Új Szó, 1999. június (52. évfoyam, 124-148. szám)
1999-06-16 / 137. szám, szerda
ÚJ SZÓ 1999. JÚNIUS 15. GAZDASÁG ÉS FOGY ASZTÓ K FL Nemzettestvéreik is mostohán bánnak velük Hova menjen a szerb? FELDOLGOZÁS Európa egyik legnagyobb menekültserege Szlobodan Milosevics Jugoszláviájában van: a többi, egykori jugoszláv tagállamból elköltözött szerb. Többségük iskolák vagy ipari létesítmények barakjaiban tengeti életét hosszú évek óta. A belgrádi vezetés politikája miatt a nemzetközi segélyekből is alig jut el hozzájuk valami. A szerbek maguk is mostohán bánnak velük. Az 1997-ben elfogadott állampolgársági törvénynek köszönhetően csak nehezen, vagy egyáltalán nem kaphatnak letelepedési engedélyt. (Százezer kérelmezőből csak 42 ezer járt sikerrel. Visszatelepítésük ugyancsak megoldhatatlan kérdésnek tűnik. A Horvátországból elmenekültek visszatelepülését például Zágráb a nemzetközi nyomásnak ellenállva mindmáig akadályozza. (A hvg nyomán) A befogadók helyzete sem mindig irigylésre méltó Valahol lenni kell Amikor a konfliktusok nyomán megindul egy-egy menekülthullám, hamar rájövünk, hogy nemcsak azok kerülnek nehéz helyzetbe, akik földönfutóvá lettek, hanem sok esetben azok is, akik kénytelenek befogadni a menekülőket vagy elüldözötteket. Mert annak, akit elüldöztek otthonából, valahova mennie kell. Valahol be kell, hogy fogadják. Mint azt a koszovói válság is megmutatta, a befogadók sokszor éppolyan nyomorúságos körülmények közé kerülnek, mint azok, akiknek segítenek. Az albániai Kukes Európa legszegényebb országának legszegényebb városa, mégis százezer menekültet fogadott be. A külföldi segélyek, melyekből a koszovóiakat élelmezni kellett volna, a hivatalos jelentések szerint későn érkezett. Albániában sok menekült a táborok helyett inkább rokonoknál, ismerősöknél húzta meg magát. Kukesben a jelentések szerint szinte minden család tíz-húsz „testvért" fogadott be. Ott ugyanis óvakodnak attól, hogy a Koszovóból érkezőket menekülteknek nevezzék. Gondolatok Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere című munkájáról KRONOLOCIA Az ENSZ kezdeményezésére ezen a napon a menekültek helyzetére irányítják a figyelmet világszerte. 1995-ben tartották először. Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztossága 1951-es megalapítása óta foglalkozik azon személyek és népcsoportok menekültügyével, akiket háború, etnikai, vallási feszültségek vagy gazdasági okok kényszerítettek szülőföldjük elhagyására. A világ polgárháborúi miatt a menekültek száma ma meghaladja a 22 milliót. 1945 - A második világháború után a becslések szerint 10-12 millióan éltek hazájukon kívül. Többségüket kényszermunkára hurcolták, vagy deportálták, de akadtak köztük olyanok is, akik a németek oldalán harcoló csapatok tagjaiként szorultak Németországba. 1945 második fele - Újabb menekülthullám indul, ezúttal Kelet-Európából. Ennek kiváltó oka a szovjet csapatok ottanijelenléte. Ugyanekkor indulnak be - többek között Csehszlovákiában - a szervezett kitelepítések és felerősödik az etnikai eredetű kivándorlás is. 1946 - Az ENSZ keretén belül létrejön a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet. Eddig a földönfutóvá váltak kérdésével elsősorban az UNRA, az Egyesült Nemzetek Segélyezési és Újjáépítési Igazgatósága foglalkozott, de mint a háború utáni helyzet is mutatja, nem sok sikerrel. 1953 - Létrejön a Kormányközi Európai Migrációs Bizottság. 1956 - A magyarországi forradalom leverése után újabb menekülthullám indul útnak. Sokan csak Ausztriába mennek, mert reménykednek a gyors visszatérésben. 1968-69 és utána - A csehszlovákiai megmozdulások leverése után mintegy 150 ezer ember távozik az országból. Mivel ez a hullám időben elhúzódik, nem hárít nagy terhet a menekültügyi szervezetekre. 