Új Szó, 1999. szeptember (52. évfolyam, 201-225. szám)

1999-09-06 / 205. szám, hétfő

10 GAZDASÁG ÉS FOGYASZTÓK ÚJ SZÓ 1999. SZEPTEMBER 7. Michael Johnson második a sportág történetében, aki mindkét számban rekordot döntött; kilenc világbajnoki címmel minden idők legeredményesebb atlétája Kitartó csúcstartó kétszázon és négyszázon Johnson... Szerda, 1999. augusztus 26., este 20:45. A sevillai olimpiai stadion elcsöndesedik. Indulásra kész a 400 méteres futás döntőjének nyolctagú mezőnye: Jamie Baulch, Mark Richardson (mindkettő brit), Gregory Haughton (jamajkai), Carlo Parrela (brazil), Alejandro Cardenas (mexikói), Jerome Young és Antonio Pettgrew (amerikai). Nem hiányzik még valaki? MAREK SVÁTEK De igen. Az ötös pályán Michael Johnson készülődik. Hatvanezer néző élőben, többmillió pedig a tévéképernyő előtt ülve (már aki bírta ülve) váija, mivel rukkol elő ez a 31 éves futófenomén. Már arany futócipőjével is kitűnik a többiek közül, de a java még hátra van. Eldördül a lövés. Johnsont szinte alig lehet nyomon követni, úgy szedi a lábát. A 43,18 másodperces világcsúcsot 33,34 kilométeres óránkénti sebességgel tette meg. Igazából a többiek sem panaszkodhattak. Az ezüstérmes Sanderlei Claro Parrela 44,29cel dél-amerikai, a bronzérmes Alejandro Cardenas 44,31-gyel mexikói rekordot döntött. De ezeket az adatokat 20:46-kor kevesen tudatosították. Minden tekintet Michael Johnsonra szegeződött, aki abban a pillanatban a világ legboldogabb emberének tűnt. Először az eredményjelző táblánál pózolt a fotóriportereknek, majd hátára vett egy amerikai zászlót és azzal vonult a szurkolók elé. Kézfogás, vállveregetés, autogramosztás, egy egészen más Michael Johnson. Korábban nyilatkozni sem volt hajlandó, nemhogy a közönség előtt tetszelegni. Most meg mintha kicserélték volna. Egy világcsúcs mindig jó alkalmat nyújt a statisztikusok számára, hogy visszatekintsenek a múltba, mikor, kinek a nevéhez fűződött az első, majd a további legjobb idő - ez esetben 400 méteren. Charles Reidpaht amerikai futó szentelte föl a távot: 1912-ben 48,2 másodperc alatt teljesítette Stockholmban. Az első világháborúig az új kontinens atlétái voltak a nyerők, hegemóniájukat 1939-ben a német Rudolf Harbig döntötte meg, 46 másodperccel. Rómában, 1960-ban honfitársa, Carl Kaufmann 44,9-re tette a mércét. Az amerikaiak és a németek után jamaicaik is szóhoz jutottak, név szerint Herb McKenley és George Rhoden. Ám a prímet mégiscsak a jenkik viszik, ók összesen 17-szer állítottak fel világcsúcsot 400 méteren. Az emlékezetesebbek közé tartozik Lee Evans teljesítménye az 1968-as olimpián: a Mexico Cityben elért 43,86 másodpercet huszonkét évig nem bírták megdönteni. Majd jött Harry „Butch" Raynolds és 1988. augusztus 17-én, Zürichben 43,29 mp alatt ért célba. Megint jó pár évbe telt, amíg felülmúlták a világcsúcsot. Tizenegy év és kilenc nap után Michael Johnson pipálta le a szakállas rekordot. A részletes elemzés szerint hoszszabb lépéséeinek köszönhető az eredmény. Raynolds 250 centimétert tudott, Johnsonnak 270-et. Raynoldsnak 11,2 másodpercig tartott az első 100 méter, Johnson 10,9 után volt túl rajta. A táv felénél így festett az ábra: Raynolds 21,4 mp, Johnsonnak 21,0 mp. A legnagyobb különbség 300 méternél volt: Raynolds 32,2 mp, Johnson 31,3. Az utolsó 100 méteren Raynolds volt a gyorsabb, 11 századdal. Ezt a