Új Szó, 1999. szeptember (52. évfolyam, 201-225. szám)
1999-09-15 / 215. szám, péntek
ÚJ SZÓ 1999. SZEPTEMBER 18. G AZDASÁG ÉS F OGY ASZTÓK - HIRDE TÉS Beszélgetés Németh Ilonával arról, hogy a negyvennyolcadik Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennále idején az érdeklődőknek ingyen adják a szlovákiai képzőművészetet Világjáró narratív rajzok és absztrakt motívumok A lagúnák és a gondolák városa immár negyvennyolcadik alkalommal fogadta a világ képzőművészeit, hogy egy több hónapig „mindenki és minden számára" nyitott kortárs művészeti szemlén adjon lehetőséget napjaink vizuális művészetének prezentálására. TALLÓSI BÉLA Szlovákia több alkotó, köztük Németh Ilona munkáját kínáló tetoválóstúdióval van jelen az idei Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennálén. Látogatóként többször is jártál már a biennálén. Sőt, ahogy a pozsonyi Priestor Galéria megnyitó kiállításán számot adtál róla, Anish Kapoor installációinak köszönhetően egyik meghatározó művészi élményedet éppen az olasz város adta. Az idén munkád is van a szlovák pavilonban, tehát résztvevő vagy. Más így ott lenni Velencében? Eddig nem volt módom belesni a kulisszák mögé, vagyis olyankor végigjárni a kiállításokat, amikor azok a nagyközönség számára még zárva vannak. Résztvevőként az idén tudtam meg, hogy három nappal a hivatalos megnyitó előtt a sajtó és a szakma számára hozzáférhetővé teszik a kiállításokat. A három nap alatt a helyszínen tartózkodik az összes kiállító művész, ott vannak a kurátorok és újságírók a világ minden tájáról. Ez alatt az idő alatt nyílik lehetőség arra, hogy az egyes nemzeti pavilonok kapcsolatokat teremtsenek más országok képviselőivel. Hogy melyik ország hogyan, mennyire tudja kihasználni az adott lehetőségeket, az egyrészt anyagi feltételein, másrészt kint lévő szakembereinek a tehetségén múlik. Szlovákiából az idén nagyon sok művész munkája került el Velencébe. Mi, szlovákiai képzőművészek azért jutottunk ki többen, mert az idei biennálén Szlovákiát egy tetoválóstúdió, vagyis egy olyan projekt képviseli, amelyben negyvenhat képzőművész vehetett részt. A magyarok közül rajtam kívül Bartusz György, Rónai Péter és Varga Emőke szerepel a kiállítáben, amelyek nincsenek összefüggésben egymással. A pavilon elosztása az idén elég aránytalan, mert túlnyomó részét a cseh fél tölti ki, itt Veronika Bromová videoinstallációja látható, a szlovák tetoválóstúdió pedig a térnek csupán egy kisebb hányadát kapta meg. Ez egy valódi tetoválóstúdió? Igen. Annyiban tér el a hasonló szalonoktól, hogy itt az érdeklődő negyvenhat szlovákiai képzőművész által alkotott mintákból válogathat. A két kurátor, Sandra Kusá és Petra Hanáková felkértek képil Q !3ESKR i inT-ernBaziona az amerikai pavilonban. Mindöszsze annyi az egész, hogy a fehérre meszelt teremben a plafon és a falak csatlakozásánál körös-körül van egy alig látható rés, és onnan rendszertelenül hull a piros pigment. És a biennále ideje alatt valószínűleg a teljes tér megtelik piros pigmenttel. Ez egy olyan monumentális hatású munka, hogy egyszerűen nem lehet tőle szabadulni. A biennálén éppen a hatalmas mennyiségű információ miatt ezek a tiszta gesztusok azok, amelyek megmaradnak a látogatóban. Persze lehet ilyen gesztus a tetoválóstúdió is, csakhogy az emberek nem azt fogják megjegyezni, hogy kik azok a művészek, akik kiállítottak, hanem azt, hogy volt egy tetoválóstúdió, ahol a legtöbb napon tetováltatni sem lehetett. Te milyen tetoválási mintát osztogatsz ebben a stúdióban? Azt az elemet, amelyikből kiindulhattam a tetoválási motívumhoz, a már elkészült munkáim közül abban a labirintusban találtam meg, amelyet a nagyszombati zsinagógában