Új Szó, 1999. május (52. évfolyxam, 100-123. szám)

1999-05-28 / 121. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1999. MÁJUS 29. G

AZDAS

ÁG ÉS FOGYASZTÓ

K u Trill Zsolt, a beregszász

i Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagja Pozsonyba jön a kassaiak Kár, hogy ká című nagy sikerű produkciójával, amelyben vendégként vesz részt Színészi „röntgenfelvételek" Kassai produkcióban, John Ford Kár, hogy ká című drámájában láttam először Trill Zsoltot. Egészen pontosan: legelőször egy fotón, s csak utána az előadásban. Darabbeli partnerével, Gubik Ágnessel nézték egymást fájdalommal vegyes szenvedéllyel a képen, amely színpadi lelkiállapotuk pontos „röntgenfelvételét" adta. SZABÓ. G. LÁSZLÓ Giovanni a gyönyör édenét nyújtja húgának, Annabellának. Szerelmük igaz, de vérfertőző. A tragikus vég elkerülhetetlen. Vidnyánszky Attila, a darab beregszászi rendezője saját társulatából „exportálta" Kassára a csendjeivel is hiteles, szilaj tehetségű Trill Zsoltot. Deák Krisztina most készülő filmjében, a Jadviga párnájában Szvetlik Pistát, a jegyzőt játssza. Amikor a lakodalmi jelenetben becsípve odakiált a zenészeknek, hogy „Trubacsi! Marsi", csak úgy lángol a feje. Fergeteges tánca Rosza Palival a film egyik legtüzesebb képsora. „Van egy nagyon nagy fogyatékosságom. Nem igazán szeretek próbálni. Legyen az bármi, tragédia vagy komédia, én mindig ellenérzéssel kezdek. Aztán egyik napról a másikra megfordul az egész, és olyan szinten szeretem meg a szerepet, hogy attól a pillanattól fogva teljesen az enyém. Nem volt még olyan előadásunk, amelyet utáltam volna. Mindegyiket a magaménak érzem. A Kár, hogy ká ban a szerencsétlen kérő szerepére vágytam. Végig. Vidám fickó, jópofa figura. Nagyon örültem volna, ha ezt kapom. Talán mert féltem a másik szereptől. Nem vagyok igazán szerelmes típus, azért. Végig, megállás nélkül harcoltam ellene. De azt kell, hogy mondjam, majdnem minden szerepemmel így vagyok. Abban a minutumban, ahogy rámosztják, máris szemben áliok vele. És kezdődik a küzdelem..." Az otthoni „ring" Budapesttől 340, Kijevtől pedig 290 kilométerre van. Trill Zsolt a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tagja. Huszonhét éves. Kijevben végzett, 15 magyar társával egy osztályban. „Ebben a pillanatban úgy érzem, Beregszász tökéletes hely számomra. Öt éve vagyok a színház tagja. A mi osztályunk a mag. Tizenketten jöttünk Kijevből. A robbanás másfél év után történt. Díjak, elismerések, fesztiválok... ilyen értelemben nincs okunk panaszra. A körülmények azonban a mai napig döbbenetesek. A mi előadásaink valóban a nyomorból fakadnak. Állami repertoárszínháznak számítunk, közben nincs színháztermünk. Az előadásokra félháromnegyed évig készülünk. De ez sem úgy működik, hogy januárNem igazán szeretek próbálni, én mindig ellenérzéssel kezdek. ban ráülünk a darabra és augusztusban bemutatjuk. Nem! Két hétig csak beszélgetünk róla, aztán turnéra megyünk valamelyik előadással, utána megint egy hét beszélgetés, majd újra másvalamivel foglalkozunk. Fél évig dolgozunk a darabon, de a díszletet még mindig nem tudjuk összeállítani, és a fényekkel sem foglalkozhatunk, ami rendkívül fontos lenne, egyedül csak