Vasárnap - családi magazin, 1998. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1998-08-05 / 31. szám
1998. augusztus 5. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Tiltott nő Philippe Harel francia rendező látszólag egyszerű házasságtörési sztorit vitt filmre. Hősei - a rendező megszemélyesítette Francois és Muriéi (Isabelle Carré) - egy estélyen találkoznak. A férfi 39 éves, nős, gyerekei vannak. Muriéi 22 esztendős, független lány. Francois-ban az első látásra vonzalom támad a lány iránt, aki rokonszenvesnek találja őt, de nem akar szerelmi ügybe keveredni a családos férfival. Ez az alaphelyzet a film első jelenetében körvonalazódik, s a hátralévő másfél óra a csábításnak, a kapcsolat lassú kialakulásának szenteltetik. Hosszú, ám cseppet sem unalmas, sőt nagyon szellemes párbeszédekben tárul föl a szerelmi játszma, amelynek során férfi és nő egymás fölötti hatalma, vonzalmuk intenzitása akár egy mérleg nyelve, vadul ingázik. A Tiltott nő kuriózuma a mozgókép történetében nem először alkalmazott „szubjektív kamera” módszere. Vagyis minden, ami a filmben látható, a főhős, Francois szemén keresztül tárul a néző elé. A rendező annyira következetes, hogy a férfi főszereplőt mindössze kétszer láthatjuk - mindkétszer tükörképként. Az ő tekintetével figyelhetjük a „tiltott nő” minden gesztusát, apró rezdülését. A Muriéit alakító Isabelle Carré bravúrosan oldja meg a nehéz feladatot, hiszen a film elejétől a végéig a kamera fókuszában, azaz a néző figyelmének középpontjában egyedül ő van. A Tiltott nő izgalmas film - minden drámaiság, művi feszültség nélkül. Tévéhír Mr. Senior veszteségei Régóta nem hallhattunk Arnold Schwarzenegger felől, akinek legutóbbi filmjei nem hozták meg a remélt eredményeket. A sztár ugyan tagadja a bukást, de tény, hogy az Utolsó akcióhős és a Junior messze nem váltották be a producerek reményeit, sőt a Mindörökké Batman esetében még az előállítási költség sem térült meg. Ugyanakkor Arnold magánélete sem felhőtlen mostanában. A legtöbb gondot bizonyára szívbetegsége okozza neki, amely miatt tavaly műtétre kényszerült. De a beültetett sertésszívbillentyű hibásnak bizonyult, és ez kis híján az életébe került. Emellett a paparazzók folytonos agresszív támadásainak is ki van téve, ezért családja védelmében kénytelen volt egy egész házsort megvenni Bel Airben. Továbbá Planet Hollywood nevű étteremlánca is veszteséges, ezért társtulajdonosaival (Bruce Willis és Sylvester Stallone) együtt azt fontolgatja, kiszállnak az üzletből. Schwarzi látszólagos - és nyilvánvalóan csupán átmeneti - sikertelensége ellenére világszerte számos rajongója váija mielőbbi visszatérését. Bár egyes vélemények szerint a politikusi szerepet már kipróbált sztárnak érdemes lenne megpályáznia Kalifornia kormányzói székét, valószínűbb, hogy mégis a mozivásznon láthatjuk őt viszont, mégpedig az I am a Legend című Ridley Scott-filmben. Hol van a sok virág? Pillanatok nyugdíjas színészeink életéből - 2. Lőrincz Margit Almák és macskák BÁRÁNYJÁNOS _______________ He tvenháromban költöztek a harmadik emeleti négyszobás lakásba, amely ragyog a tisztaságtól. Lőrincz Margit erre nagyon ügyel. Büszkén mutatja az erkélyen virító pompás virágokat. „Amíg dolgoztam, nem maradt időm dédelgetni őket” - mondja a nyugdíjas színésznő, „így vagyok a díszhalaimmal is, naponta igénylik a gondoskodást.” Napfény árasztja el a szobát. Átsuhan a bútorokon. Bearanyozza az emlékeket is. Volt egyszer egy Tanítónő. Huszonkét évesen játszottam el Tót Flórát, életem legszebb szerepét. Lendvay Ferenc rendező nemcsak instrukciókat adott, pedagógus is volt. Nekünk, akik akkor kezdtük a pályát, egy főiskolával ért fel az a két esztendő, amelyet a színháznál töltött. Ó tanított a színészmesterségre, rengeteget köszönhetek neki. Csodálatos partnereim voltak. Tóth Laci, Turner Zsiga, Bottka Zsuzsa. Férjem„Hetvenig valóban eljátszottam szinte valamennyi klasszikus