Új Szó, 1999. május (52. évfolyxam, 100-123. szám)

1999-05-19 / 113. szám, szerda

ÚJ SZÓ 1999. MÁJUS 19. A TÉMA: A VAJDASÁG GG^ VAJDASÁGI HÁBORÚS MESÉK 1. A vajdaságiak zöme csak akkor kezdte a saját bőrén is igazán érezni a háború borzalmait, amikor a NATO repülői, úgynevezett grafitbombákkal ellehetedenítették az áramszolgáltatást. Egyik pillanatról a másikra mindenhol megbénult az élet. Az utcák és a lakások sötétbe borultak, leálltak a felvonók, a számítógépes rendszerek hasznaveheteüenné váltak. Egyik ismerősöm mesélte, hogy ilyen körülmények között mennyire megváltozott az emberek értékrendszere: olyan apróságok kezdtek a legnagyobb kincsnek számítani, amiket azelőtt észre sem vettek, mert természetesnek tűnt, hogy vannak. Újvidéken, egy heves bombázást követő hajnalon botorkált ki a még félhomályban levő konyhába, amikor megállapította, hogy nem tudja megfőzni szokásos reggeli teáját, mert azon kívül, hogy nincs áram, már napok óta kifogyott a gázpalackja. Tehát sem a villany-, sem a gáztűzhelyet nem használhatta. Kétségbeesetten és tehetetlenül bóklászott le-föl a lakásában egy szál égő gyertyával a kezében, amikor váratlanul valaki bekopogott az ajtón. Kinyitotta, és meglepődve nézett a sötét folyosón álló szomszédjára, aki egyik kezében egy elemlámpát, a másikban egy termoszt tartott. Tudott az ismerősöm teaimádatáról és ajándékba hozott neki fél liter forró vizet. Neki még volt valamennyi gáztartaléka és fel tudta melegíteni az értékes folyadékot - az áramkimaradás miatt ugyanis szünetelt a vízszolgáltatás is. Ismerősöm meglepődve, tágra nyílt szemekkel bámult szomszédjára, majd csendesen elsírta magát. Annyi ereje sem volt, hogy megköszönje a váratlan ajándékot. A szomszéd ezt nem is várta el tőle. Csak átnyújtotta a kis termoszt, megfordult és lassan, óvatosan a fal mellé húzódva, nehogy a félhomályban elbukjon a lépcsőn, elindult a felső emeletre. Otthon még maradt annyi forró vize, hogy bekeverje a reggeli kávéját. (B. I.) VAJDASÁGI HÁBORÚS MESÉK 2. Egyik jó barátom, aki családjával együtt már több mint egy éve megkapta az állandó tartózkodási engedélyt Magyarországon, március 23-án, egy nappal a NATO-bombázás kezdete előtt Szegedre utazott, hogy elintézzen néhány fontos ügyet. Még telefonon is beszéltünk: arra próbáltam rávenni, hogy már ne is tétjén vissza Újvidékre, hanem maradjon fenn, amíg nem lesz „tisztább" a helyzet. Erről azonban hallani sem akart - pedig volt elegendő pénze egy hosszabb tartózkodásra. Azt gondolta, hogy úgy sem történik semmi, de ha ki is tör a háború, még mindig lesz elegendő ideje a menekülésre. Aznap este visszament. Másnap, elindultak a NATO-gépek. A barátomért következő nap reggel jött a katonai rendőrség a behívóval. Azóta sem tudni pontosan, hol tartózkodik. Feleségének csak néha jelentkezik telefonon: megnyugtatja, hogy életben van, és egészséges. Többet nem szabad mondania. Főleg azt, hogy ez nem az ő háborúja. Miközben elátkozza azt a pillanatot, amikor hazautazott Szegedről, a szíve mélyén a pokolba kívánja az egész belgrádi hatalmat a NATO-val együtt. (B. I.) -an^P

p Meg akarnak maradni szülőföldjükön, együtt kell élniük más nemzetiségű honfitársaikkal Kompjárat Újvidék és Újvidék között. A városban nem maradt egyetlen A szerző délszlávszakértő ép híd sem (TA SR/EPA) A vajdasági magyarság válaszútjai Ha a magyar történelem kapcsán egyáltalán lehet szerencséről beszélni, akkor a vajdaságiak életében volt egy 25 éves periódus, amikor kicsit részesültek Fortuna kegyeiből. Ez már a múlt kellemes emlékei közé tartozik. KIRÁLY ISTVÁN Miután 1944-ben a szerb partizáncsapatok bosszúhadjáratában megtizedelték a délvidéki magyarságot, kevesen hittek abban, hogy a túlélők, előbb vagy utóbb nem jutnak az ötszázezer bánáti német sorsára, akiket egyszerűen kiűztek az országból, vagy elpusztítottak a gyűjtőtáborokban. Nem így