a hangot tudjuk rápróbálni az előadásra. Mi mindig arra a színpadra szüljük rá az előadást, ahol bemutatjuk. Például Ungváron, a bábszínházban vagy Egerben, az ifjúsági házban. Nekünk nincs konkrét terünk, ahol mindent pontosan megálmodhatnánk. Ott, ahol próbálunk, a beregszászi főtéren, a hajdani Oroszlán Szállóban, csak egy kicsi kis termünk van, ami stúdióelőadásokra jó csupán." Maga a társulat, Trill Zsolt szavai szerint, negyvenfős család. Életük minden egyes szála összefonódik. Ami szép, de idegesítő is olykor. „Ha esszük is egymást, arra azért nagyon vigyázunk, nehogy tönkremenjen, amit kemény, keserves munkával öt év alatt felépítettünk. Tavasztól késő őszig utazgatunk. Irodalomórákat tartunk iskolákban, mesejátékokat viszünk a gyerekeknek, fesztiválokra megyünk. A lengyelországi Torunban Eliot Gyilkosság a székesegyházban című darabjával Attila nyerte el a rendezői díjat. Kijevben az ukránokat is gyakran lekörözzük. Meghívott bennünket a Grúz Nemzeti Színház. Természetesen ott is magyarul játszottunk. Szakmai vonalon igenis előtérben vagyunk. Tudnak rólunk, figyelnek ránk, elismernek. Az ukránok egyenrangú félnek tekintenek bennünket. A sors tehát mindent a helyére rak, ha működik. Legnagyobb fájdalmunk az épület, amelyet színháznak kell neveznünk. Pedig mindenki tudja, hogy nem az. A szomszédos házakban minden van. Csatorna, gáz, víz. Nálunk semmi. És mégis játszunk rendületlenül. Beckett, Boccaccio, Eliot, Csehov, Madách. Az elmúlt öt év minden darabját műsoron tartjuk. Az ember tragédiájában Lucifert játszom. Pokoli helyzet? Csak egyet mondok: meghívtak bennünket Moszkvába, az Arbat befogadószínházába, mégsem jutottunk át az ukrán-orosz határon. Száz dollárt adtunk a pecsételő katonának, de a vámosok nem engedtek tovább. Belekötöttek a papírjainkba. Háromszáz márkát nyomtunk volna a kezükbe, csak hogy átengedjenek bennünket. Az nagyon kevés, mondták, és hiába várakoztunk huszonnyolc órát a két határ között a buszban, vissza kellett fordulnunk. Lengyelországba, Romániába, Jugoszláviába ugyanazokkal a papírokkal zöld utat kaptunk." Budapestre nemcsak a társulatával, vendégszerepelni jár Trill Zsolt. Sára Sándornál filmszerepet „Nem tudom, mikor vagyok önmagam. Talán éjszaka, amikor alszom..." (Kende Tamás felvételei) kapott A vádban. Még jobb lehetőséghezjutott a Závada Pál regénye nyomán készülp Jadviga párnájában. „Imádom Budapestet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék pesti színész lenni. Arra a kérdésre viszont, hogy hol, melyik társulatban, nem tudnék választ adni. A mi felállásunkat azért tartom izgalmasnak, mert örökké Nincs konkrét terük, ahol mindent pontosan megálmodhatnának. mozgásban vagyunk. Attila pedig tudatosan próbál mindig másfajta előadást létrehozni. A mi színházunk nem akar beszédcentrikus színház lenni. Nálunk a mozgásnak, a gesztusoknak ugyanolyan súlya van, mint a szónak. Az egyik énem tehát azt mondja, de jó lenne Pesten, a másik viszont azt, hogy Isten őrizz! Beregszász messze van a zajtól, a rohanástól, az őrjöngéstől. Nálunk csend van és nyugalom. Értékes előadások pedig szélcsendben is születhetnek." Hogy milyen érzés ukrajnai magyarnak lenni? Trill Zsolt