hősnőt.” mel ekkor álltunk először közösen a színpadon. És ott volt Hatvani Laci, akiről azt hallottam, nagyon beteg, kórházban fekszik. Jó lenne, ha a mai fiatalok is tudnák, kik voltak a színház nagy öregei, akik már nincsenek közöttünk. A Tanítónő után is lubickolt a szerepekben. Hetvenig valóban eljátszottam szinte valamennyi klasszikus hősnőt. A közönség fantasztikus volt. Egyszer megcsúszott az autóbuszunk, az árokba futott, fél nyolc helyett tíz órára érkeztünk a helyszínre. A közönség türelmesen várt bennünket. Máskor meg előadás alatt kiesett az egyik kályha füstcsöve. Sűrű füst gomolygott a teremben. Egy néző felpattant, kinyitotta az ablakot, nem számított senkinek, hogy odakint jéghideg van. A nézők megvárták, míg nem csípi szemüket a füst, s folytatódott az előadás. Azt hallottam, hogy több ereklyét őriz otthonában ezekből az időkből. Újságcikkeket, fényképeket, meg néhány tárgyat. Pár évvel ezelőtt szerettem volna létrehozni egy hazai magyar színészmúzeumot, emléket állítani azoknak a kollégáknak, akik már nem élnek. Összeszedtem néhány relikviát. Udvardy Anna diplomáját például, meg a kesztyűit, és számos dokumentumértékű fotót. Az illetékesek azt mondták, nincs pénz a múzeumra. Pedig rengeteg kincset őrzök. Amikor költözött a színház, gyúrták a sárban a fényképeket, nem akadt ember, aki lehajolt volna értük. Amíg Siposs Jenő vezette a dramaturgiai osztályt, mindennek pontos helye volt. Ha az ember kért tőle valamit, öt percen belül a kezébe nyomta. Szívügye volt a színház. A régi fotográfiákat nézegetve talán könnyebb elviselni a színház hiányát? Olyan ez, mintha az embert ketrecbe zárná valaki, s eldobná a kulcsot. Azt magyarázom magamnak, hogy ennek így kellett történnie. De minden hiányzik, ami csak a színházat jelentette. Mert ez az én színházam, azok között voltam, akik alapították, s ha voltak is gondok, sohasem mondok rá egyetlen rossz szót. Igaz, nemrég megbántottak. A Csók című zenés játék bemutatójára nem tudtak biztosítani jegyet. Kérésemre azt a választ kaptam, a nyugdíjasok nézzék meg a főpróbát. Ennek a színháznak a színpadán vehettem át kilencvenhárom október elsején a Pro Cultura Hungarica díjat. Én kértem, hogy a közönségem előtt részesülhessek ebben az örömben. Mit csinál négy éve, amióta nincs színpadon? Szinkronba járok. Ez egy új kezdeményezés, a stúdióban legalább találkozom a volt kollégákkal. Aztán sokat utazom. Szerencsére a nagyobbik fiam pilóta, kedvezménnyel kapok repülőjegyet. Örömmel utazom, de ez is pótcselekvés. Tavaly novemberben Hollywoodba vetett a jó sors. A Kínai Színház előtt megnéztük a világsztárok kéznyomait, köztük Gábor Zsázsáét és testvéréét, Éváét. Egy nagy papírra ráírtuk, hogy Lőrincz Margit, úgy fényképezett le a fiam. Komáromban, a szigeten van a kertjük. Az a másik örömöm. A napok nagy részét ott töltjük a férjemmel. Nagy élmény, amikor nyírom a fákat, s nemsokára látom, milyen szépek lettek az almák. És ott az a sok macska. Kisnyuszi hófehér cica, vörös beütésekkel. Nagynyuszi ugyanolyan, csak öregebb. Amúgy testvérek. Picur következik a sorban. Azután Kispicur és Minipicur. Cicciolina onnan kapta a nevét, hogy fut a környék valamennyi kandúrja után. A családja mindig biztos háttér volt? Ha baj volt, oda menekültem. Férjemet, Tarics Jánost még néptáncos koromban ismertem meg. Ő és a társai muzsikáltak nekünk. Később jött a színházhoz. Lassan csiszolódtunk egy„Szerencsére olyan a természetem, hogy nem kívánok túl sokat.” máshoz. Édesanyám, aki a színház öltöztetőnője volt, akkor ment nyugdíjba, amikor a fiaink születtek, s otthon maradt a gyerekekkel. Nagyon sokat köszönhetek neki. A zongorán fehér telefon. Várja, hogy egyszer csak megcsör- ren, s a színháztól keresik? Nem várom. Elégedett vagyok. Szerencsére olyan a természetem, hogy nem kívánok túl sokat. Megértem, ha valamit nem lehet, nincsenek fölösleges ábrándjaim. De azért olyan jó lenne évente legalább