részletes elemzést a spanyol El Mundo című napilap tette közzé. Az újságírók már az elődöntő után megérezték, hogy itt valami nagy eredmény készülődik, ekkor ugyanis Johnson 43,95 másodperccel győzött. Kérdezték is az edzőjétől, Clyd Harttól, milyen időre lehet számítani, de ő csak ennyit mondott: „Nem tudom, annyi biztos, hogy jobb lesz az ideje, mint az összes többinek." És lőn. Carlo Parrela 1,11 másodperccel maradt le. Johnson máris új csúcsról álmodik. Szerinte 43 másodpercen belül is lehet futni. Merész vállalkozás, de nem lehetetlen. Michael Duane Johnson 1967. szeptember 13-án szüetett Dallas luxusnegyedében, Oak Cliffben. A családot a mama tartotta kézben gyakran felébredt benne a tanári énje, ilyenkor a szomszédok is hallhatták, hogyan utasítja rendre a gyerekeket. Rend és tanulás. Ezt verte utódai fejébe, s Michael két leánytestvére a mama nyomdokaiba lépett: mindkettő tanító. Egy harmadik kutatóintézetben dolgozik, Michael fivére pedig a számítástechnikában találta meg a neki való munkát. Michael, a család Benjáminja szintén szerzett diplomát. A Bayíor Egyetemen 1990-ben tette le az utolsó vizsgáját marketing szakon. Ekkor nagy dilemma előtt állt, a hivatást vagy a sporot válassza-e. Végül az atlétika mellett döntött, s ezzel máig is nem egy örömteli pillanatot szerez a sportág szerelmeseinek. Clyd Hart 1986-tól az edzője, s ha Michael nem sérül meg, már a '88-as szöuli olimpián indult volna. Négy évre rá, Barcelonában már nem hiányozhatott. Egy viadalt leszámítva, amikor Fredericks gyorsabbnak bizonyult, két évig legyőzhetetlen volt 200-on. Barcelonában egyértelműen Johnson volt a favorit. El is hívta az egész családot, hogy méltón ünnepelhessék a győzelmet, de csalódás lett a vége. Megfertőzte egy vírus, öt kilót lefogyott és már az lődöntőben kiesett. Sőt, a sajtótájékoztató után összeesett. Sovány vigaszként be kellett érnie a 4x100 méteres váltóban szerzett aranyéremmel. Atlantában kamatostul kárpótolta magát. Négyszázon és kétszázon is indult, egy hét alatt az előfutamokkal és a középdöntőkkel együtt nyolcszor kellett kellett rajthoz állnia. Négyszázon 43,59-cel lett olimpiai bajnok, majd következett a fél táv. Már Atlanta előtt igazolta formáját, a Egyesült Államok bajnokságán 19,72-ről 19,66-ra javította Pietro Mennea tizenhét esztendős világcsúcsát. De amit az olimpián művelt, attól mindenkinek elállt a lélegzete. Talán az eredményjelző tábla sem hitt a szemének: Johnson 19,32 másodperc alatt ért célba!! Száz év alatt még egy olimpián sem fordult elő, hogy ugyanaz a futó szerezze az aranyérmet 200-on és 400on. Az sem zavar senkit, hogy a kitartó csúcstartó amolyan Jessie Owensre emlékeztető, meglehetősen furcsa stílusban fut. A lényeg az eredmény. Már 1993-ban, a stuttgarti vébén megmutatta, mire képes 400-on. Két éve Athénban is ó volt az első számú befutó, s ha mindehez hozzászámítjuk a váltóban szerzett aranyérmeket, rádöbbenhetünk, hogy Michael Johnson kilenc világbajnoki címmel minden idők legeredményesebb atlétája. Épp a sevillai 4x400-es váltó tagjaként szerzett aranyérmével előzte meg a legendás Carl Lewist. A szintén amerikai Tommie Smith (200m - 20,0; 400m - 44,5) csak a második futó, aki mindkét távon világcsúcstartó. Pályafutása során 19szer ért célba 400-on 44 másodpercen belül. Karrieije első győzelmét 1989. április l-jén könyvelhette el (46,49), és 