Új Szó, 1999. szeptember (52. évfolyam, 201-225. szám)

1999-09-03 / 203. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1999. SZEPTEMBER 3. HI

RDETÉS 9 Véra Cais: „Manapság küzdeni, harcolni kell a lehetőségekért. Most Leonardo da Vinciről forgatok filmet. Aztán Leopardiról, a 19. századi olasz líra nagy alakjáról írok színművet." Nem túl zajos magány Ő hogyan fogadta, amikor közölte vele, hogy mit szeretne? Münchenben dolgoztam akkoriban, onnan ugrottam át Františkovy Láznéba, ahol Hrabal úr rendszeresen gyógykezeltette magát. Ott találkoztunk először. Nem volt velem szemben sem kedves, sem udvarias. „Miért akar egy hülye nő filmet forgatni?" - kérdezte. Én azt nem tudom, feleltem, de a Zajos magányt nagyon szeretem. „Hisz a kártyában? - folytatta. Akkor nézzük meg, mit mond a tarokk." És megnéztük. „A filmet leforgatja, de a jogokat mástól kell megszereznie. Én már eladtam." A jogok pedig a Barrandovon, illetve Menzel kezében voltak, aki nagyvonalúan lemondott róluk. Csaknem húsz éwel ezelőtt, a spanyolországi Compostelában döntötte el Véra Cais, hogy filmre viszi Bohumil Hrabal Zajos magány című regényét. 1995ben el is készítette Philippe Noiret főszereplésével. Francia producere azonban mostohán bánt a filmmel. SZABÓ C. LÁSZLÓ Véra Cais négy éve harcol a forgalmazási jogok megszerzéséért. Filmjének franciaországi vetítését betiltotta, ahhoz viszont, hogy a vágással változtathasson rajta, s hogy a Zajos magány elnyerhesse végső formáját, vissza kellene kapnia. Producere azonban más véleményen van. Ami az övé, az nem lehet másé, állítja. Ahhoz már nem nyúlhat senki. Még a rendező sem., aki munkáját ily módon befejezetlennek tartja. Hrabal regényét előbb Ewald Schorm, majd Jin Menzel akarta filmre vinni, aztán az élet úgy alakította a dolgokat, hogy maga szerte híres zarándokhelyre, lelki szemei előtt lepergett Hrabal Zajos magánya. Már csak az író beleegyezése kellett, hogy a regényből filmet forgathasson. Hrabal pedig, látva a mindenre elszánt nőt, nem sokat teketóriázott. A forgatás heteiben még arra is hagyta rábeszélni magát, hogy szerepet vállaljon a filmben. így lett Philippe Noiret partnere és Véra Cais színésze 1995-ben. Röviddel azután, hogy elkészült a film, a cseh közönség meg is nézhette. A francia nézők miért nem láthatják? Már látták. A producerem ugyanis, a beleegyezésem nélkül, két helyen is bemutatta, sőt a francia tévé is sugározta. Minderről utólag szereztem tudomást. Ez volt a kisebb bajom. Ennél sokkal jobban bántott, hogy Philippe Noiret-t is „kihagyták a játékból" .Neki sem szóltak, hogy ez most ünnepi bemutató vagy televíziós premier lesz. Ó pedig valóban megérdemelte volna. Miért ez az irgalmatlan huzavona producer és rendező között? Nem. Csak a barátaitól és az ismerőseitől tudja, hogy szép munkát végzett. Ó nem nézi meg soha, hogy mit forgatott. Neki elég az utószinkron, amikor a jelenetek zöme lepörög előtte. Jelen esetben azonban adósa a nézőknek, mert az utószinkron még nem készült el. Cseh szinkronnal, feliratozva látták a franciák is a filmet. De mert Noiret végig jól érezte magát a csehországi forgatáson, azt mondta, ha kell, ingyen is megcsinálja az utószinkront. Felismerte már, hogy Csehországban miért bukott olyan nagyot a Zajos magány? Először is jött egy cseh nő Párizsból, és addig ügyködött, míg megszerezte a megfilmesítés jogát. Sokaknak már ez sem tetszett. Mert ha Hrabal, akkor ugye, Jirí Menzel. Közben a legnagyobb segítséget épp tőle kapta. Nem is fogom neki elfelejteni soha. Menzel valóban lovagiasan viselkedett. Látta, hogy ez minden vágyam, hogy erre a filmre készültem több mint másfél évtizede, és még Hrabal úrnak is odaszólt, hogy bízzon bennem. Elrugaszkodásról hallani sem akartam." Menzel segített az apai ágon cseh, anyai részről szerb származású, 1967-től Franciaországban élő rendezőnek álma megvalósításában. Františkovy Lázné - Prága - Párizs. Véra Cais útja