történt, megvalósítását az utolsó pillanatban leállították. Josip BrozTitónak, jugoszlávia teljhatalmú urának szüksége volt a külföldi segítségre, amit nehezen nyerhetett el egy újabb emikai tisztogatással. Ugyanakkor Moszkva sem akart már a kelleténél több vérontást a saját udvarában. A vajdasági magyarok szülőföldjükön maradhattak, a beléjük nevelt bűntudat árnyékában igyekeztek hasznossá tenni magukat az Új Jugoszláviában. Hazájuknak tekintették ezt az első világháborús tákolmányt, mi mást tehettek volna? A szellemi elit egy része lassan beépült a kommunista hierarchiába, mutatóba egyesek eljutottak a fontos állami tisztségekig, de a többség igyekezett távol tartani magát a közélettől. Újvidéket és Szabadkát kivéve a magyarság zöme az észak-bácskai kisvárosokban és falvakban, illetve a bánáti szórványközösségekben élt. Minél távolabb estek az ország gondjaitól, annál több esélyük volt a hagyományok, a nemzeti kultúra megőrzésére. Közben a lassú asszimiláció, a folyamatos elvándorlás mély nyomokat hagyott: a hivatalos népszámlálásokon egyre kevesebben vallották magukat magyarnak. A '60-as évek közepén megbukott Alekszander Rankovics belügyminiszter szerb nacionalista vonala, s a magyarság valamivel több teret kapott a kulturális felemelkedéshez. Számtalan fenntartás mellett is azt mondhatjuk: jobbra fordult sorsuk. Enyhült a II. világháborút követő bizalmatlanság, állami támogatással felerősödött az anyanyelvi oktatás és tájékoztatás, kulturális és tudományos intézmények jöhettek létre Televízió tele bombával. Újvidéki adásszünet és néhány év alatt egy fiatal magyar értelmiségi réteg nőtt ki. 1974-ben a Vajdaság (és Koszovó) széles körű autonómiát kapott, a magyarság is beleszólhatott sorsa alakításába. 1919 óta, valószínűleg ez volt a tartomány aranykora. Akkor kevesen gondoltak arra, hogy el kellene költözni Magyarországra. Aki tehette, Nyugatra ment vendégmunkásnak, de csak azért, hogy több pénzt keressen. Míg az anyaországiak csak háromévente kaphattak nyugati vízumot, jugoszláv útlevéllei korládanul lehetett utazni. Míg a szovjet blokkban élő magyarságnak a nyugati életmód, a nyugati áru álomnak tűnt, a vajdaságiak majdnem korlátlanul élvezték. A relatív jólét háttérbe szorította a kisebbrendűségi érzetet, feledtette a megpróbáltatásokat. A játékszabály egyszerű volt: a kommunista hatalom sérthetetlen, Tito elvtárs szent. Aki ezt megértette, sok baja nem eshetett. Azokat, akik óva intettek, hogy a mennyei béke, a nemzetek közötti „testvériség-egység" csak látszat s a felszín alatt forr az évszázados ellentét, rövid úton a „nép ellenségének" titulálták. Tito halála után a rendszer egyre gyorsabban csúszott a mélybe az erősödő nacionalizmus, a tagköztársaságok függetlenségi mozgalmainak lejtőjén, elpusztítva azt, amiért az emberek büszkék voltak jugoszláv állampolgárságukra. A vajdasági magyarságnak ekkor már csak egyetlen cél elérése vált fontossá: a háború körülményei között átmenteni a vagyont - jobb időkre. Közben Közép-Kelet-Európában sokat változott a világ. Széthullott a Szovjetunió és a kárpát-medencei magyarság számára is elérhető közelségbe került a több évtizedes álom. De jugoszláv szemszögből minden a feje tetejére állt: a jólét távoli emlék lett, a nagy becsben tartott piros útlevéllel már csak néhány A magyarok többsége igyekezett távol tartani magát a közélettől. keleti és afrikai országba lehetett vízum nélkül eljutni, a béke szigetéből a háború pokla lett. A vajdasági magyarokat is váratlanul érte ez. Áz utolsó pillanatig bíztak a csodában, hogy mindez csak rossz álom, és a dolgok hamarosan visszazökkenek a régi kerékvágásba. Mire ráeszméltek a valóságra, a háború a mindennapi élet része lett. Számos könyörtelen kérdés kezdte foglalkoztatni a többséget. Például: menni vagy maradni? (TA SR/EPA) A milosevicsi rendszer elleni szervezett lázadásra sem számbelileg, sem