1989 óta csak kétszer előzték meg: 1989. február 24-én, New Yorkban második lett McKay mögött, tavaly Oslóban Richardson és Thomas bizonyult jobbnak. Négyszázon nyolcszor, kétszázon tizennégyszer futotta minden idők legjobb idejét. Sevilla előtt a tíz leggyorsabb idő alapján 43,62 volt az átlaga. Raynoldsszé 43,98, Wattsszé 44,05. Ebből is látszik, kicsoda is ez a Michael Duane Johnson. Eddie Irvine mintájára David Coulthard is világbajnoki babérokra tör; két futamgyőzelem után már csak tizennégy pont a lemaradása Mika Häkkinennel szemben (Vándor)cirlcusz a Forma-l-ben: nyomulnak az árnyékpilóták JÁN HUDOK A Forma-l-es autós gyorsasági világbajnokság tizenkettedik futamának színhelyét, a belga SpaFrancorschampset az egyik legszebb pályának tartják. Elsősorban a nézőket szolgálja: a 6974 méteres aszfalt körpályán több látványos szakasz akad. ilyen az „Eau Rouge" (vörös víz) nevű kanyar, amelyet a pilóták 290 kilométeres óránkénti sebességgel veszik be - itt aztán rögtön egy kisebb lejtő fogad ja őket, ettől még izgalmasabb a manőver. A következő „akadály" egy emelkedő, melynek csúcsán az autók egy pillanatra szinte teljesen irányíthatatlanná válnak. Egy szó mint száz, a pályát olyan versenyzőkre szabták, akik igazán értik a dolgukat. Tavaly a két Jordan-pilóta vitte el a pálmát: Damon Hill az elsó, Ralf Schumacher a második helyen végzett. Előtte azonban még történt egy és más. Zuhogó esőben indították el a futamot, a rajt után tizenkilenc autó ütközött össze. A vizes pályán az addig élen álló Michael Schumachert sem kímélte a sors. Előzés közben nekiment David Coulthard McLarenének és fel kellett adnia a versenyt. Pedig már a kezében volt a győzelem, ráadásul ő vezette a világbajnokságot. Kis híján nagy balhé lett az esetből, a dühödt Schumacher férfiasan szerette volna rendezni a számlát a skót pilótákkal, ám a szerelőknek időben sikerült lecsillapítaniuk. Végül belátta, hogy ó hibázott, s a következő nagydíj előtt bocsánatot kért a Mclarentól. Idén sem járt több szerencsével. Nem is számolt vele senki, mert bár ült már a volán mögött Silverstone óta - a júniusi balesetéből még nem épült fel teljesen. Ha időben visszatér, még lehet esélye a világbajnoki cím megnyerésére. A Fioraneban tartott próbaedzésen jobb időt ért el, mint a „dublőre", Mika Salo, sőt, a szájhős Eddie Irvine-on is túltett. Ez a tény gyökeresen megváltoztatta a dolgok állását a Ferrarinál, Belgium előtt már nemcsak a verebek csiripeltek a visszatéréséről. De győzött a józan ész. Augusztus 24-én a csapat hivatalosan bejelentette: Schumacher Belgiumban biztosan nem áll rajthoz. Szinte már hagyomány, hiszen tizedszer fordul elő, hogy az időmérő edzésen Mika Häkkinen volt a befutó. Nem úgy a BAR pilótái. Villeneuve és Zont ripityára törte a kocsiját, a két versenyzőnek viszont a haja szála sem görbült. A csapat vezetőinek a tesztautókat kellett Belgiumba rendelniük, mert régi szokás szerint csak egy pórjárgányt vittek magukkal. Maga a futam simán zajlott. Még az a Jaques Villeneuve is célba ért, aki Belgiumig mind all nagydíjon kiesett. A végeredmény az első kanyarnál, a La Source-nél dőlt el. Utána végig egyhangú volt a menet. David Coulthard - szokásához híven megint látványos előzésre adta a fejét. Lett is nagy kalamajka, hiszen a Mcl^ircn forgatókönyve szerint Hakkinennek kell vezetnie a mezőnyt, Coulthard