesen nem éltek annyian a Földön, mint napjainkban. Emiatt fokozott mértékbenjelentkezik az az igény, hogy még nagyobb terméshozamű kultúrnövényeket nemesítsenek ki, de ezek termesztése lehetőleg összhangban legyen a környezetvédők elvárásaival is. A különböző növényvédőszerekkel és rovarirtókkal (pl. DDT) szerzett kedvezőtlen tapasztalatok arra kényszerítik a kutatókat és a nemesítőket, hogy a betegségekkel, a károkozó rovarokkal és egyéb állatokkal szemben ellenálló(bb) fajtákat hozzanak létre. Ebben nagy segítséget jelenthet a századunk második felében gyors fejlődésnek indult genetika, amely ma már molekuláris szinten képes beavatkozni az örökletes tulajdonságok átadásáért felelős anyag szerkezetébe. Ezt génsebészetnek, génmérnökségnek is nevezik. A genetikailag módosított növényeket és állatokat újabban a „génpiszkált" jelzővel illetik Magyarországon. Ennek a kifejezésnek van némi pejoratív felhangja is, hiszen az efféle beavatkozásokkal nem mindenki ért egyet. Különösen Európában nagy az ellenállás a genetikailag módosított növényekkel szemben. Tavaly a skóciai Aberdeenben élő Pusztai Árpád biokémikus nagy lavinát indított el, amikor az egyik tévéállomás showműsorában arról beszélt, hogy a génpiszkált burgonya fogyasztása veszélyezteti egészségünket. Egy egereken végzett kísérletsorozattal támasztotta alá kijelentéseit. 110 napon át etette egereit genetikailag módosított burgonyával és azt figyelte meg, hogy normális koszton tartott társaikhoz viszonyítva lassabban fejlődnek és immunrendszerük kevésbé ellenálló. A rebellis tudóst munkahelyéről azzal az indokkal menesztették, hogy hamis adatokat tett közzé és szándékosan félrevezette a közvéleményt. Pusztai azonban nem adta fel, harcol az igazáért és sokan a pártjára álltak. A kérdés azonban ennél jóval összetettebb. Amerikában semmi kivetnivalót nem találnak a génpiszkált élelmiszerekben, s ha meggondoljuk, hogy az egyik legfontosabb gyógyszert, a cukorbetegség kezelésénél alkalmazott inzulint ma már nagyüzemi méretekben génpiszkált baktériumok közreműködésével állítják elő, bizony nehéz eldönteni, hol az a határ, amelyet már nem lenne szabad átlépni. Egy rőszkei tudákos névmagyarázat szerint a paprika jelentése nem más, mint papríkató, vagyis amitől a pap sír Papar, peperi, piper, pipárlca ÉRDEKESSÉG A paprika szó kétségtelenül a délszláv papar (= bors) kicsinyítő képzővel ellátott paprika alakjának átvétele. A délszláv szó viszont a görög-latin peperi-piper szóból származik, tehát már ott is jövevény. A paprika elnevezés azután a magyar használatban válik egyetemessé, nemzetközi szóvá. A paprika a mai értelemben szótározva először Jambressich András latin-horvát szótárában (1742) fordul elő. Szegeden is, Kalocsán is az 1748. évből származó egykorú följegyzésekben bukkan föl egyszerre. A XVIII. század folyamán jellemző a Paprika családnév feltűnése is Szegeden, továbbá a kalocsai paprikatájhoz tartozó Érsekcsanádon (1729). Az 1745. évben nyomtatásban is megjelent Taxa pharmaceutica Posoniensis szerint a Capsicum magyar neve: török bors, szlovák neve: turecký pepr, német neve: Türkischer Pfeffer. A paprikának más magyar tájakon előforduló elnevezéseiből bizonyos művelődéstörténeti tanulságok is kiolvashatók. Igen jellemző, hogy amíg az Alföldön és az ország belső vidékein a paprika szóként való használata egyetemesnek mondható, a peremtájakon a paprika mint szó még egészen friss jövevény, helyette leginkább a bors, illetőleg a borsot jelentő piper szó valamely alakja járja, így Zalában a pirosbors, az Ormánságban a tatárkabors, Naszvadon (Szlovákia) veresbors, a hétfalusi csángóknál és máshol árdéj (a paprikát jelentő román ardeiu = „tüzes, égető" átvétele), Erdély több vidékén pipárka (a román piparca átvétele). Egy röszkei tudákos névmagyarázat szerint a paprika jelentése nem más, mint papríkató, vagyis amitől a pap sír. E monda szerint ugyanis a papok hozták be hazánkba, de erőssége