Új Szó, 1999. október (52. évfolyam, 226-251. szám)

1999-10-08 / 232. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1999. OKTÓBER 7. RÉGIÓ 8 Október 1. és 3. között zajlott az I. Szlovákiai Magyar Művészeti és Média Fesztivál Komáromban. A hazai szellemi élet képviselőinek fórumává válhatna Nem elég a színes program, publikum is kell írva vagyon Murphy törvénykönyvében: minden, ami elromolhat, előbb-utóbb el is romlik. Eme magvas gondolat 007-es továbbfejlesztett változata az, hogy ha kihagysz valamit a számításból, az előbb-utóbb az adott dolog meghatározó tényezőjévé válik. LAKATOS KRISZTINA Mint például az I. Szlovákiai Magyar Művészeti és Média Fesztivál esetében, ahol a szervezők mindenre gondoltak, csak azokra a minimális mechanizmusokra nem, amelyektől egy rendezvény olajozottan működik. (Első nap, október 1.) Az indításnak szánt matiné észrevétlenül kezdődik, és úgy is ér véget. Ahogy egy kedves kollégám megjegyzi: nyolc fő híján mintegy negyedszázán ülnek a nézőtéren. A könyvkiadók bemutatkozásakor már nyilvánvalóvá válik: élő ember (leszámítva a szakmát) önszántából nem jön a sportcsarnokba. Kár, mert a könyvbemutatók - amúgy belterjesen - remek hangulatban zajlanak, az érdektelenség iróniát és öniróniát hoz elő a szerzőkből. Késő délután az írott médiára vár a nagy tapasztalat: a sajtó nem „negyedik hatalom", legjobb esetben egymásnak beszélhetnek a napi-, heti- és regionális lapok főszerkesztői. Bárdos Ágnes remekel: úgy kérdez - finoman -, hogy annak éle van, a válaszokat nem lehet kikerülni. Mindezt az ürességtől kongó, becslések szerint kb. 2000 férőhelyes lelátó keretezi. Programpontként fel van még tüntetve egy beszélgetés Chrudinák Alajossal (nagyon megváltozhatott, nem sikerült megpillantanom) és gróf Spanyol Zoltánnal (Batta Györggyel éppen most készül megalapítani a Magyar Ifjak Világlapját), de ez elől már a legedzettebbek is megszöknek. Közben a város egyéb pontjain is zajlik az élet: a Jókai Színház körtermében megnyílik Nagy János szobrászművész kiállítása, délután St. Martin szaxofonművész és Martin Ďurdina trombitás zenél a Városháza tornyában mindazon szerencséseknek, akik valamilyen úton-módon tudomást szereztek arról, hogy a koncert időpontját előrehozták néhány órácskával. A vmk-ban néptáncest zajlik, a Klapka téren a Bástya citerazenekar koncertezik. Este a pontot az i-re a RÉV Pinceszínház teszi fel. Remekül beválik mint fesztiválklub, a személyzet bírja idegekkel és inakkal hajnalig, nem csinálnak kettőkor zárórát, s amikor végképp eljön a vég, udvariasan hozzák a mélyen tisztelt nagyérdemű tudomására (ez az igazi „evangélium", ha másoknak nem, hát a Jókai Napok notórius éjszakázóinak). A Pinceszínház színházként viszont nem válik be. Eszenyi Enikővel beszélget Szabó G. László, miközben a helyiség túlsó végében már lassan tetőfokára hág a kocsmai hangulat. Eszenyi profi, szeme sem rebben, mosolyogva végigcsinálja, pedig a hangosítás nem működik, jószerével csak a színpad közelében hallani valamit. Nézem, ahogy Szkukálek Lajos méltányolandó munkakedvvel saját kezűleg veri be a szögeket a falba. Galéria by night. Tény: a hírek a Kárpátmedencén belül sem áramlanak akadálytalanul. (Második nap, október 2.) A magyar nyelvű elektronikus média bemutatkozásának pontos meghatározása - szimpózium. így már jobb, a Tiszti Pavilon dísztermébe senki nem vár nagy tömeget. A fődíjat magamban Dobos Lászlónak ítélem. A Magyarok Világszövetségének elnökeként egy afféle „összmagyar hírügynökség" tervét fejtegeti. Előnye az lenne, hogy bárhol a világon, mondjuk Párizsban tudni lehetne akár már reggel nyolckor, mi történt mondjuk Csíkszeredán reggel hatkor. Valóban: egy szlovákiai magyarnak bizony sokszor egy újvidéki magyar nagyobb egzotikumnak számít, mint egy bantu néger, és az is tény, hogy a hírek a Kárpát-medencén belül sem áramlanak akadálytalanul. Aztán elképzelem, amint bárhol a világon, mondjuk Párizsban francia lapok szerkesztői tolakszanak az „összmagyar hírügynökség" monitorjai előtt... A vigaszdíjat a Húzom, húzom, ki tudja, meddig bírom. Eperjes Károly nem színészként, „szent emberként" jutott el a pápához. Eszenyi Enikő jött, látott - és a hangja elúszott (Dömötör Ede felvételei) TV 2 képviselője kapja. Nem beszél anyagiakról, szomorú valóságról, leépítésekről, egyszerűen közli: az ő intézménye nem rendelkezik semmiféle műsorszórási joggal Magyarország határain kívül, ha arról beszélne, mennyire hatnak a TV 2 műsorai az itteni nézőkre, törvényt sértene. Azt azonban fölajánlja: ha bármely regionális csatorna szerkesztője, operatőre, egyéb munkatársa úgy érzi, volna mit tanulnia a TV 2-nél, szívesen látják néhány hétre. Őszinte és konkrét. Tizenegytől már zajlik a táncháztalálkozó, szerencse, hogy ez már a tizedik, szerencse, hogy a néptáncosok jól összeszokott közösség, szerencse, hogy legalább ez a rendezvény nagyjából megtalálja a saját közönségét. Laikusként a Veszprémer Klezmer együttesjelenti a legnagyobb élményt, a komáromi roma hagyományőrzők is jók. A kirakodóvásár körülbelül nyolc standra korlátozódik, egy kis cserép, egy kis szőttes, egy kis ezüst(?)