feladata a többiek föltartása. Most nem így történt, s nem sok hiányzott, hogy megismétlődjön az Osztrák Nagydíjon a szindróma. Ott, mint tudjuk, szintén a skót furakodott előre, ügyet sem vetve arra, hogy csapattársa eközben leszorult a pályáról. A belga futam után Häkkinen nem kommentálta a történeteket. Amikor megkérdezték tőle, szólt-e Ron Denis csapatfőnöknek, hogy tegyen rendet a háznál, kitért a válasz alól. Mi is történt a La Source-nél? Häkkinen beragadt a rajtnál, amit Coulthard szemfülesen kihasznált és egy határozott mozdulattal az élre tört. Ha nem ők ülnek a volánnál, sokkal szerencsétlenebbül végződhetett volna a dolog. A világbajnok pilóta körökön át nem bírt napirendre térni a dolog fölött. Coulthard elhúzott, a címvédőnek maradt a második hely. A világbajnokság állása így is módosult, de tény: Häkkinen soványka egypontos előnye Irvine előtt rossz fényt vet a McLaren skót versenyzőjének tettére. Mika szavai mindent elárulnak. „Azt a helyet nem tartom megfelelőnek az előzéshez. Élmény voít, az már igaz, de nem túl kellemes." Coulthard is mondott véleményt: „Remek manőver volt. Lehet, hogy túl gyorsan kerültem a kanyarba, de amint összekoccantunk, balra húztam a kormányt, gondolván, Mika úgyis elém kerül. Ilyen a motorsport." Ilákkinen szemmel láthatóan más véleményen volt. A verseny után nem gratulált Coulthardnak, s a szokásos pezsgőzésból sem vette ki a részét. A McLaren Mercedesnél a hangulat a fagypont alá süllyedt. Két győztes futammal a zsebében Coulthard is megszerezheti a világbajnoki címet. Tizennégy pont a hátránya kollégájával szemben. Mintha megérezte volna, hogy itt a nagy alkalom: ha Eddie Irvine képes volt kilépni Michael Schumacher árnyékából, miért ne sikerülne neki ugyanez a McLarennél Häkkinennel szemben? A hírnév és az üzlet világában nincsenek barátok, nincs szolidaritás. Még a csapattársak közön sem. A McLarenben megvitatták az ügyet. Három nap elteltével Ron Denis kijelentette, Coulthard megkapta az engedélyt, hogy a világbajnoki címre vadásszon. „Kellemes érzés két olyan versenyzőt tartani, aki a legmagasabb babérokra tör. Ne feledjék, hogy ez nem a puhány emberek sportja! Sokan még most sem hiszik el, hogy mindkét pilóta szabad kezet kapott" - mondta Denis. Neki mindegy, lesz a nyerő. David vagy Mika. Coulthard húzását az „ellentábor" is örömmel fogadta. Schumacher továbbra is az ötödik helyen áll, a végső győzelem számára sem veszett fejsze nyele. Elméletileg. Gyakorlatilag Eddie Irvine az, aki beleszólhat a dolgok állásába. „Ha visszagondoHäkkinen szemmel láthatóan más véleményen volt. lok a Belga Nagydíjra, örülhetek, hogy csak egy pont a lemaradásom. Bár nem mai gyerekekkel kell felvennünk a versenyt, mégis bízom benne, hogy már Monzában bizonyítani fog a Ferrari." Az olasz istálló sokat köszönhet Coulthardnak. Irvine negyedik és Salo hetedik helye kevés volt az üdvösséghez, de a McLaren skót pilótája a legjobbkor segített be. Monza, Neuburgring, Szuzuka és Kuala Lumpur előtt Häkkinen szépen megugorhatott volna, így azonban még mindig nyílt a verseny. Talán megéljük még az 1986-os esetet, amikor a Williamsen belüli Mansel-Piquet párharc az utolsó pillanatban, Ausztráliában Alain Prost javára dőlt el. Akkor Prost a McLaren színeiben versenyzett... (TA SR-felvétel) és Johnson Már nfem ilyen egyértelmű Häkkinen hegemóniája a McLarennél