90-es évek - Az egykori jugoszláv tagállamokban közel hárommillió ember válik földönfutóvá. Boszniában ma is 1,2 millióra tehető a hontalanok 1998 - Hivatalosan a „visszatérés évének" nyilvánított esztendőben alig százezren költözhettek vissza hazájukba. Szerb katona Mickey egérrel (TA SR-felvétel) Az oldalt összeállította: Sóki Tibor Az idős koszovói férfi örül: a brit békefenntartó erők megakadályozták, hogy 10 hónapos unokájával egy macedóniai menekülttáborba kerüljön. (TA SR-felvétel) Ibrahim Alickovic több mint egy évet töltött koncentrációs táborokban Menekültsors 1992 JEGYZET SÓKI TIBOR Kubaiak, iraki és törökország kurdok, iraki síiták, vietnamiak, kínaiak tibetiek, bosnyákok, koszovói albánok... - csak néhány azok közül a népek közül, amelyek fiai politikai, vagy más (hasonlóan ostoba) okból tömegesen kényszerültek elhagyni otthonaikat. Egyesek azért menekülnek, mert elveik, politikai nézeteik miatt börtönbüntetés, meghurcoltatás fenyegeti őket, mások a puszta életükért szaladnak, s tulajdonképpen szerencsésnek mondhatják magukat, mert legalább életben maradtak. Olyanok is akadnak, akiket tulajdonképpen nem is menekülteknek kellene neveznünk. Ez a szó ugyanis egyfajta önkéntességet rejt magában. Azt sugallja, hogy az illető, akit megjelöl, maga döntött úgy, hogy elhagyja azt a helyet, ahol nem élhet méltó körülmények közt, vagy ahol veszély fenyegette. S mivel ez sikerült neki, szinte szerencsésnek mondható. Mint mondjuk a világ egyik legismertebb menekültje, a dalai láma. A koszovói szörnyűségek azonban - újra - megmutatták, hogy néha a menekülteket inkább száműzötteknek vagy deportáltaknak, esetleg erőszakkal elhurcoltaknak kellene neveznünk. A koszovói albánok ugyanis nem mind szabad akaratukból kerekedtek fel. Akadtak köztük, akik az utolsó pillanatig maradtak, aztán jött a katonaság és erőszakkal felrakta őket a marhavagonokra. A vonat meg meg sem állt velük a határig. (Ez a forgatókönyv sok szlovákiai magyarnak és csehországi németnek is ismerős lehet.) Az ilyen esetekben aligha beszélhetünk menekültekről. Az albánok közül sokan alig várják, hogy hazatérhessenek. Egyes hírek szerint a legbátrabbak a békekötés első hírére elindultak, hogy lássák, mi lett otthonukból. Aligha kétséges, mit találnak. A városnyi méretű sátortáborok lakóira otthon sem házak várnak, csak feldúlt falvak és városok, úgyhogy otthonukban is úgy kell majd élniük, minta menekülttáborokban. Kitoloncolt és menekült „Az .idegeneket' vagyonuk nélkül, csupán kézipogygyásszal akarták kitoloncolni, hogy ezáltal is minél nagyobb vagyont tudjanak átadni a helyükre betelepülő új szlovák, illetve szláv tulajdonosoknak." KORPÁS ÁRPÁD Vadkerty Katalin történész összegzi így a második világháború utáni csehszlovák vezetés „kisebbségpolitkáját", s egyben a kitoloncolás, száműzetés máig és világszerte érvényes - mert az emberi gyarlóságról árulkodó - természetrajzát legújabb kötete fülszövegében, majd így folytatja: ,A magyarok a háború utáni Szlovákia zsidósága - állapították meg, nem titkolva, hogy a szláv nemzeti öntudat felkorbácsolása csupán eszközként szolgált ahhoz, hogy minél nagyobb vagyont vehessenek el a magyaroktól" A reszlovakizáció (Kalligram 1993) és A deportálások (Kalligram 1996) című tényfeltáró munkák szerzőjének A belső telepítések és a lakosságcsere című friss kötetébe, remélhetően könyvespolcaink újabb „kézikönyvébe" ezúttal a menekültek világnapja lapoztatott bele. Hogy a csehszlovák politikai garnitúra a magyaroknak a megvalósultnál nagyobb mérvű száműzését tervezte, azt a Kétszázezer magyar egyoldalú, kitoloncolása című rész összefoglalójából is megismerhetjük. A legnagyobb „megértésre" Csehszlovákia Moszkvában talált... Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt szlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény alapvetően a reciprocitás elvére épült. A csehszlovák politikai vezetés azonban ezután is kétszázezer szlovákiai magyar Magyarországra való egyoldalú kitoloncolását tervezte. Röviddel az egyezmény aláírása után három jegyzékkel fordult a brit külügyminiszterhez. A dokumentumok szerint a magyarok „ellenséges és idegen elemek", és közvetlenül veszélyeztetik az országot, mert „nem lehet velük békében élni". A jövőbeni jószomszédi viszony érdekében a brit diplomácia beleegyezését kérik kétszázezer magyar egyoldalú kitoloncolásához. A szigetország külpolitikai vezetése elutasítja a tervet, rámutatva, 80 ezer szlovákiai magyarnak a reciprocitás elve alapján való kitelepítése és további 100 ezer reszlovakizálása esetén is 350 ezres magyar kisebbség marad az országban. Az Egyesült Államok magyarországi nagykövete is elveti a csehszlovák tervet, aminek megvalósítását Prága szerint a nagyhatalmaknak kellett volna javasolniuk. A legnagyobb „megértésre" Csehszlovákia Moszkvában talált, amit csak erősített, hogy az 1946. májusi választásokat a kommunisták nyerték. A háborút lezáró béketárgyalásokon a nyugati hatalmak elutasították a kitoloncolás tervét, A. J. Visinszkij szovjet diplomata viszont úgy értékelte, hogy az „összhangban van azzal a politikával, melyet a demokratikus csehszlovák kormány minden cselekedetében megvalósítani igyekszik". a letartóztatás napjára. Négy hónap alatt nyolc koncentrációs tábor lakója volt, aztán a szerb határra vitték. Négy napig volt szabad. Később a szerbek tartóztatták le, és további négyszázhatvan napot töltött szerb táborokban. Túlélt mindent, a bizonytalanságot, a rettegést, a mindennepi horrort. Az egyik tiszt elvitte őt dolgozni, s az így keresett pénz segítségével megmenekült. Belgrádba ment, hogy megkeresse a családját. Egy nemzetközi szervezet (Internetional Rescue Committee) segítségével megtalálta Almirt, a kisebbik fiát. Mindketten az Egyesült Államokban telepedtek le. „Gondjaim vannak a nyelvvel és sokszor gondolok az otthoni dolgokra, de legalább szabad vagyok" - mondja. A nyakára mutat: Á táborokban eddig összetörték a testemet és én kértem istent, vegyen magához, de most újjászülettem. Itt mosolyognak az emberek. Ha az utcán véletlenül meglöknek, azt mondják, „bocsánat". Nem úgy a koncentrációs táborokban. Mégsem tudja teljesen elfeledni azt, ami törtönt. Naponta ír egyegy verset Boszniáról. Nem tud nem gondolni volt hazájára... Bármit élt is át, nem gondol a bosszúra. Nem akar visszamenni, hogy felelősségre vonja a katonákat, akik kiverték a fogait. Azt mondja, Isten majd eldönti, mi legyen velük. (A CitySearch nyomán) FELDOLGOZÁS Ibrahim Alickovic, a középkorú boszniai muzulmán 1992 végén jó hírt kapott: kiszabadul a horvátországi koncentrációs táborból. De rossz hír is érkezett: egy szerbiai koncentrációs táborba viszik. Mindig jugoszlávnak hitte magát, de aztán közölték vele, hogy ő boszniai. Ráadásul muzulmán. Azóta sokszor azt kívánta, bárcsak meghalna. 1992 áprilisa óta több mint egy évet töltött koncentrációs táborokban, rendszeresen verték, s végig kellett néznie felesége és egyik fia halálát. „Sohasem érdekelt, milyen politikai vagy vallási nézeteket vallanak a szomszédaim" - mondja. Talán ezért nem tartott az ismerőseivel, akik a háború elől időben elmenekültek. Ő viszont Orasjeban maradt, a SzSva folyó mellett. „Aztán horvát katonák jöttek, megbilincseltek és elvittek egy ismeretlen faluba. A feKülföldi hajón menekülni szándékozó indonéz lakosok jemet rugdosták és eltörték né(lllusztrációs felvétel) hány bordámat - emlékszik vissza Amit a szó rejt