miatt eleinte nem akart terjedni. Hogy kedvet keltsenek hozzá, ők kezdték enni, közben azonban ugyancsak könynyeztek. Innen a papríkató, ebből pedig a paprika elnevezés. ÉRDEKESSÉGEK A zöld torradalom Ezt a kifejezést egy norvég származású amerikai tudós, dr. Norman Ernest Borlaug használta először, aki a búza fajtanemesítésében és a világélelmezés problémáinak megoldásában elért kimagasló eredményeiért 1970-ben Nobel-békedíjat kapott. Borlaug a második világháború utáni években kezdte el behatóbban vizsgálni, hogyan lehetne a szegényebb országok élelmiszertermelését növelni. Éveket töltött Mexikóban, ahol személyesen irányította a zöld forradalomnak is nevezett gabonatermelési programot. Ezt később számos ázsiai országra - pl. Indiára, Pakisztánra, a Fülöp-szigetekre, Indonéziára - is kiterjesztették, s a búza mellett a rizs, a kukorica, sőt bizonyos térségekben még a szarvasmarha is a kutatások részévé vált. Borlaug a hatvanas évektől kezdve a világ sűrűn lakott, de gazdaságilag elmaradott térségeiben igyekezett bevezetni az új termelési módszereket. Norman Ernest Borlaug A tenger kincsei A világtenger fontos szerepet játszik az emberiség élelmezésében. A tengeri halászat már az ókorban is elterjedt volt, de csak a hajózás fejlődésével vált lehetővé, hogy meghatározó szerephez jusson a világgazdaságban. A legtöbb halat a partokhoz közeli, jól átvilágított és viszonylag hidegebb vizekben halásszák. A világtengerben nem egyformák a halak egyik fő táplálékforrásának, a planktonnak a létfeltételei. Elsősorban az oxigénben dús, hidegebb vizekben élnek azok a mikroszkopikus növényi és állati szervezetek, amelyek a halak és más tengervizi élőlények táplálékát képezik. A legtöbb halat az Izland és Norvégia között elterülő Norvég-tengerben, a Szent-Lőrinc-öböl környékén, a Csendes-óceán perui és chilei partvidékénél, valamint a Dél-kínai-tengerben és a Filippino-tengerben halásszák. A hidegebb vizekben elsősorban tőkehal, lazac és hering található, a melegebb vizekben a szardínia, a szardella, a languszta és a homár dominál. A bálnavadászatot ökológiai megfontolásokból jelentősen korlátozták és szigorú előírásokhoz kötötték. Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb figyelmet fordítanak a tengeri moszatokra is, amelyekből elsősorban állati tápokat állítanak elő, de az emberiség élelmezésében is fontos szerepet szánnak nekik. A gabonatermesztés kezdetei Az ásatag leletek szerint a célirányos gabonabegyűjtés, pontosabban a gabona sarlós aratása i. e. a 8-7. évezred között kezdődött el a vadárpával, valamint a vad egyszemű és kétszemű búzával és kölessel. Elő-Ázsiában eddig több mint féltucat olyan ősi település maradványait ásták ki, ahol kimutatható, hogy lakóik már letelepdtek, pedig a földművelést még nem ismerték, ám évről évre rendszeresen aratták a körülöttük vadon termő gabonát. Lehet, hogy nem tartózkodtak egész éven át a telephelyen, de a gabonaaratás időszakára visszatértek, s addig maradtak, amíg fel nem élték a készletet. Sajnos, semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy részleteiben mik lehettek azok a kényszerítő mozzanatok, amelyek az addig csak arató embert a földet megmunkálóvá és bevetővé tették. Erre csak a logikus következtetés adhat némi támpontot. Egy feltételt eleve el kell fogadni: ilyen egészen alapvető életforma- és szemléletváltást csakis nagyon komoly kényszerítő körülmények erőszakolhattak ki. Amíg volt elegendő vadon termő gabona, senkinek nem jutott eszébe és nem is vállalkozott arra a munkára, ami a földműveléssel járt. Számtalan tapasztalat és megfigyelés bizonyítja, hogy a természeti népek kényszerítő körülmények nélkül sohasem voltak hajlandók nehéz testi munkát végezni. Egészen biztos, hogy Elő-Ázsiában élő őseink is csak akkor láttak hozzá a föld megmunkálásához, amikor már más módon nem jutottak elegendő élelemhez. álrfe; i ' Sv /" Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér