Új Szó, 1999. április (52. évfolyam, 76-99. szám)

1999-04-16 / 87. szám, péntek

ÚJ SZÓ 1999. ÁPRILIS 16. SPOR

T/TÉVÉ ÉS RÁDIÓ - SZOMB

AT Népszerűségük oka nem csak a tudatos műsorszerkesztés, a szinpadi fegyelem, hanem az is, ami miatt egyedülállóak a műfajban: tudatosan vállalják saját, felismerhető stílusukat A Muzsikás együttes Londonban és Budapesten A táncház-mozgalom alapító zenekara, a Sebő Együttes nem sokkal az első táncház után többször koncertezett a budapesti Egyetemi Színpadon. Két-három önálló est után rendszeressé vált, hogy előadásaikat vendégszereplőkkel színesítették. SEBŐK GÉZA így azután az egyik 1974 márciusi koncert nézőit érte az a szerencse, hogy tanúi lehettek, amint Sebő Ferenc bemutatott és a nézők szerető figyelmébe ajánlott egy vékony, hosszú copfos, bájos kislányt, aki egy csapásra a műfaj legnagyobbjává vált: Sebestyén Márta énekelt. Egy másik alkalommal Sebő Ferenc a színpadra hívott három, az akkori divat szerint nagyhajú városi zenészt, akik eredeti dunántúli dallamokkal szórakoztatták a jelenvoltakat. Ez volt a Muzsikás együttes első koncertje. Azóta eltelt huszonöt év, a magyar népzene ihletett megszólaltatóinak száma örvendetesen gyarapodott, a bájos kislány - némileg módosított hajviseletével - a magyar népdaléneklés világszerte ünnepelt sztárja, a Muzsikás együttes némileg módosított felállásban - a hangszeres magyar népzene világszerte ünnepelt megszólaltatója. 1999-ben Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes Kossuth-díjat kaptak. A táncházmozgalom egyik fontos eredményeként mára már van egykét olyan zenekar, amely a világ minden koncertpódiumán megállja a helyét. Köztük a legismertebb a Muzsikás együttes. Ismertségük, népszerűségük oka nem csak a tudatos műsorszerkesztés, a színpadi fegyelem, hanem az is, ami miatt egyedülállóak a műfajban: bár autentikus népzenét játszanak, mégis tudatosan vállalják saját, felismerhető Muzsikás-stílusukat. Ahogyan Sebestyén Mártánál is, énekeljen bár moldvai, mezőségi, román, szerb, indiai dalt, „csukott szemmel" felismerhető: Sebestyén Márta énekel. A londoni Royal Festival Hall november havi műsorfüzetében semmi különös: sorban, egymás után, dátum szerint tagolva a koncerttermek műsorai. Közte: 15-én a Muzsikás együttes és Sebestyén Márta, a jegyek ennyi meg ennyi fontért kaphatók. Budapesten a Tavaszi Fesztivál keretében először: a Zeneakadémián március 22-én Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes koncertje. London utcáin rengeteg reklám, a Royal Festival Hall plakátjait sehol nem látni. Muzsikás-, Sebestyén Márta-plakátok - egy szál sem. Sebaj, mi már hat hónapja (a pozsonyi koncert óta) tudjuk az előadás időpontját és helyszínét. (Majdnem sikerült elkésnünk, mert a máskor oly gyakran közlekedő kilences busz nem és nem jött, taxi egyébként mindig, mindenütt látható - nincs a láthatáron, a földalatti megálló reménytelenül messze van, helyismeretünk csekély, így hát várunk.) Végül megérkezünk, az előtér zsúfolt, a bejáratnál műsorfüzet és Muzsikás-lemezek kaphatók. Műsorkezdés előtt 5-6 perccel viszont a háromezer főt befogadó nézőtéren mindössze 2-300 ember lézeng. Te jó Isten, ezért utaztunk, ezért izgultunk? Ez a világhír? Helyünkre osonunk, meg sem szólalunk, próbálunk úgy tenni, mint akit az Hamar Dániel egész nem is érdekel, egye fene a bukást, mi csak épp véletlenül erre jártunk. Ezek után pillanatok alatt megtelik a nézőtér, kezdődik a koncert, és érezhetően egyre sűrűsödik a hangulat. A Zeneakadémia előcsarnokába alig lehet bejutni. Az utcán rajongók sokasága, kezükben az egyre reményvesztettebben lóbált cédula: jegyet veszek. A terem bejáratánál éber jegyvizsgálók, apróbb nehézségek árán elfoglaljuk - januárban megváltott - helyünket. Kezdődik a koncert, és valahogy nem akar szűnni sem a szereplők, sem a hallgatók idegessége. A fonográffelvétel, persze, ugyanúgy szól, mint