arca nem válik komorrá. Gyerek- és kamaszkoráról ugyanazzal a lelkesedéssel beszél, mint Kijevben töltött négy évéről. „Egy pici faluban, Sárosorosziban nőttem fel, Beregszásztól tizenkilenc kilométerre, ukránok és oroszok között. Jól éltünk, mindenünk megvolt. Szegény embert a mi falunkban senki sem talált. Apám szobafestő, anyám háztartásbeli. Nyaranta dolgozni jártam; kerestem pár rubelt, amit aztán vagy a szüleimnek adtam, vagy magyar könyvekre költöttem. Kijevben óriási szerencsénk volt. Akkor indult a magyar osztály, amikor tizennyolc évesen bekerültem a színművészetire. Hála a jó Istennek, ma is jó körülmények között élek. Bérelek egy háromszobás lakást Beregszászon; az egyik szobában Nellivel lakom, a másik a húgomé, aki tanárképző főiskolára jár, a harmadik szoba pedig egyelőre üres. Más ember vagyok, amikor színpadra megyek, más, amikor otthon vagyok, a szüleimnél, és más akkor is, amikor csak a barátnőm lát. Nem tudom, mikor vagyok önmagam. Talán éjszaka, amikor alszom..." VISSZHANG Tersánszky Józsi Jenő és Oscar Wilde két dimenzióban B: SIPOSS ILDIKÓ Az Új Szó 1999. május 20-i számában jelent meg Juhász Katalin írása Tersánszky új dimenzióban címmel. Ezzel kapcsolatban szeretném elmondani a véleményemet. Nem mindegy, mit írunk, és az sem, hogy mi módon. Ha hirtelen vetjük papírra mondanivalónkat, olykor túlkapáson kaphatjuk magunkat. Oscar Wilde - „a huszadik század egyik legjobb színpadi szerzője", ahogy Juhász Katalin írja - 1900. november harmincadikán hunyt el, s így a legjobb esetben is tizenkilencedik századi író volt. Ezen a tényen még az angol szakos pedagógusok sem változtathatnak (és általában nem is akarnak). Ez a dolog azonban csak egy apró botlás. Az sem gond, ha az ember éppenséggel összehasonlítással kezdi a kritikát, ámbár ebből még mindig nem derül ki, mi köze van Józsi Jenőnek Oscarhoz. Mindöszsze az a bántó, hogy összehasonlítás ürügyén egy olyan előadás pár soros leresöpréséről van szó, amelyről Juhász Katalin tollából még nem jelent meg sem kritika, sem recenzió. Természetesen mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, akárcsak Oscar Wilde-nak a „heves tengely körüli mozgásokra" - talán valóban egy másik dimenzióban. Véleményem szerint ettől az igazán elhanyagolható, kissé rosszmájú indítástól: „A kassaiak A két műben legfeljebb egy közös van: mindkettő vígjáték. és a Kassa környékiek emlékezetében még elevenen él az a rémálom, amelyet a Komáromi Jókai Színház vitt véghez legutóbbi vendégjátékán, Bunbury címmel... stb. Nos, a vígjáték egy másik dimenzióját láthattuk nemrég a kassai Thália Színház bemutatóján", még nem letí a Kakuk Marci sem több, sem kevesebb. Talány, hogy miért kellett a két előadást összehasonlítani, hiszen a két műben legfeljebb egy közös van: mindkettő vígjáték. Az meg egyenesen óriási teljesítmény, hogy a kassai közönség még emlékszik az alig egy hónappal ezelőtt megtekintett „rémálomra". Igaz, nenj mindenki szocializálódik a Vidám Színpad haknijain (csak tudnám, hogy azt hogy kell?), mert vannak, akik még nevelhetők (ezt felnőttek esetében befolyásolásnak mondanám), már ha az illetőnek meg kell magyarázni, hogy mire legyen igénye. Esmeralda