állítottam ki. Ennek az anya-gyermek labirintusnak az alapötletéből merítve két tetoválási tervet készítettem. Az egyik egy úgynevezett ready made, tehát talált objekt. Ez egy ősi indiai tetoválás, ami az anyagyermek labirintusnak egyfajta változata. Alatta természetesen ott van az utalás, vagyis az installációmról készült fotó. A másik tervem az ujjlenyomatom, amelynek azt a címet adtam, hogy Hand made, vagyis kézzel csinált. Az ujjlenyomatom rajzolata is hasonló, mint egy felülnézetből szemlélt labirintus. Ez végül is egy személyes aláírás. Jelent-e valamilyen rangot a biennálén való részvétel? Annak ellenére, hogy sokan megkérdőjelezik a velencei biennále jelentőségét, a gyakorlat azt mutatja, hogy igenis, az elkövetkezendő években azokat a művészeket keresik, azoknak a munkáit állítják ki Európa- és világszerte, akik a velencei biennálén részt vettek. Tehát mégiscsak nagy jelentőséggel bíró nemzetközi seregszemle ez, hiszen mindenképpen van hatása. így aztán nem mindegy, hogy ki jut ki, hogyan jut ki, mit tud ott bemutatni, s hogy az adott ország mit tud kezdeni a Velencében adódó lehetőségekkel. Mely műfajok dominálnak a kiállításokon? Nagyon sok a video. És a videónak is egy olyan vállfaja, amely nagyon egyszerű technikai megoldásokkal készült. Ma már nincsenek olyan hatalmas videoépítmények, mint amilyeneket hat éve láthatott az ember. Ezek teljesen eltűntek. A video ma nem a technikai trükkökről szól, hanem mélyebb tartalmakat próbál közölni, nagyon egyszerű hétköznapi történeteket elmesélni, illetve a „testbeszédre" épít, a test felé fordul, és részletesen végigpásztázza azt. A fotó is népszerű még mindig. Ez a műfaj sem a trükkökre épít már, hanem megjelent egy újfajta dokumentarista fotó nagyon emberi témákkal. Ezek szárazon csak a tényeket mutatják. A tanulság, hogy egyszerűbb technikai eszközökkel is lehet jó munkákat csinálni. Tehát nem lehet arra hivatkozni, hogy azért nem tudunk jó videót csinálni, mert nincsenek meg hozzá a technikai eszközeink. Ez ugyanis így nem igaz. Szobában, egyetlen kamerával is lehet jó videós anyagot forgatni. Folytatva a sort, az installációk és az objektek szinténjelen vannak még mindig. „Annak ellenére, hogy sokan megkérdőjelezik a velencei biennále jelentőségét, a gyakorlat azt mutatja, hogy Milyen benyomásokkal jöttél igenis, az elkövetkezendő években azokat a művészeket keresik, azoknak a munkáit állítják ki Európa- és haza, mit tapasztaltál a három világszerte, akik a velencei biennálén részt vettek." (Dömötör Ede felvétele) nap alatt, amíg kint voltál? Szlovákiának saját pavilonja van? Nem, Csehországgal közös. Sajnos, az ország különválása óta két olyan kiállítás látható egy teremAz idei, vagyis a negyvennyolcadik Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennále katalógusa zőművészeket, hogy készítsenek rájuk jellemző motívumokból tetoválási mintákat. Ezek ki vannak állítva, és a közönség válogathat belőlük. A kiállítás címe Slovak Art for Free, vagyis szlovák művészet ingyen. Tehát aki betér a stúdióba, és tetováltat magára egy motívumot, ingyen jut hozzá egy szlovák műalkotáshoz, amelyet aztán reklámozhat a világban. A három nap alatt, amíg ott voltam, azt tapasztaltam, hogy van érdeklődés, hiszen többen voltak előjegyzésben, akik arra vártak, hogy tetoválják őket. Nem tudnám megmondani, hogy melyik terv volt sikeresebb vagy kevésbé sikeres, mert mindenki mást választott, a legegyszerűbb mintáktól kezdve az egészen különös rajzokig. A pozsonyi Képzőművészeti Főiskola architektúra tanszékének a vezetője építészként végletesen egyszerű mintát kínál: húzott egy két milliméter vastag és tíz centiméter hosszú vonalat, és azt is