Londonban, az azt követő muzsika viszont görcsösnek tűnik, s mindezek tetejébe a máskor oly kiváló beszédkészségű Hamar Dániel el-elrontja a szöveget (angolul papír nélkül jobban ment). Az idegesség (a hazai pálya hátránya: a nézők közt nem éppen a műfaj ellenségei ülnek, de bizony sokan olyanok, akik ismeretlenül is komoly fenntartásokkal fogadják a magyar népzene, saját kultúránk Zeneakadémia-béli megszólaltatását), a feszültség viszont oldódni kezd, a duók a bemutatott eredeti Bartók-gyűjtésekkel természetesen, harmonikusan váltják egymást. Emlékeim szerint a fesztelenebbül előadott londoni koncert valahogy mégiscsak didaktikusabbra sikeredett, mint a budapesti előadás egyik kulcspontja, a 44. hegedűduó. Alexander Balanescu: ő persze világhírű hegedűművész, mit neki Budapest, az egyszerű hegedűduók. Hiszen Londonban Sipos Mihállyal játszva úgy szólt Bartók hegedűnövendékek számára írt muzsikája, amint azt még nemigen hallhattuk: a klasszikus zenész közelítése a magyar parasztzenei stílushoz ,a népzenét 25 éve játszó prímás közelítése a klasszikus stílushoz soha nem hallott gazdagsággal töltötte meg az egyszerű kis dallamokat. Talán ez volt a budapesti koncert fordulópontja. Itt vált fesztelenné, gördülékennyé az előadás, s a félidőt záró Máramarosi táncot már határozott lelkesedéssel fogadta az addig kissé fagyos nézőtér. A szünet - minden kulturális események fontos velejárója - az angoloknakjobban sikerült, ott valahogy nem fogyott el 3 perc múlva sem az ásványvíz, sem az egyéb iható-ehető áru. A második rész viszont Budapesten volt jobb: a szünetet megelőző zajos tetszésnyilvánítás következtében a színpadon megszűnt az idegesség, újra .a „szokásos" Muzsikás együttest élvezhettük. Addigra a közönség is tudatosította: népzene címen itt egy olyan kiforrott kultúra gyöngyszemeit élvezheti magasszintű interpretációban, amely bizony semmivel sem alacsonyabbrendű a koncerttermekben gyakrabban hallható klasszikus muzsikánál (erről bővebben 1. Bartók és Kodály írásait). Az angol néző számára az, hogy népzenét hall a híres koncertteremben nem okozott gondot: zene-zene. A számára idegen zenét határozottan élvezte, talán kicsit meg is értette. Erre utal az is, hogy amikor Sebestyén Márta kíséret nélkül énekelte a Porondos víz martján kezdetű moldvai keservest, a nézőtéren halálos csend volt. Akárcsak Budapesten. És már a szól is a zárószám (Mérai lassú csárdás és szapora). Budapesten a magyar nézők zöme „úlve táncol", dobog, ritmusosan mozog. Londonban a mellettem ülő ifjú brit alattvaló sápadtan hallgat, tenyerébe vájja körmét, feszültmozdulatlanul réved a színpadra, hogy majd az utolsó ütemmel szinte egy időben ugorjon föl szinte őrjöngve tapsolni. A ráadásokkal az ünneplés majd' félóráig tartott - a budapesti előadáshoz hasonlóan, csak ott állva, itt meg ütemesen (vas) tapsoltak. Gondolom, az előadók is óiási sikerként élték meg mind a két koncertet. Fontos is a siker, hiszen (részben) a teljesítmény mércéje. A sikernél viszont sokkal fontosabb az a tény, hogy Budapesten (hagyjuk most már a külföldi bemutatókat) a Muzsikás együttes és Sebestyén Márta először léptek fel népfeenei műsorral a Zeneakadémián. (Ki ne felejtsem: Tóth Ildikó és Farkas Zoltán táncosok is most mutatkoztak be először a komolyzene magyar központjában. Gondolnánk: a néptáncos egyet-kettőt fordul, ide-oda csap, rikkantgat: kész a siker. Igaz, az ilyen táncokat nem szokás a magasabbrendűként kezelt egyéb táncműfajokkal összevetni. Tóth Ildikó és Farkas Zoltán - huszonvalahány éve „Fecske" és „Batyu" - táncával mindenképpen igazolta: nemcsak a parasztzene alkotásai egyenrangúak a komolyzenei alkotásokkal, ugyanez érvényes a táncra is. Táncukban semmi mesterkéltség. Mindössze - saját egyéniségükkel átszőve - híven tolmácsolják a magyar (és román) parasztság táncainak néhány gyöngyszemét. Kevés táncosnak adatik meg a tánc megértésének