lélekben nincsenek felkészülve - tudják, hogy ilyen egyenlőtlen harcban eleve vesztésre vannak ítélve. így is rettegnek a szerb szabadcsapatok megjelenésétől, attól, hogy a koszovói albánok sorsára jutnak. Szeretik és tisztelik az anyaországot, örültek, amikor NATO-tag lett, de a bombák önhibájukon kívül, kegyetlenebbül sújtják őket, mint akinek szánták: a belgrádi hatalmat. Szerb szomszédaik többségével jól megvannak, de idegennek érzik nacionalista gondolatvilágukat, vak kötődésüket a koszovói hagyományokhoz. Mégis tisztában vannak azzal, hogy ha meg akarnak maradni szülőföldjükön, együtt kell élniük más nemzetiségű honfitársaikkal. Ez pedig számos olyan kompromisszummal jár, amelyet a kívülállók sokszor értetlenül fogadnak. Sőt, talán megalkuvásnak, meghunyászkodásnak minősítenek. Azonban a vajdasági magyarságban van annyi bölcsesség, hogy fel tudja mérni helyzetét, azt, hogy a sok rossz közül melyik megoldás a legkevésbé fájdalmas. De ebben sok segítségre és megértésre van szükségük. A szerbek arra számítanak, hogy megtarthatják fennhatóságukat Koszovó felett, az albánok független államot szeretnének, a Nyugat egy harmadik jugoszláv köztársaságot Békés úton, többet kapnának vissza, mint amennyit elvesztettek KIRÁLY ISTVÁN Budapesten éles vitát válton ki Csurka Istvánnak, a Magyar Igazság és Élet Pártja elnökének kijelentése, mely szerint a jugoszláv válság megoldása keretében elképzelhető a délvidék visszacsatolása. Csurkáék azzal érveltek, hogy Magyarország trianoni feldarabolása is egy háború utáni békeszerződés eredménye volt, így a jelenlegi helyzetre is érvényesek azok az elvek, amelyek alapján 80 évvel ezelőtt meghúzták az új határokat. A MIÉP kétség kívül azzal számol, hogy Jugoszlávia már nem lesz olyan helyzetben, hogy meg tudja védeni területét. Ezt alátámasztani látszik, hogy Koszovó jövőbeni státusa is nyílt. A szerbek arra számítanak, hogy az etnikai tisztogatások nyomán megtarthatják fennhatóságukat a tartomány felett, az albánok független államot szeretnének, a Nyugat Jugoszlávia harmadik köztársaságát látja Koszovóban (újabb önálló muzulmán állam Európa déli kapujában senkinek sincs ínyére). Az elsők között Martonyi János külügyminiszter reagált. Hangsúlyozta, Magyarország a nemzetközi közösség előtt a határok sérthetetlensége mellett tette le voksát, és ezen nem kíván változtatni. Az MSZP károsnak és az ottani magyarságot végveszélybe sodorható követelésnek minősítették a MIÉP ötletét. A kormányzó FIDESZ a vajdasági autonómia mellett foglalt állást. Egyelőre ez tűnik a legreálisabbnak. Amikor a délvidéket a szerb-horvát-szlovén királysághoz csatolták, a tartományban körülbelül egyformán voltak képviselve a magyarok, a szerbek és a németek. 1919-ben a montenegróiak és a boszniai szerbek betelepítésével valamelyest változtak a viszonyok, de a legjelentősebb fordulatra a II. világháború után került sor a bánáti németek elűzésével és újabb telepesek érkezésével. Vajdaság etnikai térképe teljesen átrajzolódott. A térség azonban mégis megtartotta gazdasági és kulturális sajátosságait. A '19-es és a '45-ös jövevények beépültek a többnemzetiségű közösségbe, amelyben még ott voltak a románok, a szlovákok, a ruszinok és cigányok. Jellemző, hogy még a tartományban élő szerb őslakosság is bizonyos formában idegennek tekintette a Dunán és a Száván túl élő honfitársakat. A gazdag vajdasági termőföld nyújtotta jólét miatti irigység következtében ez a bizalmatlanság az ellenkező irányból is jelentős volt. Ezen kívül, még a XIX. században, amikor a tartomány Magyarország része volt, Újvidéken kaptak helyet a szerbség jelentős kulturális intézményei, a Szerb Matica és a Szerb Nemzeti Színház. Akkoriban (és még jóval előbb, amikor a török elől menekülve a XVII. században Csarnojevics pátriárka vezetésével a szerbek eljutottak Szentendréig, mely hosszú időn át szellemi és