ékszer, ehhez jön még a viseletbemutató, játszóház és kézműves-foglalkozások a gyerekeknek. Már majdnem olyan, mintha fesztiválon lennénk: nyüzsgés, emberek, spontán alakuló csoportok, lendület. Délután komolyzenei koncert neves művészekkel, szolid érdeklődés mellett, este a „RÉV-Színház" gálaestje, tájainkon régóta ritkán látható művészekkel. Csaknem teltház, legalább a nagy nevekre bejönnek még az emberek. Éjszaka a vigadalom a RÉV-pincében folytatódik, néha négy zenekar is húzza a talpalávalót egyszerre, mindegyikük köré egy-egy mini tánckar szerveA legnagyobb fesztiválokba is belefér egy kis naiv amatőrizmus. ződik. A hivatalos programok során be nem fejezett eszmecserék magánbeszélgetésekké alakulva szintén itt folytatódnak. Nevezzük független fórumnak. Nevezzük FFF-nek- fesztiváltól független fórumnak. (Harmadik nap, október 3.) Még hajnalban figyelmeztetnek, hogy délelőtt tízig hagyjuk el a szállodai szobát. Az első program egykor kezdődik, Eperjes Károly két filmjét vetítik, előbb a 6:3 avagy Játszd újra Tutti címűt, ezt követi egy beszélgetés a művésszel (variációk a Jézus Krisztus- és az Orbán Viktortémára), majd jön az Egy tél az isten háta mögött. Kettőtől a szlovákiai magyar tudományos műhelyek mutatkoznak be - egymásnak. Rosszabbul járnak, mint a sajtó: pénteken legalább műsorvezető akadt, vasárnap már az sem. Közben kiderül, hogy Nagy János szobra talán egy napot bírt ki sértetlenül a Magyar Ház bejárata előtt, éjszaka újkori vandálok festették le. Hattól a pozsonyi Színművészeti Főiskola diákjai lépnek fel a Jókai Színházban, este ugyanitt Ladányi Andrea és az L.A. dance company. Ha valami miatt megérte megrendezni ezt a fesztivált, ők azok. Éjféli Marathon No. 2, No. 3 - kifulladásig. (Napokkal a vége után) A szervezők - a Nyári Szabadtéri Táncszínház Alap, a RÉV Polgári Társulás, a Szlovákiai Magyar Folklórszövetség, a Komáromi Lapok és a Madách Posonium - elfeledkeztek valamiről: nem elég egy fesztivál makrostruktúráját kialakítani, attraktív programokat felsorakoztatni, a háttérmunka legalább olyan fontos. Jelesül az, hogy ma már nem lehet kihagyni a publikum megszervezését sem. Ánnak idején, az átkosban ez egyszerűbben működött: az adott rendezvényre a tömegszervezetek kilószámra szállították a nézőt, ma viszont nehezebb az embereket tömegesen megszólítani. Jószerével egyenként kell, és ehhez nem elég néhány plakát a sétálóutcákon, és valljuk be őszintén: nem elég a sajtókampány sem. A „civil társadalom" (értem ezalatt a nem szakmabelieket) képzetében a média, a művészet világa zárt kör, a közönség érdeklődésének felkeltése kemény küzdelem, s egy fesztiválnak éppen erről kellene szólnia. Tömegeknek tálalni „emészthető" módon, lazán, kötetlenül akár a legkomolyabb témákat is. Lap- és könyvkiadók panaszkodnak nap mint nap, hogy egyre csökken az olvasók tábora, hogy a fiatalokat nem éri el az írott kultúra. Ebből a szempontból a háromnapos rendezvénysorozat szerencsétlennek tűnő péntek délelőtt 11 órai kezdése akár jól is jöhetett volna: a komáromi középiskolákkal bizonyára meg lehetett volna beszélni, hogy hozzák el a gyerekeket, rögtön szólt volna valakinek a program. Ezen felül bizonyára nem lett volna olyan nagy munka kipróbálni, működik-e a mikrofon és a hangfal a Pinceszínházban, lehetőleg stabilan megszervezni az egyes fellépések időpontját, és úgy általában: jobban kézben tartani az eseményeket. A legnagyobb fesztiválokba is belefér egy kis naiv amatőrizmus, de ilyen bakikat (sőt bakik ilyen sorozatát) egy ekkora horderejűinek szánt) rendezvény esetében nem lehet elnézni. A rendezvényre mindezek ellenére szükség van. Ez a fesztivál lehetne az az évente sorra kerülő biztos pont, ahol a hazai szellemi élet képviselői együttesen mutatkozhatnak be, ez a pár nap együtt pótolhatná a nálunk nem létező kulturális rendezvények egész sorát, könyvhéttől a bluesfesztiválig. A programok sora azt bizonyította, azokban, akik vállalták a rendezést, van ötlet, fantázia, ambíció, úgy tűnik, nem is az anyagiak okozzák a gondot. Csak a részletek. Amikben nem kell elveszni, de azt sem szabad hagyni, hogy viszszaüssenek. Nagy János szobrászművész Perdül a szoknya, fordul a lány Kis (majdnem) éji zene a Bástya citerazenekarral A közönség a távolból hallgathatta St. Martin szaxofonszólóját A Tiszti Pavilonban az vonósnégyes koncertezett