kasszasikergyanús dimenzióit pedig már nem is fejtegetném, mert az valóban minden nevelőhatás nélküli, és mégis működik). Lehet, hogy ki kell ábrándítanom a nevelő szándékúakat, de felnőtt emberek esetében lehet divatot teremteni, lehet sznobériát meglovagolni, de tömeges közönségnevelés legfeljebb a szövetkezetesítő drámák műsorra tűzésének idejében valósulhatott meg. Az ember azt látja, amire szeme van, és azt hallja, amire füle van - és bizony akinek a „gatyaletolás, buzizás-zsidózás" a lételeme, az nem teszi be a lábát sem a Komáromi Jókai Színházba, sem a kassai Thália Színházba - legfeljebb, csak ha azt hallja, hogy ott fedetlen bájakat láthat. És akkor is csak azért. Nem tudom felfogni, miért kell egymás ellenében versenyeztetni a két szlovákiai magyar színházat, mi, akik a Jókai Színházban ténykedünk miért nem örülhetünk felhőtlenül a Thália Színház kétségtelenül megérdemelt sikerének. Miért kell megkeseríteni még a sikert is? Egy jó előadás egészséges versenyre ingerel. Az pedig valóban elkel nemcsak színházaink között, hanem a hazai kulturális élet valamennyi színterén. Nem tudom, hogy fogadná egy költő vagy író, ha egy művésztársa kötetét éppen az ő kötete kárára harangoznák be, azzal, hogy ez bizony sokkal jobb. Lehet, hogy jobb - de akkor meg semmi szüksége arra, hogy az állítólagos rosszat felemlegessék mellette. Nem a „hovatartozást", hanem csakis a minőséget nézem Tagadhatatlan, hogy lépéselőnyben vagyok B. Siposs Ildikóval szemben, mivel előbb kaptam kézhez reakcióját cikkemre, mint az olvasó. így viszont ki-ki könnyen véleményt alkothat vígjáték-ügyben keresgélés és lapozgatás nélkül. Nem szoktam hirtelen papírra vetni gondolataimat, rosszat pedig csak akkor írok valamiről, ha nagyon muszáj. Ezért is hagytam kritika és recenzió nélkül az ominózus Bunburyt. Egyébként nem értem, mi okból ne lenne jogom említeni az előadást bármilyen kontextusban, ha nem foglalkoztam vele előzőleg. Fenntartom azt, hogy Wilde a huszadik század egyik legjobb színpadi szerzője, dacára annak, hogy 1900-ban halt meg. Darabjait századunkban játszották legtöbbet, lám, még 1999-ben is... Ugyanilyen alapon tartom például Shakespeare-t is jelentős huszadik századi szerzőnek. Ennyit Wilde-ról. Igen, valóban „nem gond", ha valaki összehasonlítással kezd egy kritikát, valóban két vígjátékot hasonlítottam össze, ennyi köze van Tersánszkynak a neves angol szerzőhöz, és ezután a Bunbury ki is került a képből. Az írás további része a vígjáték mint műfaj újszerű megközelítéséről szólt, arról, hogy bármilyen művet lehetséges korunk igényeihez alkalmazni, amely kor már meghaladta a hatvanas évek kliséit és pózait. A Vidám Színpad haknijain sajnos nagyon is lehet szocializálódni, ám ennek bővebb kifejtése egy önálló írást igényelne. Esmeraldáról tudom ugyan, kicsoda, de sajnos egy részt sem láttam, ezért nem is lehet róla véleményem. Nincs szándékomban összeugrasztani a két színházat, örülök, ha bármelyik társulat maradandót hoz létre. (Erre egyébként az utóbbi időben Kassán láttam több példát.) Sosem a „hovatartozást" nézem, csakis a minőséget. Juhász Katalin Bodó Viktor, Csányi Sándor és Trill Zsolt a Jadviga párnája című film egyik jelenetében