választották. De mondjuk Laco Teren mintáit, amelyek narratív rajzok, vagy Eva Filová kifejezetten feminista ihletettségű rajzait is tetováltatták. Viszont nekem, mivel nincs szándékomban tetováltatni magam, nincs miért bemennem a velencei szlovák szalonba. De igen, mert a Slovak Art for Free kiállítás valójában három részből áll: az alap maga a berendezett tetoválószalon, amelyben egyrészt a tetováláshoz előkészített tervek, motívumok vannak kiállítva, másrészt a tetovált személyekről készült polaroid fényképek. Egészen a biennále végéig mindenkit lefotóznak, aki ingyen viszi el magával, illetve magán a szlovákiai művészetet. Sajnos, nincs mindennap tetováló mester a helyszínen, mert erre nem volt anyagi fedezet. Jó ötletnek tartod, hogy Velencében egy tetoválóstúdió képviseli Szlovákiát? Is-is. Jó azért, mert valami más, mint amit Velencétől megszoktunk. Viszont sokkal jobb ötletnek tartottam volna akkor, ha ez egy valódi képzőművészeti kiállítás mellett kísérőrendezvényként lett volna jelen. Azt gondolom ugyanis - főleg, hogy nincs mindennap tetoválás -, hogy ennél többet kellett volna vinnünk Szlovákiából. A biennále jellege szerint művészorientált, és nem kurátororientált. Nem tudom, volt-e már rá precedens, hogy egy ország kurátorokkal képviseltette volna magát. Mi művészek ott vagyunk ugyan negyvenhatan, de nem a mi kiállításunk ez, hanem a kurátoroké. Én azt gondolom, hogy akkor, amikor a szlovák képzőművészeknek olyan kevés lehetőségük van arra, hogy külföldön prezentálják magukat, egy ilyen A hatalmas mennyiségű információ miatt a tiszta gesztusok azok, amelyek megmaradnak a látoga- , . tóban. \\ lehetőséget nem lett volna szabad kihagyni. Másrészt, ha ennek a stúdiónak sikere lesz a biennálén, talán mert egy ilyen különös dolgot csináltunk, azt a művészt, aki két év múlva Szlovákiából eljut Velencébe, nagyobb figyelem fogja kísérni. Ahhoz ugyanis, hogy bejöjjenek a szlovák pavilonba, részint az kell, hogy ismerjenek bennünket, részint az, hogy egy tiszta, érthető gesztussal legyünk jelen. Az amerikaiak például Ann Hamiltonnal képviseltetik magukat. Egyetlen installáció látható READY MADE TATTOO ILONA NÉMETH, 1999 /Ivkn „Az ujjlenyomatom rajzolata Is hasonló, mint egy felülnézetből szemlélt labirintus. Ez végül is egy személyes aláírás. A címe Hand made vagyis Kézzel csinált." (Archív felvétel) Azt hiszem, hogy az idén nagyon erős a kelet-európai rész. Díjat kapott például a lengyel Katarzyna Kozyra, aki nagyon érdekes videoinstallációt mutatott be. Egy budapesti fürdő férfi részlegében forgatott anyagot, csinált belső felvételeket rejtett kamerával. A magyar vagy a román pavilon is nagyon erős. Az utóbbi különlegessége, hogy Angel Judit személyében magyar kurátora van. Másik érdekessége a kiállító művész, Dan Perjovshi, aki korábban a Stúdió erté fesztiválon is részt vett, s aki most ötven-egynéhány évesen jut el azokra a kiállításokra, ahova harmincéves korában a vasfüggöny mögül nem tudott kikerülni. Megfigyeltem, hogy nagyon sok a nőművész. A három nap alatt azt is láttam és tapasztaltam, hogy bizonyos régiók közösen fellépve nagyobb sikert tudnak elérni. Példaértékű lehetne számunkra az északi népek, a svédek, a norvégok, a finnek magatartása, akik közös akciókat is szerveztek a biennále hivatalos megnyitása előtt. Palotát béreltek Velencében, és meghívták egy partira a szakmabelieket; lehetőséget kínáltak a kapcsolatteremtésre, és hogy a vendégeik ilyen formában is ismerkedjenek a művészetükkel. Ugyanezt megcsinálták a szlovénok, a luxemburgiak vagy az izraeliek is. Úgy érzem, hasznos lenne, ha Szlovákia, mondjuk a volt szocialista országokkal, valami hasonlót finanszírozhatna.