egyházi központjuk volt) a legjelentősebb szerb írók és kereskedők egy része is csak Magyarországon tudott érvényesülni. Évszázadokon keresztül a délvidéki szerbség inkább Budapest, mint Belgrád felé gravitált. Igaz, hogy szívük Szerbiához húzott, Magyarországot soha nem érezték hazájuknak. A Szerbia északi és középső része közötti ellentétek 1974-ben, a vajdasági autonómia kikiáltása után hágtak a tetőfokra. A tartomány lakossága ekkor önálló törvényhozási jogkörökkel rendelkező parlamentet választhatott, amelynek jelentős végrehajtó hatalommal bíró kormány volt alárendelve. A rendőrség, az ügyészség és a bíróság aránylag független volt Belgrádtól. A fejlett mezőgazdaságnak és feldolgozó iparnak köszönhetően több pénz jutott befektetésekre. A szövetségi intézményekben, így a nyolctagú államelnökségben is önállóan képviselte magát a két tartomány. És ami akkor még egyesek szemében felesleges „káderezésnek" tűnt, de ami társadalmi békét biztosított az úgynevezett kulcsrendszer alapján, az állami apparátusban arányosan voltak jelen a A Vajdaságnak is meg kell adni az önrendelkezésijogokat. különböző etnikai csoportok. Szerbia csak kis mértékben tudta érvényesíteni fennhatóságát Vajdaság és Koszovó felett. Mindez megszűnt, amikor a Szlobodan Milosevics vezette nacionalista hullám végigsöpört Szerbián. A két autonómiát felszámolták, Koszovó és Vajdaság egyfajta gyarmati helyzetbe került. A kulcspozíciókat Milosevics emberei vették át, a kulturális, tudományos és tájékoztatási intézményeket a belgrádi „anyaszervezetek" alá rendelték, a jövedelmek kezelését központosították. A Vajdaságnak annyi maradt, amennyit Belgrád jónak látott, vagyis a minimum. Közben a horvátországi és a boszniai háború kitörése után 200-300 ezer szerb menekült érkezett a Vajdaságba, ezzel is „rontva" az etnikai arányokat. A magyarok most a lakosság 13-14 százalékát teszik ki. Térjünk vissza a MIÉP felvetéséhez. Normális ember nem hiszi, hogy a szerbek csak úgy odaadnák a Vajdaságot. Tehát harcolni kellene érte. Még egy ilyen, a NATO légi csapásaiban legyengített jugoszláv hadsereggel szemben is kevés esélyük lenne a magyar katonáknak. Tehát szükség lenne külső segítségre, ami jelen esetben a NATO. De Koszovó után melyik nyugati hatalom vállalná ezt a „többletáldozatot"? És vajon megengedné-e a Nyugat, hogy a térségben újabb válsághelyzet alakuljon ki? A románok rögtön Erdélyre, a szlovákok a Felvidékre, az ukránok Kárpátaljára gondolnának. És mindegyikük Magyarország ellen fordulna. Ki készült fel erre? És ha valamilyen csoda folytán a Vajdaság Budapest ölébe hullana, akkor ki fogja hosszú távon féken tartani az örökségbe kapott másfél millió szerbet? Visszaküldenénk őket Jugoszláviába? Nem hasonlítana mindez a mai koszovói helyzethez? És mi történne a vajdasági magyarsággal? Ki tudná megakadályozni a szerb szabadcsapatok büntetőhadjáratát? A 350 ezer magyarból hány élné túl az „átrendezést"? És ki tudná szavatolni, hogy a háború nem terjed át Magyarországra? Számtalan kérdés, melyek taglalásával egyre sötétebb kép jelenik meg. Tény, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. A koszovói rendezéssel párhuzamosan a Vajdaságnak is meg kell adni azokat az önrendelkezési jogokat, amelyek biztosítanák az ott élő nemzetek békés együttélését, és hosszú távra megakadályoznák a pusztító nacionalizmus újjáéledését. Ilyen körülmények között az anyaországnak is számtalan lehetősége nyílna arra, hogy segítse az ottani nemzettársakat. De nem csak őket. Mert földrajzi és politikai helyzeténél fogva egy demokratizálódott Szerbia szomszédjaként, Magyarország gazdasági és kulturális gyámságot gyakorolhatna a délvidék felett. Anélkül, hogy a határokat át kellene rajzolni. És ez senkinek sem szúrna szemet. Sőt, lehet, hogy békés úton, ésszel és nem erővel, többet kapnának vissza, mint amennyit valamikor elvesztettek.