Bohumil Hrabalig. Cseh nagyapjának Szlovéniában volt acélgyára és tizenkét szobás kastélya. A gyárat elvették tőle, a kastélyról ő maga mondott le. Fia a partizánok oldalán állt, a „kapitalista családnak" mégis menekülnie kellett az országból. így kerültek Františkovy Láznéba, ahol már csonka családként vetették meg lábukat, hiszen a papa gyorsan továbbállt Párizsba. Mire a többiek követhették volna, lezárták a határt. Véra Cais „burzsoá csökevényként" dolgozott szövetkezetben és gyógyfürdőben; trágyát hordott és üstöket súrolt. Miután „titokban" felvették egy isten háta mögötti középiskolába, érettségi bizonyítvánnyal a kezében egy katonai létesítmény éjjeliőre lett. Prágából repülőjeggyel nyert egérutat, Párizsban azonban senki sem várta. A gyakori rendőri zaklatások miatt szülei már évekkel korábban elváltak, így kint élő édesapjától nem várt és nem is kapott segítséget. Volt utcai újságárus és kávéházi felszolgáló, pesztonka és „egyszemélyes takarítóvállalat". Később bekerült a francia rádióba mint hírszerkesztő, aztán a férje révén kapcsolatba került a filmmel, és beállt rendezőasszisztensnek. Nogenteban aztán elvégezte a filmművészeti főiskolát, és amikor 1980-ban elindult Compostelába, az Európa(Dömötör Ede felvétele) Én ezzel a filmmel még nem készültem el. A vágást nem tudtam befejezni. A producer nem engedte. Prágában hogyan lehetett akkor díszbemutatót tartani? Úgy, hogy ezt én magam szorgalmaztam annak idején. Féltem ugyanis, hogy Hrabal úr egészségi állapota annyira leromlik, hogy egyszerűen nem tud majd részt venni az első vetítésen. Hrabal ezek szerint a félkész filmet látta? Ha nem is a félkészet, de a befejezetlent. Hogy reagált a látottakra? Tetszett neki. Elfogadta. Nem így a kritika. A cseh lapok ugyanis komoly fenntartással írtak róla. Egyetlen kritikus kivételével mindenki lehúzta. Madridban viszont állva tapsoltak a nézők. Spanyolországban is bemutatták? Én erről is csak késve értesültem. A francia televízió hogyan tudta megszerezni a filmet? Behívták a producert és... ... nekik nem kellett tárgyalniuk jóformán senkivel. A francia televízió pénzt adott a forgatáshoz, tehát nem sértett szerzői jogokat, amikor műsorra tűzte a filmet. Philippe Noiret is látta már? Visszatérve a cseh kritikusokra: azt is a szemére vetették, hogy hiányzik belőle a hrabali humor. A cseh kritikusok ugyanis, mielőtt megírták volna lesújtó véleményüket, nem olvasták el újra a könyvet. Hanťát, a történet hősét tudniillik valamiféle bohócnak képzelték. Pedig nem az. A Zajos magányban nincs annyi humor, mint Hrabal más elbeszéléseiben. Ez komoly hangvételű, filozofikus, már-már tragikus történet. Ezt nem az anekdoták teszik érdekessé. Én meg nem akartam belevinni semmi olyat, amit Hrabal úr kihagyott belőle. Igyekeztem megmaradni az eredeti műnél. Elrugaszkodásról hallani sem akartam. A vágást kellett volna befejeznünk Jirí Brožekkel. Az jót tett volna a filmnek. Csakhogy a producer fogta és elvitte a tekercseket. Arra adott csak lePhilippe Noiret és Jirí Menzel társaságában a Zajos magány forgatásakor Ég és föld között. Léghajóban Bohumil Hraballal. (Tomáš Mazal felvétele) (Miloš Fikejz felvétele) Nem is kapott ez idő tájt semmiféle megbízást? De igen. Az Arte megrendelésére egyórás dokumentumfilmet készítettem Galileo Galileiről. Tudósokkal beszélgettem. Firenzében, a Nemzeti Könyvtárban kezembe vehettem a rajzait. Hálás munka volt. Most Leonardo da Vinciről forgatok hasonló filmet. Aztán Giacomo Leopardiról, a 19. századi olasz líra nagy alakjáról írok színpadi művet. Élvezem a verseit, az esszéit, a naplóját. Ragyogó elme, fantasztikus stílus. Olvasom, olvasom és úgy érzem, kiragad a hétköznapokból, visz, sodor, repít, én meg boldogan repülök. A „vágás" általában Hrabalnál is brutális. Ó is ollóval szerkesztett. A vetítés másnapján kedvenc sörözőjében, az Arany Tigrisben ültünk. Akkor már volt köztünk egyfajta