kegyelme. Nehéz szóban megfogalmazni, mit is jelent ez számomra, táncukra talán az a legjellemzőbb, hogy nekik már nem is lenne szükségük arra, hogy figurákat, forgásokat, dobbanásokat mutassanak be. Pusztán jelenlétükkel is betöltik a színpadot, minden mozdulatuk a tánc talán leglényegesebb funkcióját: az egymásért táncolást, magát a szerelmet sugározza. Mi is lehet Sebestyén Márta, a Muzsikás együttes, Tóth Ildikó, Farkas Zoltán, Alexander Balanescu Zeneakadémia-beli előadásának fő célja? A cél nem lehet annak bemutatása: mit és hogyan hallott Bartók majd' 100 éwel ezelőtt. A cél annak felismerése, majd ismertetése, milyen fajta zenéket hallhatott Bartók, ezek a dallamok, ritmusok, harmóniák miképp szűrődtek le, alakultak át a XX. század meghatározó zenéjévé. Hogyan élték meg a századforduló során hallott zene huszadik század végi interpretációját ugyanazokon a tájakon a Muzsikás tagjai, hogyan hatott rájuk az ott hallott zene, hogyan él bennük ma; mi az, ami Bartókra meghatározó módon hatott, mi az, ami az általa alkalmazott dallamokból, ritmusokból, harmóniákból első hallásra azonosítható. Miképpen hozható közös nevezőre az ismeretlen (a mai napig sem el-, sem megismert) parasztzene a frakkosszmokingos urak és estélyi ruhás hölgyek által előadott-hallgatott muzsikával. S egy másik, fontos törekvés: a bartóki zene előadóit rádöbbenteni arra, mik is a gyökerei az általuk játszott kompozícióknak, s tán arra is serkenteni: előadásmódjukban próbálják megérteni és közelíteni azt a stílust, amelyet Bartók a saját kompozícióinak interpretálásakor alkalmazott. Az érzelmi töltésen túl felmerül az a kérdés is, hogy hogyan lehet egybeötvözni a huszadik századi modern zenét a töbszáz éves hagyománnyal. Hogyan lehet úgy bemutatni Európa vezető koncerttermében a Royal Filharmonical Orchestra-hoz, Magyarország első számú koncerttermében inkább a Fesztiválzenekarhoz szokott művelt közönségnek a bartóki zene gyökereit? Hitelesíti-e a mezőségi, kalotaszegi, gyimesi technikával előadott zene Bartók zongoraversenyeit? Szükség van-e egyáltalán azok hitelesítésére? (Bach hallgatása közben sem gondolunk arra, van-e, s ha van, milyen köze-kapcsolata lehet zenéjének a korabeli paraszti zenei kultúrához.) A válasz, természetesen, nem. Bartók zenéje sem jobb, sem rosszabb nem lesz attól, hogy tudjuk, mikor és hol vette fonográfra az ihlető dallamot. Mindössze ismereteink tágulhatnak. Az angol közönség az első pillanattól fölfogta a Muzsikás által játszott dallamok nagyszerűségét, tökéletességét. így azután nem is annyira megértése, mint inkább megérzése a fontos. Átjárja-e tagjainkat a jóleső bizsergés egy autentikus kalotaszegi dallam hallatán, mint amikor a hegedűduókban halljuk az egymással feleselő hangszereket? Katarzissal a szívünkben hagyjuk-e magunk mögött egy Muzsikás-est után a koncerttermet? Válasz helyett: engem mindkét koncén ünnepi érzésekkel töltött el. Remélem, a közeljövőben egyre gyakrabban lehetünk hasonló ünnepek tanúi. Engem anyám úgy szeretett Engem anyám úgy szeretett Bölcsőbe tett, úgy rengetett, Bölcsőbe tett, úgy rengetett, csuhajja. Úgy meg vagyok búval rakva. Úgy meg vagyok búval rakva. Mint a szomorú almafa, Mint a szomorú almafa, csuhajja. Nincsen rajta, van alatta, Mégis lehajlik az ága, csuhajja. Engem anyám megátkozott, mikor a világra hozott. Engem anyám megátkozott, mikor a világra hozott. Azt az átkot mondta reám, Ország, világ legyen hazám, Bujdossak a futó széllel, Földre hulló falevéllel. Édesanyám sok szép szava, Kit fogadtam, kit nem, soha. Megfogadnám, de már késő, Hull a könnyem, mint az eső. Megfogott az anyám átka, Mert nem voltam jó leánya, Megfogott az anyám átka Nem hallgattam a szavára. (Magyarbecei öreges csárdás) Sipos Mihály (jobbról) és a vendégművész MUZSIKÁS BARTÓK ALBUM sslllll 181mi Éri Péter és Alexander Balanescu Sebestyén Márta (Fotó: Ivan Kiša Menčik és archívum)