egy szerepet eljátszani! „Az írás számomra játék, megkönnyebbülés, kábítószer. Nem akarok rajta gondolkodni, mit jelent számomra mindez. Vetkőzés avagy egy szokatlan beismerő vallomás (1.) Pénzes Tímea _______________ Ür es szavakat nem lehet leírni. Mindegyik mögé élmény kell, hogy hatása legyen és varázsa. Sokan ma csak álművészek. Sokan üres szavakat írnak le. Szójátékokat, ötleteket, hétköznapi, utcáról felszedett szöveget. Ma ez a művészet. De én ebben nem látok semmi erőfeszítést. Ez a menő: a közösségi költő, nem a magányos, a befelé forduló. Az, aki nem visszavonultan él, hanem az irodalmi élet része, aki fogadásokra és estekre jár. A művész befelé figyeljen, sejtsen meg dolgokat, próbáljon papírra vinni kimondhatatlant és leírhatatlant. Ismerje meg önmagán keresztül a világot, és ismertesse meg. A költő jelképekben beszél. Meg akarja mutatni mindazt, amit ő megismert vagy megismerni vélt. Jelrendszerben, jelképekben beszél. Titkolja magát, elbújik, és egyben meg és nyílik. Én is jelekbe öltözöm. Átalakítom a szavakat, átformálom őket. Fejtsék meg, amit fednek, amit takarnak. Ez a befogadók feladata. Célom kiragadni ebből a világból az embereket egy másik világba. Az enyémbe. Az én élményeimnek legyenek részesei. Éljék át azt, amit én. Ismerjenek meg, levetem álarcom, meztelenül állok a sorok között. Nem közügy ma az irodalom. Irodalmat írok és tanulok az egyetemen. A kedvenc időtöltésem lett a szakom. Ma inkább csak kényszer. Az embertelen mennyiségű adatot és információtömeget sajátommá tenni nem élvezet. A múlttal foglalkozni nem a jövő. Újat kell alkotni. Régen olvastam már igazi élvezettel. A nyelvből, alkotóelemeiből alkothatok csupán. Az egyetem azért nem tetszik, mert ott csak reprodukálni kell, a már meglevő műveket értelmezni, gyakran újraértelmezni stb. Egy csomó értelmezésből, kritikából kell egy újabbat előállítani. Én az egyetemen nem tudok igazán kibontakozni, de befejezem. Nem tudom és nem akarom menedzselni verseimet. Szóljanak önmagukban, ne körítéssel. Én nem fogom védeni, dicsérni, sem ajánlani könyvemet. Csupán azt szeretném, ha megérintené az olvasókat. Azt üzenem, nekik, hogy ilyen vagyok, ez vagyok, nem magyarázom magam. Áz én feladatom csupán az írás. Mi az írás? Csupán a szavak másképp csoportosításáról van szó, így is fogalmazhatnék. Az írás számomra játék, megköny- nyebbülés, kábítószer. Nem akarok rajta gondolkodni, mit jelent számomra mindez. Nem akarok egyáltalán gondolkodni, bevallom, nem szégyellem. Nem szeretem átgondolni a velem megtörtént dolgokat, nehogy más színben tűnjenek fel. Jó, ha sodornak az események, ha nincs idejük leülepedni, máris újak lépnek a helyükbe. Talán így menekülök, hogy kérdőre, faggatóra vonhassam magam. így távolodom magamtól új ének felé. Máskor bezzeg börtönbe vágyom, vagy zárdába, hogy végre megnyugodjam, és sorra vehessem kalandjaimat. Volt, hogy olvasott könyveimet félbehagytam. Akár kapcsolataimat, mert láttam előre a lapokat. Megismertem a stílusukat, módszereiket, és félretettem őket. Jöhet a másik, a következő - gondoltam. A férfiaktól sokat tanultam. Észrevétlenül is meghódítottak. A férjem legyen bohóc, őrült, bármi. A nőket csak akkor ismerem el, ha férfiasán vagányok. Hova tartozom? Csakis magamhoz. Se Magyarországhoz, se Szlovákiához. Egyik hely sem az igazi otthonom, de mindkét helyen otthon érzem magam. Ott örvénylek valahol a határvonalon, beleúszva mindkét áramlatba, egyedül és vegyülve. Van idegenségérzetem is meg otthonosságérzetem is. Olyat keresek az életben, amiért meg tudnék halni. Tudom, hogy telítve vagyok csupa fölösleges dologgal. És hiányzik nagyon valami. Ha valaki mindent megkap, legalább olyan kiábrándító, mintha semmije sem volna. Amikor nincs pénzem, annyi mindent megvennék, amikor meg van, nem tudom, mit akarok vásárolni. Jó lenne, ha a mai fiatalok is tudnák, kik voltak a színház nagy öregei...” Saláth Richárd felvétele