kapcsolat, mégis azt mondta: „Maga olyan, mint a cséphadaró. Jön és letarolja a gabonaföldet." A három lépés távolságot mindig betartotta. De ahogy a közelébe kerültem, az asztal alatt megfogta a kezem. Kifele durva és nyers volt néha, mégis úgy gondolom: nála érzékenyebb emberrel soha nem találkoztam. Mi az utolsó képe róla? Még soha senkinek nem beszéltem erről. Hétfőn ugrott ki a kórház ablakán; én szombaton voltam bent nála. Az utolsó előtti ember voltam az ismerősei közül, aki látta őt. El is búcsúzott tőlem, de ezt csak jóval később tudatosítottam. Minden szava megmaradt bennem. Amikor beléptem a szobájába, azzal fogadott, hogy „Jó, hogy jön, legalább megmentett az öngyilkosságtól." mondta. De hát én az arcára is adhatok, ha akarja, vettem a lapot. „Segítség, rendőrség! - kiabálta -, meg akarnak csókolni!" Nevettünk, jól éreztük magunkat, szép nap volt. Vittem neki egy könyvet is a keleti és nyugati gondolkodási különbözőségekről. Megmutatta, mit olvas, aztán hirtelen elkomolyodott, megfogta a kezem, és arra kért, hogy szórjak valamit a galamboknak. Odamentem az ablakhoz, ott álltam, előre hajoltam... ott nem lehetett kiesni. Ezért haragszom azokra, akik azt írták, hogy a véletlen műve volt. Egyszerűen elvették a halálát. Azok, akik közel álltak hozzá, tudták, sejtették, hogy ilyen lesz a vég, hiszen gyakran beszélt az öngyilkosságról, talán mert csodálta az öngyilkosok erejét. Mégis, amikor megtudtam, mi történt, sokkszerűen ért. Egy évbe telt, míg kihevertem. A Zajos magány „hányatott sorsát" mikorra heveri ki? Szeretnék természetesen minél hamarabb új filmet forgatni. A nézők többsége ugyanis megunta már azt a sok fércművet, amellyel évek óta traktálják. Egy eldugott dél-csehországi falu vendéglőjében ültem a minap. Tévé, tipikus amerikai film, fél szemmel oda-odanézek. Egyszer csak megszólal az egyik férfi: „Sokáig tömik még a fejünket ilyen marhaságokkal?" Franciaországban is hasonló a helyzet. Ott is valahogy lebecsülik a nézőket. Van egy jósnő, akinél gyakran megfordulok, kerti törpe áll a háza előtt, de az Arte műsorait nézi. Nem az l-es csatornát, hanem a művészfilmeket. Nem hagyja befolyásolni magát. A leginkább ugyanis a filmekkel lehet manipulálni az embert. Van olyan rendező, akinek fenntartások nélkül megadja magát? Theodoras Angelopoulos. Az ő filmjeit nagyon szeretem. Ön viszont a Zajos magány óta nem forgatott játékfilmet. Hogyan viseli!? Nem vagyok betege a dolognak. Életem nagy álma volt a film; örülük, hogy megcsinálhattam. Philippe Noiret barátja, a hetvenhét éves Alain Resnais, a franciák egyik legendás hírű rendezője, miután megnézte a filmet, azt mondta: ha a hetvenes években forgattam volna, biztos, hogy egymás után kapom az újabb és újabb forgatókönyveket. Ma más időket élünk. Manapság küzdeni, harcolni kell a lehetőségekért. hetőséget, hogy Hrabal 81. születésnapján Prágában, majd a Karlovy Vary-i fesztiválon bemutassuk a filmet. Utána már kérhettem tőle bármit, mindenre nemmel válaszolt. Most pereskedünk. Bíróságra adtam az ügyet. Mit szeretne elérni? Újravágni vagy újraforgatni egy-egy jelenetet? A film végéről ugyan hiányzik egy képsor, a nevető cigánygyerekek jelenete, hogy ne olyan brutálisan záruljon a történet, de arról már lemondtam. A vágást azonban be kellene fejezni. így a ritmuson is változtatni tudnék. Vittem neki egy üveg whiskyt, és előhúztam gyorsan, hogy akkor ezt most megünnepeljük. Jókedvre derült, felült az ágyon, és kortyolt egy nagyot az üvegből. „Igyon maga is - biztatott -, nyomja rá a rúzsos ajkát!" Én is meghúztam az üveget; nekem is jólesett. „Látja, ez most transzcendentális csók volt" Véra Cais 1947-ben született Jugoszláviában. Húszéves koráig Csehországban élt, 1967-ben emigrált Franciaországba, 1969-70-ben a strasburgi egyetemen filozófiát tanult, 1974-76-ig Nogante-ban a filmművészeti főiskola növendéke, 1995-ben Prágában forgatta első filmjét, a Zajos magányt.